„A boldogság érdekében tedd meg azt, amit a kis hang diktál a fejedben!”: Interjú Steve Vai-jal

írta karpatisz | 2016.08.04.

Nem is kaphatna szebb ajándékot az ember az élettől, mint azt, hogy a névnapján az egyik példaképével beszélhessen személyesen. Egy olyan kaliberű előadóművész és gitáros, mint Steve Vai, nem mindennapi vendég nálunk. Emiatt amikor érkezett a hír, hogy a ’Passion and Warfare’ ünnepi turnéja hozzánk is elér, rögtön jeleztem igényem a személyes találkozóra. A buli napján az időjárás bonyolította kissé a körülményeket, de a napfény a beszélgetésünk és a koncert előtt is megérkezett. A „gitárnyűvő” mesterrel a szállodában beszélgettem.

 

 

Hard Rock Magazin: 1990-ben jelent meg a mostani turnén ünnepelt második szólólemezed, a ’Passion and Warfare’! Az életművedben hová sorolnád ezt, számodra is fontos szerepet játszik?

Steve Vai: Több szempontból is fontos a számomra. Az első, hogy a szólókarrierem erre alapul. Amikor megjelent, egy óriási, viharszerű lökést adott. Korábban Frank Zappa zenésze voltam, majd Yngwie Malmsteen utódja, megcsináltam a ’Crossroads’ filmet, aztán rocksztár lettem David Lee Roth mellett. Ezek történtek velem ezt megelőzően. Aztán amikor megjelent a ’Passion and Warfare’, a hagyományos „gitáros lemez” skatulyába sohasem került bele, hanem egyszerűen katapultált engem a hírességek közé, nemcsak mint hangszerest, de mint szólózenészt is. Egyszerűen tökéletes volt az időzítés, hogy ez megtörténhessen. Személyes vonatkozásban is szükségszerű volt, hogy egy ilyen dolgot csináljak, mert mindennek hátat kellett fordítanom, amit addig elértem. Olyan dalokat írtam, ami nem volt sem Whitesnake, sem David Lee Roth, sem Alcatrazz és olyan sem, mint amilyeneket a ’Flex-Able’ lemezre írtam. A népszerűségem ezeknek volt köszönhető, de közben azt éreztem, hogy mindenképpen meg kell csinálnom azt, amit a szívem diktál. A lemez munkálatai alatt a személyiségemnek is meg kellett változnia, megkövetelte a siker és a felhajtás körülöttem. Át kellett adnom magam a kreativitásnak, de közben persze az járt a fejemben, hogy így akár az egész véget is érhet. Mindannyian azért vagyunk itt ezen a világon, hogy az egyéni kreativitásban mindenki megtalálja a boldogságát. Én meg mertem tenni azt, amit akkor a kis hang diktált a fejemben. Ezt akkor szükségszerűnek éreztem, az igazi siker pedig csak ennek a következménye lett.

HRM: Ha most üzenhetnél a fiatalkori önmagadnak, mire figyelmeztetnéd? Lenne olyan, amit utólag kiemelnél, hogy ezt vagy azt ne vállald el, vagy éppen ellenkezőleg, erre vagy arra ne mondj nemet?

SV: Ez vicces dolog, mert korábban írtak erről egy könyvet A Letter To My Sixteen Old Self címmel. Mindenki hosszasan sorolta, hogy ezt csináld, vagy ezt éppen ne, illetve hogyan cselekedj bizonyos helyzetekben. Aztán engem is megkértek erre, így én is írtam. Mindösszesen három szót küldtem a fiatalkori önmagamnak: „You’re Doing Fine!”. A tizenhat éves énemnek ezt a három szót kellett hallania, amit akkoriban senki sem mondott. Mindent, amit az ilyen típusú levelekben szoktak írni, én is megkaptam, de azt, hogy „ne aggódj, mindent jól csinálsz”, azt sohasem. „Minden tökéletesen fog működni, nem kell aggódnod, jól csinálod!” Ezeket a szavakat vártam akkor.

