Carsten Lizard Schulz Syndicate: The Day The Earth Stopped Turning
írta CsiGabiGa | 2016.02.09.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A jobb sorsra érdemes német énekes olyan zenekarokban szerepelt, mint a Book Of Reflections, Evidence One, Domain, Code Of Perfection, Paradise Inc. vagy a Dead End Heroes, de énekelt Tommy Vitaly, Iain Ashley Hersey vagy Boguslaw Balcerak gitárosok szólóalbumain is. Rekedtes hangja kicsit a Vengeance énekes, Leon Goewie-ra emlékeztet. Első szólóalbuma mindjárt dupla lemez lett, bár a normál CD hosszát épp hogy csak meghaladja (83 perc) az anyag, de az igazi '70-es évekbeli old school hangulatot ezzel a dupla bakelit hosszúsággal is érzékelteti. A muzsika leginkább a Deep Purple és leszármazottainak (Rainbow, Whitesnake, Glenn Hughes) vonalán mozog, de némi Led Zeppelin hatás is felfedezhető (pl. az Emir Hot által írt Song Like Rainben) benne. Sok zenésszel játszott együtt, de most még olyan ismerőseit is elhívta vendégszereplésre, akikkel korábban nem sikerült közös felvételt csinálni.
Itt van a német hard rock színe-java. Elsősorban Chris Lyne, Michael Müller, Helge Engelke, Axel Rudi Pell, Oliver Hartmann, Rolf Munkes, Thorsten Koehne, Cede Dupont gitárosok, de a Freedom Call ritmusszekciója (Ramy Ali, Ilker Ersin), Axel Rudi bőgőse és billentyűse (Volker Krawczak és Ferdy Dörnberg) vagy a basszusgitáros-producer Mat Sinner is. Külföldről importált vendégzenészek Pete Ahonen (Burning Point, Stargazery), Matteo Filippini (Moonstone Project), Tommy Vitaly (SevenGates), Neil Murray (Whitesnake, Black Sabbath), de billentyűs fronton is kaptak erősítést Erik Norlander (Rocket Scientists) és Alessandro Del Vecchio (Paradise Inc., Voodoo Circle, Hardline) személyében.
Már csak e névsor miatt is érdemes meghallgatni a lemezt, és akkor a zenéről még nem is beszéltem. Pedig érdemes. A The Prize Is Shame iszonyú nagy Burn koppintás, de nem fájó módon, hanem szerethetően, ráadásul ezzel mindjárt meg is adja az album hangulatát. Egyszerre hozza a Coverdale-es rekedteseket és a Hughesos sikítósokat. A Soulburnben is egészen Glenn Hughes-szerűen énekel, Holger Seeger pedig óriási Hammond-szólóval teszi fel rá a koronát. A Last Train To Babylonban Alessandro Del Vecchio kápráztat el hasonlóan gyönyörű Hammond-játékával. A gitárszólók közül messze kiemelkedik Helge Engelke az üveghangjaival (Perfect To Me). Ha meghallom azokat a magasakat, biztos lehetek benne, hogy Uli Roth mester, vagy az ő padavanja, Helge Engelke játszik éppen. A Whitesnake ízű Lucky Starban Rolf Munkes játékára érdemes odafigyelni, a Song Like Rain című Emir Hot szerzeményben pedig Oliver Hartmann szólózik egy nagyot, a dal egyébként leginkább a Tony Martinos Black Sabbathra emlékeztet, de a szólónál átmegy kicsit Zeppelinbe.
Szóval van itt minden, amiért érdemes volt a '70-es években rockzenét hallgatni. Érdekességként megemlítem, hogy a Close Your Eyes And Count To Tenben Ferdy Doernberg - aki egyébként Axel Rudi billentyűse - gitárszólóval próbálkozik, és őszintén szólva nem rosszabb, mint munkaadója. Sőt! ARP ugyanis a komfortzónáján belül marad a messziről felismerhető, rétestészta hosszúságú, középtempós Man In Flamesben. A program végén amolyan két kis színesként érkezik egy Shakra stílusú rock and roll (nem véletlenül Thomas Muster "tollából"), mely Schulz énekével egy kis pudlis beütést kapott, ráadásul egy Magnum klasszikus feldolgozása (The Teacher) az Eden's Curse gityósának segítségével. (Urambocsá' jobb, mint az eredeti.)
Legutóbbi hozzászólások