Húristen #5: Slash

Ha gitárt látsz, 33, ha Gibsont, 66, ha gitárt és cilindert, akkor 99 %, hogy egy szó jut eszedbe. A hangutánzó név, amit az örökké izgő-mozgó Saul Hudsonnak dobott oda egy apuka: „Slash (szabadfordításban: Sutty), hová rohansz már”?

Be kell mutatni? A fél évszázados húrszaggató, aki miatt rádiósok százai kaptak fenyegető leveleket („Ha még egyszer lehagyjátok a November Rain szólóját, kivégzem a családod”), gitárosok – egyik – alapvető példaképe, aki mindent a saját szabályai szerint tud csak túlzásba vinni. Élő legenda gitárosként egy olyan világban, ahol a hat húr már nem jelent automatikus megdicsőülést, és bokára csúszó bugyikat. Játéka bárhol felismerhető (Michael Jackson: Give it to Me, megvan?), a fizimiskája akár árnyékkép alapján is, és még a sarki hentes is hallotta a nevét (pedig hidd el, ez nem kis szó).  Mindemellett nem szállt el magától, nem várat órákat rajongókat, és nem gondolja, hogy a kábelszövéstől a lemezfeliratozásig mindent jobban tud.

Végtelenségig lehetne beszélni róla. Sok ezer sztori kering, legyen akár a Hell House, vagy hogy miért érez áramütéseket a színpadon, esetleg (bulvárriadó!) hogyan csalta meg egykori feleségét a mostanival pont az esküvő előtti éjszakán. Gitárosok kocsmaasztal feletti témája: dalok, albumok, interjúk, és maga az ember. Ő az, aki mind jó, mind rossz értelemben rászolgált hírnevére. Aki ha gitárt fog, ott valami történik.

Slash fogalom. Meg élőlény. De még tárgyiasítani is lehet, tehát mielőtt megejtenénk ezt a nehezített barchobát, telefonos segítséget hívok. Legyen mondjuk két barát, akik idejük egy szignifikáns részét Slash útján élik: a Reckless Roses két riff- és szólóügyi szakfelelőse, Simon Péter és Gaál Gábriel. Sőt – ha már lehetőség nyílt felhívni –, néhány kérdés erejéig zaklattam Takács „Vilkó” Vilmost is, aki nemcsak a húrokon (Hollywood Rose), de papíron (könyv: A Guns N' Roses és én) is nyomát hagyta már Guns-rajongásának. A három, több mint félórás beszélgetés minden perce kincs, ám most be kell érjétek e néhány tízezer karakterrel.

Hard Rock Magazin: Miért Slash? Hogyan kerültetek vele kapcsolatba?

Simon Péter: Ez egy nagyon régi történet. Még gyerekkoromban ismerkedtem meg a rockzenével, és a Guns már akkor megfogott. Aztán elkezdtem gitározni. Vicces, hogy nem miattuk, de már akkor hatással voltak rám. Elég sok Gunst tanultam, már az elején, és nagyon tetszett a játéka és a hangzása is. Meg igazából a látvány is, mikor néztem a videoklipeket. A mozgása, a kisugárzása. Nem egy virtuóz, nem metalmatek gitárosról beszélünk, összességében a fíling az, ami nála jobban átjön.

Gaál Gábriel: ’90-91 környékén, anyukám szerezett egy ’GNR Ballads’ kazettát, és elkezdte otthon hallgatni, gyakorlatilag naponta tízszer, és én a végén már nagyon untam. Egyszer aztán szólt, hogy „Figyelj már, a Paradise City megy a TV-ben”. Nem nagyon érdekelt a dolog, de leültem, megnéztem a videót, és teljesen magával ragadott. Attól a videótól fogva én Guns-őrült lettem. Érdekelt minden, megvettem az összes újságot, amiben írtak róluk. Aztán mikor közelebbi kapcsolatba kezdtem kerülni a zenével, néztem, hogy Slash milyen cuccokat használ, hogyan játszik a hangszeren.