HRM: A lemezen hallható dalok között több olyan is akad, aminek a dallama teljes egészében énekelhető, gondolok itt a Liberty vagy a For the Love of God dallamára. Ezeket hogyan komponáltad meg, énekelve vagy gitárral?

SV: Minden dal másképpen született meg. A Liberty születésére tisztán emlékszem, ugyanis éppen repülőn ültünk Frank Zappával, amikor megszólalt a fejemben ez a dallam. Sokat voltunk úton, így ezt az időt is megpróbáltam kihasználni. Már régóta szerettem volna egy himnuszszerű, amolyan hősies dallamot írni, és akkor, amikor átadtam magam az alkotói kreativitásnak, egyszer csak ez jött. A For the Love of God esetében ez másképp volt: csak felvettem a gitárt, megpengettem az első akkordot, és elkezdtem énekelni. Aztán a többi csak úgy jött utána, egy transzszerű, kreatív állapotban. Néhány elem már évek óta megvolt, ezeket kazettára vettem fel, később meg az a bizonyos hang megint megszólalt a fejemben, hogy ezeket az ötleteket kell befejeznem.

HRM: Az ünnepi kiadványhoz készült egy bónuszlemez, a ’Modern Primitive’. Ezen 13, eddig kiadatlan dalt találunk. Miért döntöttél úgy, hogy ezeket a nyolcvanas évekből származó ötleteidet most dolgozod ki?

SV: Abban az időben, amikor a ’Flex-Able’ albumot rögzítettem, Frank Zappa zenéje óriási hatással volt rám. Ez az album egyfajta teszt volt, nem is úgy készítettem, hogy megjelenjen, csak örömet akartam vele szerezni; aztán később mégis megjelent. Miután kijött, összehoztam egy bandát The Classified néven, ahol Tommy Mars billentyűzött, Sue Mathis énekelt, Stu Hamm basszusgitározott, és Chris Frazier dobolt. Velük egy csomó ötletemet kidolgoztuk, sokat koncerteztünk, és végül el is kezdtem rögzíteni az ötleteimet a stúdióban. A ’Modern Primitive’ dalai közül hatot-hetet több, mint 30 évvel ezelőtt vettem fel. Ezek igazából csak alapok voltak, néhány basszussáv, egy kis billentyű, ritmusgitár és egy kis dallamszerű szóló. Volt más zene is, amit a srácokkal játszottunk, de ezeket nem vettük fel. Aztán jött a lehetőség, hogy csatlakozzam az Alcatrazzhoz, és megragadtam ezt a lehetőséget. Amikor ebben a bandában voltam, akkor kaptam a lehetőséget a Capital Recordstól egy önálló album készítésére. Valami frisset és újat akartam írni, ami végül a ’Passion and Warfare’ lett. A korábbi tapasztalataim és a kreativitás szabadsága végül minden szempontból igazi ugrást jelentett számomra. A régebbi, a The Classified-os időkből származó ötletek újra elkezdtek megszólalni a fejemben, hogy fejezzem be őket. Ahogy most jött a lehetőség, hogy megünnepeljem a ’Passion and Warfare’ 25 éves évfordulóját, itt volt számomra a tökéletes alkalom arra, hogy ezeket befejezzem. Az emberek ezáltal láthatják a fejlődést: hogy az a srác, aki a ’Flex-Able’ albumot megírta, hogyan jutott el a ’Passion and Warfare’-ig. Ha meghallgattad a lemezt, akkor hallhattad, hogy ez a hiányzó kapocs a két album között.

HRM: Mesélnél nekünk a Generation Axe születéséről? Milyen volt a hangulat az öt gitáros között? Mit jelentett számodra ez a sorozat?

