Szeszélyes évszakok bőrben, vasban, tűzben: Majesty, Evertale – Dürer Kert, 2016.02.13.

írta Mike | 2016.02.27.

Ha már hősies és férfias a Majesty muzsikája, akkor én is bevallom hősiesen és férfiasan, hogy ezen az estén nem miattuk lobbant lángra a mehetnékkedvem, hanem bizony az Evertale hívó szavára. Előre is elnézést a németföldi Manowar-fanatikus csapat rajongóitól a talán kissé sarkos-sommás kijelentésért: az előzenekar szinte minden tekintetben lemosta őket a színről. Mondom, szinte.

 

 

Az egy dolog, hogy az egyszeri firkász melyik bandára voksol, amennyiben kizárólag a lemezeket veszi górcső alá – ez esetben nyilván a tetszési index dönt. Az élő fellépést tekintve azonban már erőteljesebben befurakszik az objektív ítélet fullánkja is: a Blackened romjain 2006-ban alapított Evertale bemutatkozó anyaga, a 3 évvel ezelőtt megjelent ’Of Dragons And Elves’ egy minden ízében izgalmas, friss hangzású, ugyanakkor hagyománytisztelő album, a Majesty-korongok pedig a szememben a harmadvonal teszkógazdaságosan tisztességes iparosmunkái. És bizony a koncerten látott-hallott teljesítményben is húzódik egy tekintélyes árok a két csapat között, ám az este folyamán valóban a főbanda lopta el a show-t. De erről egy csöppet később.

Az Evertale 2013-as (majd a NoiseArtnál újra kiadott) debütálását pont azoknak javaslom, akik szerint a heroikus-bombasztikus-epikus, európai power/speed metal tíz éve zombilétre szenderegve döcög céltalanul, és akik ordas nagyot csalódtak többek közt a Blind Guardian és társainak utóbbi egynéhány alkotásában (mint jómagam). A nem igazán túlgondolt címválasztással megszületett lemez ugyanis egy bivalyerős anyag, nem viccelek, simán állva hagyja mestereik utolsó pár megmozdulását. 82 (!) percnyi sárkányvérben meghempergetett fémesszencia, mese nincs. (Vagyis de, mese az van, hisz a Dragonlance fantasy [magyarul Sárkánydárda-krónikák] adta az alapot a történetszálnak. És nyilván nem az ózdi kohászok viszontagságos mindennapjai a ’80-as évek végén. Bár ott még több a nehézfém…) Tényleg nagyon ajánlom az albumot, még Ralf Scheepers úr is rikoltozik egy ízeset a Brothers In War dalban, amelyet elő is vezettek minékünk az este folyamán.

A négytagú brigádban hárman is énekeltek, nem is akárhogyan: mintaszerűen adták vissza a lemezen hallható vastag kórusokat, mi több, a bongyorhajú Marco Bächle basszerost legalább olyan kiváló hanggal áldotta meg az ég, mint a gitáros/mindenes frontembert, Matthias Grafot, akinek az orgánumában egyaránt ott lakozik Nils Patrik Johansson (Astral Doors, Civil War etc.) és Sebastian Levermann (Orden Ogan) karcos heroikussága. Ha nagyon keresném a kákán a csomót, maximum azt tudnám kiemelni, hogy a kiállásuk igencsak statikus volt: szépen lecövekeltek a mikrofonállványok elé, én magam valamelyest markánsabb színpadi jelenlétet szívesen vettem volna tőlük. Ám még így is nagyon rendben volt a produkció, holott a halk, kissé kásás hangzás és az alulkevert ének miatt azért hagyott némi kívánnivalót maga után.

A dalok azonban mindent vittek! De hát hogyan is lehetne hibázni olyan gyöngyszemekkel, mint az intróból kibontakozó In The Sign Of The Valiant Warrior vagy a The Dragon’s Lair speed metal himnuszai, amelyek azonnal gyermeki mosolyt csaltak arcomra, nem csoda, hisz jómagam egészen odavagyok a ’Tales From The Twilight World’-korabeli Blind Guardianért, ezeket pedig mintha csak Hansiék licenszelték volna a srácoknak pár rekesz jóféle német seritalért cserébe.

A 9 perc fölötti Tale Of The Evermanben a Savatage igényességével elővezetett, többszólamú kórusokat is kaptunk, meg hát death és doom metalos epizódokat hörgéssel fűszerezve, én pedig csak annyit mondok: így kell hosszú, epikus dalt írni sárkánytematikában! Az As Tarsis Fallsban Marco (ismétlem: a bőgős!) olyan színvonalas énektémákat szállított, hogy tízből kilenc frontember belepirulna, nem is beszélve a The Crownguard's Quest monumentális refrénjéről! A finálét jelentő Firestormot egy pár perces technikai malőr okán újra kellett kezdeniük, de hát oda se neki, így legalább másfélszer hallhattuk. Az Evertale-t pedig akár a következő este is megnéztem volna – mert hitelesek, frissek, lehengerlőek. Kalapom emelem, Uraim!