Vilkó: Slash óriási hatás volt, és óriási iskola. Szerencsére anyáméktól nagyon korán – ’92-93 környékén – kértem karácsonyra egy tabulatúrás füzetet, az ’Illusion 2’-t. Nem nagyon jártam tanárhoz, nem volt Youtube, videó vagy DVD, nekem kellett kihámoznom, hogy itt miről is van szó. Volt, hogy kérdezte egy stúdió vezetője, kitől tanultam gitározni, én mondtam neki, hogy Slash-től. Ez nagyképűen hangozhat, de ha őszinte akarok lenni, tényleg így van. Azok a számok, amiket megtanultam a Guns világból, nagy hatással voltak rám. De a Guns tribute ellenére azért próbáltam kicsit önmagam is lenni.

HRM: Ha egy használt pengetőt belehajítok egy random tömegbe, és megkérem azt, akit eltalál, hogy mondjon egy gitárost, jó eséllyel Slash neve fog előkerülni…

Gábriel: Vannak ilyen gitárhero-k a világon, ők azok, akik valami maradandót alkottak. Ha nekem ilyeneket kéne megnevezni, Slash és Zakk Wylde lenne első ugyanazon a szinten, aztán jön a Panterából Dimebag Darrell, majd Ozzytól Rhandy Rhoads.

HRM: Mitől lett Slash ennyire népszerű?

Gábriel: A gitárhősökben van valami egyedi. Slashben szerintem az, hogy nemcsak megfogja a hangokat, hanem nagyon sokszor nyújtogatja a hangokat, és ezzel szórakozik… ez Slash hangzásának az egyik lényege. Játssza a blues skálát, de nem a tekerésre helyezi a hangsúlyt, hanem a nyújtásokra, amit hallasz pl. a November Rainben és a Don’t Cry-ban.

Simon: Vannak egyrészt a kisebb okok, mint az imázs, ami egyszerűen beépült az emberek agyába vizuálisan: a cilinder, a hosszú göndör haj. Ezt ugyan nem ő szabadalmaztatta, de vele vált híressé. Nyilván számít az is, hogy a Guns nagyon befutott, aminek rengeteg oka van. De ha külön a játékára gondolunk, arra, hogy miért lett ilyen inspiratív az emberek körében, az említett fíling az, ami átjön tőle. Abszolút szívből játszik, akkor is, ha néha félrefog vagy hamis. A rock- és zenetörténetben nagyon sok olyan művész van, aki így játszott, néha a legjobbak is. A Rolling Stonesnál is vannak hamis hangok. Slash játékában az az egyedi, ahogy lefogja, ahogy beállítja a hangzást.

HRM: Említetted a cilindert. Azt tudod, hogy ez egy véletlen szülte dolog nála.

 Simon: Erről vannak viták. Olyan sztorik is keringenek Guns és Slash körben, amiket nem biztos, hogy készpénznek kell venni. Hallottam, hogy kleptomán hajlamú gyerek volt, aztán ellopott egy cilindert poénból meg fogadásból. Ki tudja, lehet ez csak kitalált sztori, és igazából a T.Rex-et akarták kopizni.

HRM: A T.Rexet?

Simon: Igen, meg a Hanoi Rocksból is merítettek öltözködés terén. Nem vagyok történész, de ez a két zenekar nagy hatással volt a Guns dizájnjára.

HRM: A nyújtásokon túl mik Slash játékának a stílusjegyei?

Gábriel: Jellegzetesen fogja meg a vibrátókat. Nyújtott hangnál is, meg amikor nem nyújtja, akkor is. Zakk Wylde agresszíven fogja meg, Slash egy kicsit finomabban. Ez a finom lebegés is hozzátartozik a nyújtásokon kívül ahhoz, hogy a szólója szóló legyen. De ha nem a szólókat nézzük, hanem a ritmustémát, abban nagyon sok a rock and roll. Egy kis kosz és a dögös sound teszi szerintem Slash ritmusjátékát slashessé.

Simon: Van egy rész, ami nem meghatározható. Bárhol meghallod, pár másodperc múlva azt mondod, ez Slash. Valahogy kihallani. Ha beleásod magad zeneileg, akkor kiderül, hogy a leggyakrabban a pentaton és a blues skálát használja. Blueshangokat nagyon sűrűn rak a játékába. Mostanában kezdett kicsit tágítani ezen, más a játéka, mint a Guns idején. Fejlődött, és sokkal nagyobb változatossággal használja a skálákat.