SV: Szintén egy igazán csodás lehetőség, amit az élet megadott nekem. Már évekkel ezelőtt megszületett az ötlet, hogy egy alapzenekar kísérje a gitárosokat. Írtam egy listát a különböző stílusokból; a rock, a metal, a blues és a fusion világában sok gitáros van, akiket kedvelek. Az ötlet maga annyi volt, hogy egy gitáros kijön, eljátssza a saját műsorát, és közben csatlakozik hozzá egy másik. Aztán ő jön és így tovább. Majd a végén pedig öt gitáros egyszerre fent a színpadon, és többnyire improvizálunk, szólózunk. Azért, hogy elkerüljük a káoszt, áthangszereltem a dalokat, amiket így játszottunk. Végül úgy döntöttem, hogy a metal vonalról hívom meg a kedvenceimet, így a lista élén Zakk Wylde, Yngwie Malmsteen, Nuno Bettencourt és Toshin Abasin voltak. Ugyanabban a stílusban mozognak mindannyian, de mégis nagyon különböznek. Azt reméltem, ha ez a négy srác meglátja, hogy mit találtam ki, akkor rögtön csatlakoznak majd ehhez a fantasztikus lehetőséghez. Az elején még csak szinte ismerkedtünk egymással, de akkor, amikor öt ilyen személyiség egyszerre turnézik, akkor a titkok rögtön kiderülnek. Ez már nem olyan volt, mintha egy bárban találkoztunk volna, ahol cseverészünk, hogy milyen lesz a következő lemezünk. Az együttélés, a turnézás új dimenzióba emelte a kapcsolatunkat. Nemcsak a személyes, de a szakmai kapcsolatunk is mindenkivel új alapokra került. Az egész dolog végül minden várakozásomat felülmúlta. Olyan dalokat csináltunk meg öt szólamban, mint a Highway Star, vagy a Frankenstein. Több dal kidolgozására sajnos nem volt időm. Az egész így egy igazi csoda lett.

HRM: A The Breed nevű formációd Billy Sheehannel és Tony MacAlpine-nal miért ért véget? Lehetséges, hogy a jövőben ismét együtt dolgozzatok Devin Townseddel?

SV: A The Breeddel való munkám egy izgalmas periódus volt, amit nagyon élveztem. Billy Sheehan az egyik kedvencem azok közül, akikkel valaha együtt turnéztam. Vicces figura, olyanok voltunk, mint a testvérek. Ugyanaz volt a kilépés oka, mint a Whitesnake esetében, ezt a döntést is meg kellett hoznom. Nem voltam az a kimondott Whitesnake-gitáros, hiszen David Coverdale is változott, és én is változtam. A The Breed esetében is egyszerűen arról volt szó, hogy véget ért egy periódus. Devin esetében viszont más volt a helyzet: ő az a muzsikus, akivel nagyon szívesen dolgoztam volna újra, és ezt most meg is tettem. A ’Modern Primitive’ egyik dalához, a The Lost Chordhoz egy igazán briliáns ötlettel járult hozzá. Mindig is szerettünk együtt dolgozni, biztos vagyok benne, hogy még fogunk is valamikor. Egy közös projektnek csak a logisztika és az időzítés az akadálya.

HRM: Többször jártál már Budapesten. Van valami különleges emléked a magyar bulikról?

SV: Igazán különleges emlékeket a családi nyaralásunk alkalmával szereztem, amikor bejártuk az egész várost, és szó szerint megízlelhettük a kultúrát. Sok csodálatos dolog van itt Budapesten, amit meg lehet nézni, ízlelni. Ha a közönségre gondolok, szintén kiváló volt. Úgy látom, errefelé nagyon szeretik a gitározást. Mindig jó érzés számomra, ha egy ilyen országba térhetek vissza, ahol ennyire szeretnek.

Készítette: karpatisz
Fotók: Savafan
Köszönet a Sony Music helyi képviselőjének, a Budapest Park sajtósának, és a Continental Hotel Budapest marketingmenedzserének a segítségért! 

Legutóbbi hozzászólások