A Dürer középső terme korántsem egy Wembley Stadion, de még így is szinte kongott: a megközelítőleg 40-50 ember talán csak a módszerváltás előtt számított (oszlatnivaló) tömegnek. Mondjuk nincs is min csodálkozni, ezek a bandák akkor sem vonzottak volna be sokkal több arcot, ha nem ilyen homlokráncolón elrugaszkodott jegyárral hirdetik az eseményt. Pedig a Majesty – mint főattrakció – nem pelyhedző állú ifjoncok „gyülevészhada”, ugyanis már 1997 óta izzítják a fémet, immáron hét albummal a zsákban – inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A Manowart szeretem, és egy Manowar-kópiával sem lenne gondom, ha az közel olyan minőséget nyújtana, mint Joey DeMaióék. A Majesty bevallottan előttük kíván tisztelegni, és még az a szerencse, hogy túlságosan nem veszik komolyan ezt a nagy metal-kereszteshadjáratot, sőt egy afféle parodisztikus gúnyát is magukra húznak a kommandós hacuka mellé. Amennyiben a Nanowar tényleg térdcsapkodósan tréfás (már akinek, ugye) modorában ténykednének, egy rossz szavam sem lenne (Hofi Gézától sem várta el senki, hogy minden általa kipécézett figurának egy az egyben „levegye” az orgánumát, megvoltak neki is a korlátai, na), a Majesty kompániája azonban valamelyest próbál idomulni a mesterekhez azáltal, hogy „rendes” dalokat írnak, és nem a rekeszizmokat kívánják megtornáztatni mindenféle vasban és vérben fogant szellemeskedéssel. Így aztán a paródiajelleget akár ki is zárhatjuk. És mi marad? Izzadságszagúan erőltetett klisékbe panírozott saját szerzemények. Ám ha mindezen túllép és túllát az ember, akár még jól is szórakozhat a produkción, engem viszont minduntalan az az érzés baszkurált, hogy ezek a dalok egyszerűen nem jók. És hát annyira azért nem is szórakoztatóak.

De hogy ne csak a kesernyés szájíz maradjon: a Majesty jól muzsikált a színpadon, már ami a lelkes és energiától duzzadó előadásmódjukat illeti; bizony e tekintetben az Evertale-ék fölé kerekedtek. Show-t csinálni azt tudnak, rendesen bemozogták a nem túl monumentális színpadot, vigyorogva pózoltak, ahogy derék fémharcosokhoz illendő, és a headbangeldében is az élen jártak. Hangulatkeltésben tehát ötösre vizsgáztak!

A fekete egyenruha is a Manowart idézte (naná, nyilván nem Adios melegítőben fognak színünk elé járulni), és azt sem gondoltam, hogy Karl Logannél van kákabélűbb kerek e világon, de Alex Voß basszeros épp ilyen. Tarek Maghary énekes pedig pont úgy néz ki, mint a Moonspell-főnök Fernando Ribeiro egy féléves, izmos Nutella-pizza-sör diétát követően; ki is buggyant a pocak a Rambo-mellény alól. Énekteljesítményét tekintve ugyan jócskán elmarad Eric Adamstől (mondjuk, ki nem?), viszont gesztusaiban, mozdulataiban egészen ügyesen idézte meg Minden Idők Egyik Legnagyobb Frontemberét, szerintem még a fodrászának az orra alá is Adams fotóját dugdossa folyton – ha már a torkában nem bújik meg olyan elementáris hang, legalább a rőzse hasonlítson. De nem gonoszkodom, ő is, meg az egész kompánia tényleg szimpatikus volt, végigvigyorogták/ökörködték az estét, hála az égnek nem veszik ők annyira komolyan ezt a nagy metaltestvériességet, és ez így is van rendjén. Hallod, Joey, te is lazuljá’ má’ el egy kicsit!

A füstgépet is gyakran beizzították, mondom, a látványra és a hangulatra tényleg nem panaszkodhattunk, és egy-egy himnusz és csatakiáltásos refrén mosolyt is tudott csalni a pofámra, és ahogy láttam, a mélyen tisztelt publikuméra pedig pláne: például az olyan pozőrvérbe áztatott mondókákkal nem is tévedtek, mint a gyaloggaloppos Hail To The Majesty, a power metalosan zakatoló Time For Revolution, vagy a nyolcvanas évek speed bandáinak töltényhüvelyes életérzését tökéletesen prezentáló, csordavokálos Heavy Metal Battlecry. De a pofátlanul helloweenes refrénnel megáldott Guardians Of The Dragon Grail is a jobbak közül való volt. Nyilván nem maradtak ki a kistarcsai óvodások honfoglalós matinéjának izgalmi faktorát alulról súroló megoldások sem, mint például a Generation Steel „óóózós” verzéi, de hát lehet, hogy valakinek éppen erre dobban nagyobbat a szegecsekkel kivert szíve.

Nem tagadom, nálam az Evertale simán vitte a prímet príma dalcsodáival és a vérprofi zenészteljesítményekkel, jóllehet a Majesty sem okozott csalódást, miután nagyjából éppen erre számítottam tőlük, se többre, se kevesebbre – „fekete szélre, tűzre és acélra”. Meg némi Antal Imre-i bohózatra…

Szerző: Mike
Képek: savafan
Köszönet a Hammer Concerts csapatának!

Legutóbbi hozzászólások