Vilkó: Minden gitárosnak van valami jellemző figurája, Slashnek például a már említett nyújtásai, amiknek nagyon kellemes a vibrátója. Megvan a kis komfortzónája, amiben mozog, és amit persze elhagy néha, például az Anastasiában van egy keleties skála, ami nekem nagyon tetszett. Szokott különböző skálákat játszani, de én mindig úgy éreztem, hogy ezek a véletlenből fakadtak. Korábban is ki lett találva, hogy kb. mit fog játszani, de nem volt nagyon tudatos, amit csinált. De ezekből a véletlenekből olyan témák álltak össze, mint pl. a Sweet Child o' Mine végén lévő jó kis brutál szóló.

HRM: Mondhatjuk, hogy ösztönös gitáros? 

Vilkó: Leginkább. Hallgat a belső hangjaira. Nem tervez, nem matek van benne, mint egy progresszív gitárosnál, hanem érzéseken és véletleneken alapuló gitározás. Ehhez persze kell Slash belső hallása, ami egy ilyen krémes, bluesos gitársound felé viszi. Lehet, hogy másodpercenként nem 28, csak 13 hangot játszik, de érthető és beleül bárki fülébe.

HRM: Említettétek, hogy fejlődött a gitárjátéka a Guns óta.

Gábriel: A ’Use Your Illusion’ környékén már elkezdett többfajta technikát nézegetni, általában olyanokat, amik hatottak rá abban az időben. Az első igazi változás azonban ’93 után jött. A Snakepit után már a Velvet Revolverben is másabb lett a játéka, a Velvet és a mostani Slash között azonban még nagyobb a különbség. Sokkal tudatosabban használja a technikákat, és tudatosabban építkezik. Továbbra is szívből játszik, de tudja, hogy mit szeretne kihozni az adott szólóból, míg annak idején a szóló eleje és vége néha kicsit ad hoc volt. A fejlődése nemcsak annak köszönhető, hogy többet gitározik és több zenét hallgat, hanem annak is, hogy nem éli azt az életmódot, amit annak idején. Régen folyamatosan kiütötték magukat, és szerintem ő sem sokat foglakozott azzal, hogy még jobb legyen a technikája.

Simon: A legnagyobb változás abban áll, hogy sokkal többet gyakorol. Régen – ha meghallgatod az élő felvételeket – egészen banális dolgokat tudott néha játszani… Megírtak a többiekkel együtt egy marha jó számot, ő egy kurva jó szólót hozzá, és élőben egyszerűen nem tudta eljátszani, mert nem gyakorolt. Ivott, bohém életet élt, aztán csak körülbelül emlékezett rá, hogy mit játszott ott. Most viszont nemcsak megírja a szólókat, hanem valószínűleg be is gyakorolja – vagy csak egyszerűen több koncertje van –, mert a színpadon is ugyanúgy eljátssza a dalokat, mint a stúdióban.

Vilkó: Az a fura, hogy én nem érzek egyértelmű fejlődést. Szerintem nem lehet azt mondani, hogy az ’Appetite’ korszakban rosszabbul vagy jobban játszott volna. Inkább úgy fogalmaznék, hogy egyfajta zenei érettséget ért el. Az a jó, hogy mindig nyitott volt arra, hogy hallgasson különbféle, más stílusú zenéket is. Az interjúiban elmondta, hogy rá a Korn vagy a Linkin Park zenei világa is hatott, és hogy igenis kell haladni a korral, és meg kell nézni, milyen más zenék vannak. Slash teljesítménye hullámzó, de szerencsére most lett egy olyan zenekara, ahol tényleg látja az egységet, ahol nem balfasz az énekes, nem húz szét a zenekar, nem mindenki idült drogos meg alkoholista, így nyilván sokkal nagyobb élmény neki is zenélni. Szerintem ő most a második virágzását éli. És hát Slash az Slash. Egy ilyen fílinggel nem lehet felvenni a versenyt senkinek. Közhely, de igaz: a sound a kézben van. Slash bármilyen gitárt fog meg, az slashesen fog szólni.

