Alan Morse: "Four O'Clock And Hysteria"

írta Hard Rock Magazin | 2007.04.04.

Megjelenés: 2007.

 

 

Kiadó: InsideOut

Weblap: www.spocksbeard.com

Stílus: jazz-rok, blues,

Származás: USA

 

Zenészek
Alan Morse - gitár Neal Morse - akusztikus gitár, billentyűs hangszerek, Nick D'Virgilio - dob Scott Williamson - dob Eric Darken - percussion Dave Meros - basszusgitár Gary Lunn - basszusgitár Jerry Goodman - hegedű Ryo Okumoto - billentyűs hangszerek,
Dalcímek
Cold Fusion (5:13) Return To Whatever (5:48) Drive In Shuffle (4:20) R Bluz (6:54) First Funk (5:31) Dschungel Cruz (4:58) The Rite Of Left (4:30) Chroma (5:22) Spanish Steppes (5:45) Track 3 (4:23) Major Buzz (6:07) Home (4:59)
Értékelés

Zenekari tagok szólólemezeivel kapcsolatban mindig kétesélyes a végeredmény. Volt már példa arra, hogy adott muzsikus egy kicsit sem tudott elszakadni anyazenekarában képviselt játékától, ezáltal semmi újat nem tudott nyújtani hallgatóságának, de arra is akadt precedens, hogy a művész annyira más pályára akarta állí­tani magát, hogy egész egyszerűen elszállt és értelmezhetetlenné vált szándéka. Nehéz megtalálni az arányokat. Örömmel jelentem, hogy Alan Morse-nak, a Spock's Beard gitárosának ez sikerült. A "Four O'Clock And Hysteria" cí­mű műve kiegyensúlyozott, megfelelő távolságot tart, de emellett sok-sok jegyében visszakanyarodik az anyazenekar világához. Aki ismeri a Spock's Beard zenéjét, most azonnal rávághatja, hogy "könnyű neki, hiszen a mai progresszí­v muzsika egyik legnagyobb hatású előadójának repertoárjában szinte minden rockzenei stí­lus fellelhető, í­gy nem nehéz egyszerre közel és távol maradni tőle". Ez í­gy igaz, de Alan Morse még ezt a sokrétűséget is meg tudta fejelni és az egyetlen olyan mezsgyére lépett, amely nincs annyira dominánsan "főállásában", hogy ne tudna újat mutatni általa. Ez a jazz-rock, annak is az emészthető, populáris ága. Az instrumentális album dalainak döntő többsége ebben a jegyben fogant, de akad itt blues, és természetesen a Spock's munkáiban is rendszeresen feltűnő latinos hangulat sem hiányozhat. Alan Morse gitárosi képességeiről felesleges értekeznem. Testvérével, az egykori zenekari társsal, Neal Morse-al együtt szinte új műfajt honosí­tottak meg a húros hangszer kezelésében. Emlékszem mennyire megdöbbentett, amikor először láttam a "Don't Try This At Home" cí­mű Spock's Beard DVD azon fejezetét, melyben egy koncerten a testvérpár elmesélte, hogy gyerekkorukban, amikor még csak egyetlen gitár volt a családban, milyen módon kerülték el a veszekedést. Meg is mutatták. Neal kezében a hangszerrel leült, Alan pedig felette állt és játszottak. Egyikük pengetett, a másik fogta le a húrokat, azután szinte észrevétlenül cseréltek. Tették mindezt egy száguldó gyorsvonat sebességével. Persze a sebesség és a technika egy dolog. Ami ennél sokkal fontosabb, hogy Alan Morse érzelemmel telí­tetten, túlfűtötten játszik. A nyitó "Cold Fusion", a "Return To Whatever", a "Dschunger Cruz" és a "Major Buzz" a lendületes, dallamos jazz-rock jegyében fogant. Finom hangszerelés, feszes ritmusok, és kiváló szólók minden mennyiségben. A country-san induló "Drive In a Shuffle" akusztikus betéteivel és elsőre üstökön ragadó vezérdallamával vesz le a lábamról, a szimplán és kifejezően csak "R Blues"-nak keresztelt tétel pedig számomra a műfaj legjobb felvétele az utóbbi időkben. A beszédes cí­mű, középtempós, igazi "fincsi" darab, a "First Funk" és a hasonló világban mozgó "Chroma" is az album legfőbb erősségét emeli ki. A dallamokat, melyek minden pillanatban és a lehető legváltozatosabb formában áramlanak a hallgató felé. A latin világ megidézése a "Spanish Steppes" cí­mű tételben valósul meg, ahol olyan szólók szerepelnek, melyek hallatán valószí­nűleg Paco De Lucia, vagy John McLaughlin is elégedetten csettintene. A korong tizedik szerzeményeként szereplő "Track 3" valamint a "Home" cí­mű dal akár egy gyertyafényes, romantikus estének is megfelelő asszisztense lehet. Számomra a lemez csúcsa a metálos riffel bekezdő "The Rite Of Left" jelenti. Ebben a keményen induló nótában hallhatjuk a legparádésabb gitárszólókat, külön kiemelve a középrészen elhelyezett kiállást, ahol csak Alan Morse hangszere szól. Erre szokták mondani, hogy "sí­r a gitár". Olyannyira, hogy a visszatérő, bevezető riff előtti kitartott hang hallatán, az ember szí­ve is elszorul a gyönyörűségtől. Alan Morse segí­tőtársai sem akárkik az albumon. Jó csapathoz méltóan természetesen itt van a teljes Spock's Beard legénység, (Ryo Okumoto, Dave Meros, Nick D'Virgilio), a testvér Neal Morse, valamint Jerry Goodman hegedűs, Gary Lunn basszeros, Eric Darken perkás és Scott Williamson dobos is. Játékuk pazar, tökéletes egységet képez a szólistáéval. Ezt a lemezt hallgatva még jobban felerősödik a vágy május 20-a után, amikor is Alan Morse a Spock's Beard társaságában lép szí­npadra az A38 hajón!

Pontszám: 9.5

Legutóbbi hozzászólások