Rival Sons: Hollow Bones

írta Bigfoot | 2016.07.19.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Earache Reords

Weblap: http://www.rivalsons.com/

Stílus: hard rock /pszichedelikus rock

Származás: Egyesült Államok

Dalcímek

Értékelés

Sokan még mindig Led Zeppelin-epigonnak titulálják a Los Angeles-i kvartettet. Ezt az első két lemez után még el is tudom fogadni, de a harmadik albumon eléggé más hangot próbáltak ki, a negyediken pedig az eredeti zenei elképzelést vegyítették más ízekkel.

Nos, itt az ötödik, és elvétve hallom a Zeppelint, hiszen ha lehet, még régebbre nyúltak vissza. Egyértelmű hatvanas éveket idéző pszichedelikus dalok jönnek sorban, még hangzásban is. Nincs nyoma a mai ultrasteril megszólalásnak, olyan, mintha az akkori időszak technikai lehetőségeit alkalmazták volna a felvételeken. Nincs az a mindet eldöntő földindulás-szerű hangzás sem, mint ami az első két lemezen hallható, ami sokakat a Zepre emlékeztetett, és Scott Holiday sem olyan riffeket, akkordbontásokat használ, mint Jimmy Page. Most vált nyilvánvalóvá, hogy rettenetesen érzi a finomságokat. Az énekdallamok eredetijét sem hallhattuk Planttől, Jay Buchanannak pedig most nem az a cél, hogy minél éteribb magasságokban bömböljön.  Nekem inkább a Groundhogs, a Paul Butterfield Blues Band, egyes momentumoknál a Jefferson Airplane jön be a képbe. Több halk, líraibb megnyilvánulás is van ezen a lemezen – lám ebben sem rosszak a srácok.

Nem is olyan mindent elsöprő, sodró zene, hanem meggondoltabb, esetleg elvontabb, tradicionálisabb, mint amit előzőleg produkáltak. Több az emóció. Vagy ez most szentimentálisan hangzik? Hogy kitörjenek ebből az átkozott Zep-kategóriából, tessék, itt egy Ike & Tina Turner-feldolgozás, a Black Coffee, ami remekül szól. Megkockáztatom, ha a Rival Sons valamikor a kilencvenes években kezdi pályafutását, jelentősebb karriert fut be. A példaképektől vett elemek mellett igenis sok eredetiséget tartalmaz zenéjük, mellyel az akkor (hála istennek) sekélyesebb információáramlásban jobban kitűntek volna, megérdemelten.

Sosem használták ki a CD adta hosszabb műsoridőt (oké, a ’Head Down’ ötvenhat perc), amibe a zenekarok kilencvenöt százaléka belebukott, hiszen időnként iszonyatos üresjáratokkal tudunk találkozni egy csomó lemezen. Harminchét perc, kilenc dal: ezt kínálják. Teljesen normális időtartam egy lemezhez. És nem unatkozom, minden dal üt egy nagyot, így vagy úgy. Nincsenek elfelejtett kiadatlan töltelékek, rosszul szóló élő felvételek sem. Nagyon sajnáltam a fiúkat, hogy magyarországi bemutatkozásuk nem sikerült jól a Black Sabbath előtt, de erről nem ők tehettek. Ha valaki meghallgatja a Rival Sons legújabb alkotását, akkor rájön, hogy itt már nem egy epigonról van szó, hanem egy olyan formációról, akik nagyon mélyen ismerik a rock aranykorának – így természetesen a Led Zeppelint is – hangját, zenei stílusát, és mindezek segítségével megtalálták saját hangjukat.

Pontszám: 8.5