HRM: Esélyesen még egy pianínón is kijönnének azok a jellegzetes dallamok.

Vilkó: Vagy akár egy hegedűn. Slash-nek annyira markáns a dallamvilága, hogy nem kell fénysebességgel játszania. Szerintem ez a jó gitározás, mikor egy laikus számára is olyan a dolog, mintha a gitár énekelne, vagy, ahogy apám szokta mondani: sírjon.

HRM: Állandó téma Slash és az énekesek. Anélkül, hogy bulvárba mennénk: nagyon nehéz egy ilyen karakteres gitárhoz olyan hangot találni, ami minden szinten passzol hozzá.

Simon: Ez nagyon szubjektív. Nyilván a legtöbben Axlt párosítják hozzá, hisz mellette futott fel. Viszont a Snakepit, aminek Rod Jackson az énekese, számomra maga a Slash-stílus, mindegy, hogy mikor kivel játszott. A mostani, modernebb hangzást is nagyon eltalálták Myles Kennedy-vel. Alkottak valami populárisat még ebben a haldokló zenei világban is, és el tudják adni a zenéjüket. Lehet, ha a Snakepittel maradt volna, akkor ma nem stadionokba járkálnának. Latolgatni persze felesleges, de tény, hogy Kennedy hangja sokkal befogadhatóbb, közkedveltebb hangzásvilágot képvisel.

HRM: Sokak szerint a Slash’s Snakepit egy méltatlanul alulértékelt zenekar. 

Vilkó: Nekem szakmailag és zeneileg a Snakepit-lemezek képezik Slash munkásságának a csúcsát. Azokon olyan rockgitározás folyik, hogy az elképesztő. Nagyon meg akarta mutatni, hogy egyedül is képes valamire. A probléma csak az volt, hogy nem a megfelelő embereket találta meg maga mellé. És ha a brigád nincs a szükséges szinten, ha nincs bennük kitartás, fanatizmus, az nagyon vissza tud húzni egy zenészt.

Gábriel: A Snakepit egy érdekes időszakban született. Az első Snakepit-lemez szerintem kicsit közelebb áll a Gunshoz, ha egyáltalán akarjuk hasonlítgatni valamihez. Nekem igazából a második lemez, az ’Ain’t Life Grand’ jött be. Ott egy olyan énekest talált maga mellé – Rod Jacksont –, akihez nagyon passzolt az egyénisége. A dalok egyszerűek, és bennük van minden, ami Slash. Az első lemeznél szerintem kicsit progresszívabb irányt vett, megpróbált sok mindent belesűríteni egy számba, így nem maradtak meg annyira hamar a fejben. A második lemezre viszont megtalálta az utat, amit kigondolt magának.

HRM: Velvet Revolver?

Gábriel: Velvet Revolvert annyira sokszor nem hallgattam. Ismerem az összes dalt, és tudom, hogy nagyjából mit játszik Slash, de nekem kevés az, amit az énekes nyújtott. De ott is alkottak olyan dalokat, amik számomra hozzátartoznak Slash életművéhez.

Simon: Nekem az is tetszik, de Scott Weiland hangja szerintem sem illett annyira Slash-hez. Én úgy állítanám sorba, hogy Snakepit, Guns… Myles Kennedy-t meg még nem tudom hova rakni. Ha Gunson nevelkedsz, akkor még szokni kell, de ha ezt hallod először, akkor azt mondod, hogy ez egy kurva jó banda. A Velvet Revolver nem volt olyan nagy durranás, ha szabad ilyet mondanom, nem igazán befolyásolta Slash karrierjét.

