Ali Maas / Micky Moody: Black & Chrome

írta Bigfoot | 2016.08.21.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Armadillo Music

Weblap: http://www.mickymoody.com

Stílus: blues

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Micky Moody nem tud nyugodni a hátsóján. Nem olyan régen még a Snakecharmerben játszott együtt Neil Murray-jel, akivel a Whitesnake-es idők óta nem egyszer összetalálkozott. Nem olyan régen pedig faképnél hagyta a Kígyóbűvölők társulatát, akik hamarosan kiadják második albumukat, immáron nélküle.

Ali Maas nem ismert név nálunk. A brit énekesnő elsősorban a londoni zenei életben mozgott: volt egy bandája, a First Blue Day, melyet Jon Anderson unokaöccsével, Seannal alapított, aztán jöttek olyan formációk, mint a McQueen vagy a Mummyitroll. De az élet más területén is kipróbálta magát, hiszen van egy vállalkozása, melynek keretében belsőépítészethez készít bőrdíszműves termékeket, mindezt a média művészetével keveri. Az elsődleges tevékenység azonban a zene maradt az életében, jelenleg saját zenekara élén énekel.

Sokfelé ágazik a páros közös alkotása, akik már 2014 óta együtt dolgoznak. A Horse Or A Harley akusztikus gitár alappal inkább a popzenéhez áll közel. Jó ez, csak mást vártam, bár Ali Maas hangjában már ott a karc, a dög. Aztán a Why Does A Man szaggatott riffje már valami bluest előlegez, és ez már az is. Majd ez a hangulat megy végig a lemezen. Moody szereti az akusztikus gitárt, több ilyen szerzemény is elhangzik. Az alapokban ott a tradíció, azonban időnként egy kis countrys íz is felüti a fejét. Személy szerint nem vagyok a country rajongója, de ha vegyítik másfajta zenékkel, akkor jó kis hibrid témákat lehet összehozni, mondjuk a  Farewell To All Sad Songs egyértelműen country szerzemény, Moody slide gitárja pedig jó irányba viszi a dolgokat. És ezzel el is értünk védjegyéhez, a slide gitárhoz, ami néhol a háttérben szól, de időnként azért előre engedi gazdája.

Hallhatunk igazi tökös, tradicionális bluesokat is, ilyen például a Same Blues, a Different Day és a Taking Me Home – ezt Micky Moody énekli. Igazi örömzene mindkét blues. Hallhatunk balladát is, a Here I Stay például ilyen, viszont nem különösebben kiemelkedő, de kellemes muzsika. Az album talán legjobbja a Do Some Time. Csak a  gitár és a herfli szól, amikor Ali énekel, és leginkább úgy, hogy a két hangszer válaszol az énekesnő kíséret nélküli dallamaira. Nem lehet nem észrevenni, hogy ez a szerzemény Janis Joplin szellemiségében íródott, noha Ali Maas hangja sokkal finomabb, nem használ olyan erőteljes dinamikai váltásokat (ez inkább Beth Hartra jellemző) és nincsenek kitörései, viszont rengeteg érzelem szorult hangjába, ezekkel nagyon jól bánik ötvenegy percen keresztül.

Októberben otthon turnézik a két előadó, külhoni koncertekről azonban még nem szólnak a hírek. Szinte biztos, hogy ezek a dalok kiválóan szólnának élőben is, mivel tiszta a hangzás, csak az alaphangszereket hallani, vagyis nem bonyolították túl a hangszerelést, így egy élő fellépésen sem kellene olyan sokat összefogni.

Pontszám: 7.5