Reckless Love: InVader

írta TAZ | 2016.04.13.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Spinefarm Records

Weblap: http://www.recklesslove.com/

Stílus: merry metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

A glam és sleaze vonalból mindig is a keményebb, metalosabb bandákat kedveltem, a Reckless Love mégis kiemelt helyen van nálam, pedig Olliék hajlamosak olykor elfordulni a poposabb irányba is. Legutóbbi, ’Spirit’ című lemezük talán az eddigi legjobb munkájuk volt, ráadásul élőben egyre profibbak, valamint nő a rajongótáboruk is, így joggal vártam egy hasonlóan erős folytatást tőlük, azonban rendesen megrökönyödtem az új album hallatán.

A rockzene szerelmeseinek körében talán nem túl népszerű egy olyan kijelentés, hogy „vannak jó popzenék”, sokan ugyanis élből elutasítják a műfajt, de az a helyzet, hogy igen, létezik igényes és hallgatható zene ebből a stílusból is. Gondoljunk csak bele: Phil Collins miben is mártózott meg a ’80-as évek elején? De említhetném példaként a mindig a rock és pop határán táncoló David Bowie-t is, aki sosem adott ki a kezéből vállalhatatlan munkát, mindegyik lemeze egyedi és élvezetes, annak ellenére, hogy éppen milyen stílust, stílusokat helyezett előtérbe aktuálisan. (Vegytiszta pop előadókra viszont nem merek példát említeni, mert azt hiszem, néhányan azonnal eldobnák az agyukat.) Hogy mindezt miért hozom fel? A Reckless Love lemezének ugyanis nem kellene rossznak lennie pusztán azért, mert kicsit könnyedebb hangvételt üt meg, azonban a srácok ezúttal túllőttek a célon és olyan filléres zenei megoldásokat emeltek be a dalokba, hogy azokkal majdnem teljesen hallgathatatlanná tették az anyagot. Utóbbi időben komolyan felmerült bennem az is, hogy talán a kiadónál foglalkoztatnak egy olyan ember, aki ráerőlteti ezeket a trendi megoldásokat az előadókra, hiszen az azonos cég szárnyai alatt működő Amaranthe vagy Dynazty is vastagon elektrózik, de ugye a Santa Cruz új dalaiba is beszivárogtak ezek a megoldások. Természetesen nem vádaskodni akarok, és ráfogni mindezt a kiadóra, de mindenesetre ez érdekes egybeesés.

Olli egyébként egy interjúban hintette el nemrég, hogy az általuk képviselt merry metalt (magyarul: vidám metal) ezúttal egy új szintre akarták emelni, így a negyedik, ’InVader’ című lemez az eddigieknél is jobban feszegeti a határokat. Szerintem viszont nagyon is átszakítja azokat, elég csak meghallgatni a dubsteppel és rappel megbolondított, klubhimnusszal felérő Pretty Boy Swaggert, aminek már hallom is a fülemben valamelyik sztár DJ által kikevert alternatív remix változatát. Egyedül Pepe gitárjátéka menti meg a nótát, ahogy a másik fekete bárányt, a Child Of The Sunt is. Teljesen elképedtem, amikor meghallottam a szinte majdnem nulla élő hangszer nélkül összetákolt dalt, olyan érzésem volt, mintha rossz banda albumát indítottam volna el.

Az a helyzet, hogy már egy bő hónapja megjelent az album, és hiába erőltettem végig magamon újra meg újra, egyszerűen egy-két dalt leszámítva nem tudok azonosulni ezzel az iránnyal. Csak folyamatosan kapkodom ide-oda a fejem és kérdezgetem magamtól, hogy „ezt most miért kellett?” A válasz talán Olli The Local Bandben tett kitérőjében keresendő, amiben ugye pár cimborával összeraktak néhány bődületesen nagy ’80-as évekbeli slágert, közöttük popdalokat is. Az ott fellelhető lágyabb hangulatot továbbfejlesztve születtek meg az olyan förmedvények, mint a korábban emlegetett Child Of The Sun vagy a Scandinavian Girls.

Persze találhatunk pár igazán jó pillanatot is lemezen, ilyen például a koncertekre született Hands vagy a Michael Starr-féle sikollyal indító Bulettime, amiben Pepe nagyon eszes, ugyanakkor minimalista gitártémákkal operál, de nem szabad kihagyni a zárótételt sem, a debütlemezt idéző Let’s Get Crackinget. Ezen kívül hallgatható még az egy-két jobb énektémával megfejelt Destiny és Monster, bár az nagy feketepont, hogy ez utóbbit rendesen összelopkodták a Nirvanától, illetve az Aqua nevű popcsapattól. Hogy egy nagy klasszikust idézzek: „Akinek füle van, hallja meg!”

Zárásként érdemes néhány gondolat erejéig kitérni a zenészekre is. Nos, a lemez főszereplője természetesen ezúttal is Pepe Salohalme gitáros, aki a legsatnyább dalokba is képes olyan egyedi ízt varázsolni, ami miatt csakazértis végighallgatja a megrökönyödött zenebarát a dalt, a többiek pedig csak a kötelezőt hozzák, leszámítva Ollit, aki egy-két kivételtől eltekintve sajnos nagyon gyenge, mind az énektémák, mind a szövegvilág és mind az előadásmód terén. Nagyon nem tetszik az az affektáló éneklés, amit itt bemutat, és akkor szakmailag ne is menjünk bele a részletekbe…

Pontszám: 5