Vilkó: Nekem a mélypont volt a Velvet Revolveres rész. Voltam három VR-koncerten és egyszerűen nem volt jó a gitározás. Ilyen fílingtelen volt, tele volt gikszeres hangokkal, és játszotta el jól a dalokat. Egy világ omlott össze bennem, hogy úristen, itt van ez az ember, aki miatt elkezdtem annak idején játszani, és egyszerűen ki kellett mondani, hogy nem jó, amit csinál. Slash mindig figyelt arra, mi történik a világban, és a VR-rel az akkori „visszatér a rock” vonalra csatlakoztak rá, de valami félrement. Olyan rosszak voltak a szólók, olyan rossz volt a gitársound, hogy nem értetted, mi történt ezzel a csávóval. Tízéves távlatból azt mondanám, a két lemez átlagos volt.

HRM: Még a jelenlegi Myles-projekt előtt volt egy érdekes lemeze Slash-nek. A 2010-es album koncepciója, miszerint szinte minden dalt más énekel, nem teljesen új [kötelező hallgadalom: Probot], de attól még hatalmas. Nem mellesleg épp a szokatlan mivolta miatt bátorság is kellett hozzá.

Vilkó: Nekem kicsit fura volt, olyan marketingszagú ez „mindenből egy kicsit” hozzáállás. Hogy itt a Lemmy, akkor kell írni egy motörheades számot, az Ozzynak meg egy sabbathosat, és a többi. Kicsit mesterkéltnek éreztem, mintha fel lett volna építve. De vannak rajta nagyon jó dalok.

Gábriel: Szerintem az az album – ha az interjúkból ki lehet indulni – elérte a célját. Minden dalnak megvan az a karaktere, ami az adott énekhez stimmel, és nagyon jól összerakta. Ha még jobban odateszi magát – tudom, nagy szó – akár még rockopera is lehetett volna. Én úgy gondolom, nagyon elkapta azokat a dallamokat/dalokat, amik az adott énekhez illenek. Az Ozzy-s dal tényleg Ozzy Osbourne, akár egy Ozzy-lemezre is felkerülhetett volna. Vagy mondhatnám azt is, amit M. Shadows-zal írt [Nothing to Say], ugyanez a helyzet. Slash nagyon jól tudta, mit akar abból a dalból kihozni. Mivel ő sok énekessel nem is találkozott előtte, nem is értem, hogyan alakulhatott ez így ki benne. Szerintem sok zene hatott rá és ezt próbálta egy lemezre rápakolni, ezt pedig egy énekes nem tudta volna hozni. Ez egy zseniális album.

Simon: Nekem is tetszik, sokat szoktam hallgatni. Nagyon érdekes, hogyan passzolnak a különböző énekhangok Slash-hez. Vannak jobbak, vannak rosszabbak – persze az én fülemnek –, de nagyon sokat úgy talált meg, hogy basszus, ezzel el lehetne indulni. És az egyik ilyen pont Myles Kennedy volt, akivel aztán ténylegesen el is indult. De lehetett volna Kid Rock is vagy akár Fergie is.

HRM: Slash végül Mylesszal maradt, és az ’Apocalyptic Love’ elég jó fogadtatásra talált. Akárcsak a tavalyi ’World on Fire’. Nektek hogy tetszett az az album?

G: Én szarrá hallgattam az ’Apocalyptic Love’-ot, hangról hangra ismertem, imádtam. Vártam, hogy mi lesz ennek a folytatása, bár tudtam, magasra tette a mércét. Még egy olyat alkotni lehetetlenség lett volna, valószínűleg ő se akart. Amikor először meghallottam a ’World on Fire’-t, nekem nagyon furcsa volt. Eleve, mert hosszú, és mert a dalok elsőre nem annyira befogadhatóak. Öt-hat hallgatás kellett, mire átjött. Bár ezt interjúban nem mondta, de nekem zenész füllel úgy hangzik, mintha Myles Kennedy is írt volna bele riffeket, és néhány embernek az album azért nem tetszik annyira, mert vannak benne kicsivel furfangosabb, metalosabb riffek. Próbáltak kicsit más irányba menni. Szerintem az a lemez tízes skálán egy erős kilences, de nem érte el az ’Apocalyptic Love’ szintjét.

