Trouble: Simple Mind Condition
írta garael | 2007.04.07.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Trouble azon kevés metal együttesek egyike, kiket a stílusoktól független Metal Akadémia szavazott meg a kult-státusz díj elnyerésére – nem véletlenül. A csapat ugyanis – trendektől viszonylag függetlenül – ragadta meg a metal gyökereit jelentő hetvenes évekbeli hard rock, rock’n’roll lényegét, némi, a korszakból eredő társadalmi frusztrációval elegyített pszichedelikus elborultsággal vegyítve azt. Náluk azonban a cigaretta füstje nem az ég felé, hanem az undergroundba szállt, köszönhetően azoknak a mázsás riffeknek, melyek egy ideig doom kategóriába skatulyázták ezt a nehezen behatárolható zenét játszó bandát.
Jóllehet sokan tartják a Trouble-t a Black Sabbath örökségét jogosan továbbvivő formációnak, azért én ezzel a megfogalmazással csínján bánnék. Az igaz, hogy az alapvetően depresszív, inkább elmélkedő, mint megoldást kínáló világ nem áll távol Ozzy-ék kábítószeres merengésétől, ám a kriptaszag a Trouble zenéje folyamán nekem csak néha csapta meg az orrom, bár az első két album légköre azért a nehézsúlyú világbajnok öltözőjének mázsás izzadságszagát is magában hordozta. A bandának a riffekből áradó sötét erőt azonban mindig sikerült valamivel a fény, vagy inkább a behatárolhatatlan twilight zone felé tolni, ez talán az amerikai metal bluesosabb gyökereiből származtatható könnyedség, mellyel egyedivé tudták tenni a zűr-bolygót. A chicagói csapat mindig rendelkezett egy olyan érzékenyebb dallamuniverzummal, melynek gyökerei különböztek a Sabbath-étól: nem véletlen az énekes, Eric Wagner Beatles és Pink Floyd rajongása – az ebből jövő hatáskomplexum tette a súlyos riffek, és a hatvanas-hetvenes években győzelemre vezetett rockdallamok összefűzését olyannyira ellenállhatatlanná. (Én inkább a Spiritual Beggars-hoz érzem őket közelebb, bár itt a ki hatott kire kérdés a fennállás idejéből fakadóan egyértelmű. Wagner Chris Cornelléhez mérhető egyedi orgánuma, és érzelmeket tolmácsolni tudó hangja pedig egyértelműen kiemeli a csapatot a hasonszőrű bandák soraiból.)
A zenekar hat lemez után leállt, pusztán néha egy-egy projekt híre hozta lázba a Trouble-függő fanokat, ám az addiktivitást nem tudták kielégíteni ezek a placebónál több, ám valós megoldásnál kevesebb instant szerek. A 'Plastic Green Head' utolsó segélykiáltása 12 év távlatából borzolta a nagyérdeműt, hogy aztán most végre egy újabb háromszavas furcsa címmel megjelenő Trouble album törölhesse le a nyálat a fanok szája széléről. 12 év hosszú idő: vajon melyik Trouble-korszak köszönt vissza a múlt távlatából, az első két - számomra - igazán klasszikus album terminátor-préselő erőgépei, vagy a későbbi lemezek némileg oldottabb, pszichedelikusabb merengése? – vetődhetett fel a hallgatóban, némi reszkető izgalmat kiváltva az igen jól titkolt és elrejtett új album hallgatása előtt.
Nos, úgy gondolom, a Trouble legénységének sikerült időugrást végrehajtani, mellyel ezt az egy tucat évet sikerrel negálták – az új album világában a legutóbbi zöld fejes produktum vegyes, a korai és a későbbi korszakok jellegzetességeit is magába foglaló éraegyvelege jelentkezik – természetesen a csapatra jellemző egyszerre kommersz (és én itt jó értelemben vett, hallgatóbarát jelentést értem a szó alatt), és egyénien kifacsart kivitelben, egy leheletnyi doom visszaszorulással, és a true rock jelleg előretörésével.
A Mind Berner ’Scuse Me-re visszavezethető riffelése, vagy a Seven jellegzetesen töredezett riffjei, a Pictures Of Life headbangeltető ritmusai és slágerteremtő refrénjei olyan erős kezdést produkálnak, mely elégedett mosolyt varázsolhat az izgalomba belefehéredettek szájára is - bár lehet, hogy egyeseknek talán már túl rockos is lehet az összkép annak ellenére, hogy a riffek alapozása bizony a „régi” Trouble-t idézi. Az After The Rain le sem tagadhatná a Beatles rokonságot, jóllehet Bors őrmester sem volt soha ennyire belőve, a gitárszólót pedig akár Jimi Hendrix is játszhatná némileg benyugtatózott állapotban.
A Trouble Maker Led Zeppelin hagyatékból kinövő riffjei stoner dallamokra fektetik az „elhullott dögöt”, hogy aztán az Arthur Brown’s Whiskey Bar számomra már túlzott vontatottsága idézzen fel némi delíriumot. A lemez címadó száma a tempósabb Trouble mozdony sikamikát hozza, egy ősrock-riffel lepadlóztatva az itt szerintem rosszabb formában lévő dallamellenfelet.
A Ride The Sky ismét a régi zűr-mozdonyt idézi, még a vonatfütty is belesípol az alagútba, csodás utazásra hívva Alice-t, a némileg szürrealista világba kalauzolt hallgatót. Nem sokkal ezután jön a lemez számomra egyik csúcsszáma, ahol a súlyos riffekre ráépülő pszichedelikus melódia egyszerre idézi fel az elmúlt rock hőskorszak értékváltoztató magatartását, és a metal zenéből áradó sötét erőt. A záró szám félakusztikus zongorás Beatles hangulata méltó befejezése az albumnak, hűen reprezentálva a régen várt mű mondanivalóját, és érzelmi hatásmechanizmusát.
Legutóbbi hozzászólások