Vilkó: Az ’Apocalytic Love’ igazi nagy dobás volt. Ott úgy éreztem, ha ezeket a dalokat élőben is így eljátssza, az nagy hűha lesz. Az Anastasiában van egy hosszabb szóló, kicsit olyan, mint a Godfather, az a tipikus „játszunk le minden hangot a gitár nyakán” dolog, és igen, élőben is kijöttek a hangok, nagyon jó volt a tempó, kevés hangot hagyott ki. Annak idején koszosabb játékú gitáros volt, kiállt és megvolt, nagyjából merre megy és mit akar, de legjobban a fíling vitte el a pálmát. Visszatérve a ’World on Fire’-ra, nekem a két utolsó lemezzel az bajom, hogy nagyon sok szám van rajtuk. Nem is igazán értem, miért raktak rá ennyit, párat simán lehagyhattak volna, aztán később B oldalas, vagy kiadatlan dalokként kijöhettek volna.

HRM: Menjünk bele kicsit a technikai részletekbe (tipikus barátnő/társaságaltató téma második sör után a kocsmában). Gábriel, te rengeteget foglalkoztál ezzel. Nyilván a Marshall és a flame-top Gibson látványos, és ütős párosítás, de ezen túl, miből áll a Slash sound?

Gábriel: Ez azért elég sokat változott idővel. Például – bár a hangzásban ez nem olyan jelentős – van egy jellegzetesség, amire én zenészként figyeltem fel. Amikor elindultak ’91-ben, Slash wireless-t (gitárkábelt kiváltó rádiós egység) használt. Azt használt a Snakepitben és a Velvet Revolverben is. De a mostani felállásban Slash visszatért a kábelre. Valamelyik interjúban mondta, hogy szereti, ha van egy kis zaj gitárján. Nem zörög vagy sípol, de egy kis minimális plusz zaj, amit a kábel ad, kellett neki. Persze vannak markánsabb különbségek is. Sokat jelent pl. a wah-pedál, amit sűrűn használ a szólókban. 2010-től van saját signature wah-pedálja, azelőtt változtatgatta. Volt neki a sima Dunlop Crybaby, volt a Crybabynek a rackes kivitele, amit a Guns Illusion turnéján meg a snakepites idejében használt, az Appetite-időszakban viszont sima Crybaby-t. Ezen túl a Booster meg az MXR van neki, és most már betett egy tremolópedált is.

HRM: MXR?

Gábriel: Igen, egy Phaser 90-et. Eddie Van Halen is használja, csak ő egy 100-ast, azon több a poti. Ezen túl használja a BOSS digital Delay-ét is.

HRM: Írta is, hogy már azért megérte, mert az adja a debütalbum első hangját.

Gábriel: Igen, meg használja a Paradise City elején is. Használ még Chorus-t, de azt váltogatja. Használta a sima Boss Chorust, most egy MXR Chorusa van, de fogalmam sincs, miben különbözik a kettő. Annak idején a 15-20-30 ezres stadionokban nem rakott bele chorus-t, hanem magát a stadion visszhangjait használta erre a célja. Több dolgot is végigpróbált, ugyanúgy, ahogy az erősítőket is cserélgeti mindig.

HRM: JCM 800?

Gábriel: Igen, bár mondhatni turnénként váltogatja az erősítőket. Mostanában van a sima JCM 800, amit 85-86 körül gyártottak, és használja a saját, neki dedikált AFD 100-as fejet is. Jellegzetes, hogy annak szürke az előlapja.

HRM: Slash nagyon sokat kereste a soundot az ’Appetite’ felvétele idején, végül egy bérelt, átalakított JCM-800-nál állt meg a lélegzete. Annyira imádta azt a hangzást, hogy később el akarta lopni azt a fejet, de sajnos már visszavitték. Az AFD ennek a másolata?

Gábriel: Igen, próbálták azt valamilyen szinten lemásolni. Az az érdekessége, hogy mindkét fejben, amit használ, kicseréltette az EL-34es csöveket 6550-esre. Elvileg ez a cső egy kicsivel hangosabb, és több a torzítása. Kis hangerőn ezt nem veszed észre, ő ilyen hetes-nyolcason potiállásban használja. Ezeknek a csöves fejeknél fél hangerőn van üzemi hőmérsékleten a cső, az alatt nem izzik annyira, és nem adja ki azt a hangot, amit a gitárosok úgy szeretnek benne. Slash kicsit fölé tekeri, ott már kijön a különbség.

HRM: Te milyen fejet használsz?

Gábriel: Én egy ENGL Fireball-t, ez egy hatvan wattos kétcsatornás erősítő.  Izzy a Gunsban Mesa Boogie dual rectifiert használt, ami egy metalerősítő, csak azért szólt Izzy-sen, mert Izzy a gitárján a hangerőpotit lejjebb tekerte, így nagyon kicsi lett a torzítás. Ez lett az a hangzás, amit ő használ. Én is úgy használom, hogy a gitáron a hangerő le van tekerve tízből kettőre, az erősítő meg be van állítva rendesen.

HRM: Slash gitárja maga is legenda. Az a flame-top Gibson szinte elválaszthatatlan tőle. Nem sokan tudják viszont, hogy korai képein elég gyakori társa egy B.C. Ritch Mockingbird is.

Gábriel: Igen, nagyon szereti a B.C. Ritchet is. Meg más Gibsonokat is. Ezen a turnén pl. a Doctor Alibinél egy Gibson Explorert. Használ még egy Guildet, aminek a felső 12 húros része akusztikus, az alsó 6 húros elektromos, és mostanság használ valamivel újabb Les Paulokat is. Ő alapból a ’85-87-es modelleket szereti, de újabban látjuk néha ’92 körüli modellekkel. És persze a használja a külön neki gyártott modelleket is. Érdekesség még, hogy Slash nem szereti az új gitárokat. Ha vesz egy gitárt, teljesen alapokra szétszedik, és összerakják, hogy ne legyen új. Hogy ebbe mi a pláne, nem tudom, de ő valamiért így szereti.

HRM: Ismert, hogy Slash még a B.C. Ritchnél megszokta a tremolókart, ez viszont nincs Gibsonon, ezért úgy tremolózik, hogy a gitár testét maga felé, a nyakát pedig ellenkező irányba nyomja. Kvázi hajlítja a nyakat. Aztán egy koncerten ez a nyak szépen eltört, Slash képen vágta magát a saját gitárjával. A non plus ultra, hogy a gitárt még aznap megragasztották, és Slash szerint jobban szól, mint újkorában.

Gábriel: És ezt a mai napig használja. Van egy film a gitártechnikusával, aki mondta, hogy az épp aktuális turnén ott a gitár, és a nyak meg van csinálva rendesen. Mutatta is, hogy ez az a gitár, aminek a nyaka el volt törve.

HMR: A Slash Signature-hoz is azt a modellt használták fel alapnak. De annyira, hogy mikor Slash kapott egy példányt, azt hitte, az eredetit küldték neki vissza. Benne volt a repedés, az összes karc, cigicsikknyom, minden. Viszont nem valószínű, hogy pont ugyanúgy eltörték az összes signature modellt.

G: Nem tudom, hogy csinálja ezt a Gibson. Én láttam már filmeket/videókat a Gibson-gyárról, ott tényleg elég professzionális módon készítik a hangszereket. Ezeket emberek gyártják, nem egy szalagon megy végig. Nem kivesznek egyet 1000 darabonként megnézni, hogy jó-e, hanem az összes átmegy valamilyen emberi kézen. Szerintem azok a szakemberek, aki kitalálták azt a hangszert, elég sokat dolgoztak azon, hogyan lehet azt a hangot kihozni. Ha módosul a fa, a hang is módosul. Valószínűleg szórakoztak egy darabig a hang karakterével, míg vissza tudták ezt adni…

HRM: Esélyes. Egyébként hagyományos pick-up-okat használ Slash a gitárjaiban, vagy kicseréli őket?

Gábriel: Mindkettő. Használja a Seymour Dunchant, és használja az eredeti Gibsont is. Nem igazán tudom, mi alapján választja ezt ki. A Bad Rainben nem fél, hanem egy hanggal van lehangolva a gitár, ott biztosan a gyári hangszedős gitárt használja. A többiben eléggé variálja, mikor mi szól.

HRM: Slashre jellemző egy tipikus gitárkiemelő, térdre támasztó mozdulat. Ez azon túl, hogy nagyon lazán néz ki, voltaképpen szükségszerű. Aki játszott már szólót mélyre csatolt gitáron, szembesül a problémával, hogy ha csak nem polip, gorilla (vagy Trip Einsen), sokkal nehezebb lent játszani. Viszont félelmetes fílingje van, így ez egy áthidaló megoldás.

Gábriel: Igen, ez nem csak imidzs, hanem kényelmi szempont is. Mikor elkezd valaki otthon gyakorolni, általában ülve teszi. Adott magasságban és szögben van a gitár nyaka. Ahhoz viszont, hogy ezt a színpadon is lehessen produkálni, kb. John Petrucci színpadképét kell lemásolni. Ez meg olyan érzés, mintha a gitár a nyakadban lenne. Ha leengeded oda, ahol Slash, Zakk Wylde meg James Hetfield tartja, az a kezednek nem olyan kényelmes. Hozzá lehet szokni, viszont a szólóknál már tényleg nagyon bent van az ember. Azért veszi fel, azért teszi a lábát a kontrolra, és támasztja rá, mert iszonyat kényelmes úgy játszani a szólót.

HRM: Tényleg, szólók. Slash szinte a legtöbb gitárosnak példakép. Kicsit mindenki Slash akar lenni. Nehéz Slash-t játszani?

Simon: Visszakanyarodnék arra, amit mondtam: Slash játékában benne van a hangzása, a technikái, és ő maga, a személy. Emiatt nehéz. Ha papírról megtanulod, attól még nem lesz az. Őt máshonnan kell megközelíteni. Bemagolni favágómunka; amit ő csinál, azt érezni kell. Mondhatjuk nehéznek is, de ez attól függ, kinek milyen a keze, a feje, mi zajlik le benne, mert anélkül nem lehet. Ha körülnézel a Youtube-on, a szólókat, riffeket lejátsszák profi módon az „ülős” gitárosok. Érdemes hallgatni, hogy milyen az, mikor valaki lejátssza kurva jól, stúdió szinten, és mégsem jó.

Gábriel: Mindenkivel találkoztam, aki Magyarországon Slash-t játszik ilyen vagy olyan formában. Vannak, akik megtanulták a témákat nagyon-nagyon hasonlóan, de emellett próbálnak valami egyedit belevinni. És van a másik véglet, aki annyira bele van őrülve, hogy nem is hallgat és játszik mást, csak Slash-t, de azt akár jobban is, mint az eredeti. Én úgy gondolom, hogy az a jó, ha van benne valami a gitárosból is. Nem azt mondom, hogy a November Rain szólóját valami agyontekert űrgitáros módjára játssza el, de én szeretem, ha a gitáros belerak valamit saját magából is. Ezt azonnal meg lehet hallani. Aztán persze vannak még, akik próbálkoznak, aztán kanyarban nem stimmel, mert vagy hamis, vagy rosszul nyújt, de én úgy gondolom, Magyarországon van jó néhány ember, aki nagyon szépen el tudja játszani a Slash-témákat. Egyébként Simon Peti játékában is van egy olyan, ami csak rá jellemző.

HRM: Slash szinte minden elért már, ráadásul mindent úgy, hogy kiérdemelte. Mégsem látom, hogy hanyatt dőlne a babérjain, és futná a levezetőköröket. Mi inspirálhatja még? Elérhet még valamit?

Gábriel: Hogy mit érhet el, nem tudom. Én úgy látom, Slash nem szerette annyira a nagy stadionkoncerteket, ő inkább azt bírja, ha megvan a kontakt a közönség és közte. Úgy látom, neki a 3-4000 fős koncertek jönnek be nagyon. Az inspirálja, hogy szerzett maga mellé olyan zenészeket, akik zeneileg is hatnak rá, és akiken a mai napig csodálkozom, hogy a fenébe találta meg őket. Egyrészt fiatalabbak, mint ő, bennük van a bizonyítási vágy, és iszonyat lelkesek. Ezek a zenészek valami hihetetlen jó helyen vannak, és ők inspirálják, viszik előre Slash-t.