"Nem tudom, miért hí­vnak Chicknek": Chick Corea and the Vigil - Művészetek Palotája, 2015.10.30.

A jazz sokkal gyorsabban változik, mint a rock, a műfaj veterán képviselői sokkal nyitottabbak ezekre a változásra, vagy az újra, mint rockzenész kollégáik. Chick Corea az egyik „leg” még ezen belül is. Nem csak a Return To Foreverre, gondolok, mely szuperformációval nagyban hozzájárult – hasonló mértékben, mint a John McLaughlin vezette Mahavishnu Orchestra – a Miles Davis által megálmodott és kitalált jazz-rock fejlődéséhez. Corea nagyon sok szemszögből közelítette meg a jazzt, számtalan muzsikussal és formációval játszott együtt, még a klasszikus zene sem idegen tőle. Azt nyilatkozta, hogy ugyan a világ változik, és a zene is vele együtt, de a zenész és a közönség közti kommunikációnak ugyanannak kell lenni.

A jazz története kevés olyan bandát tud felmutatni – szemben a rockkal –, mely több évtizedes múltra tekint vissza. Az állandó változás tehát a formációk összetételét is érinti. Ki tudja, hányadik formációja Coreának a Vigil, mely eddig egyetlen albumot készített el, az is 2013 nyarán jelent meg.

Természetesen teltház fogadta a művészt hazánk legpatinásabb koncerttermében, a Bartók Béla Hangversenyteremben. Párszor már alkalmam nyílt itt koncerteket hallgatni, szinte valamennyi muzsikus csodálatának ad hangot a helységet illetően, és Corea sem volt ezzel másképp, amikor kopott nadrágjában és kigombolt, kockás favágóingében beandalgott a deszkákra. Igaz, otthon érezheti magát nálunk, hiszen az elmúlt pár évtizedben számtalan alkalommal járt Magyarországon. Hál’istennek a Return To Forever 2008-as világkörüli turnéja is eljutott hozzánk, csodás koncertet adtak az Arénában.

Nemzetközi formációt gyűjtött maga köré az immáron 74 éves billentyűs legenda. Marcus Gilmore dobos annak az amerikai, szintén bőrsanyargató veterán muzsikusnak, Roy Hayesnek az unokája, akivel 2010-ben a Veszprémfeszten játszott együtt. A dallamos nevű Carlitos Del Puelto bőgős Kubából érkezett, a venezuelai Luisito Quintero ütősjátékos (játszott a Stonesszal, Paul Simonnal, Diana Krall-lal) és a brit Tim Garland szaxofonos már korábban is dolgozott együtt Coreával. A kaliforniai Charles Altura a csapat legifjabb tagja, azonban jó ajánlólevéllel érkezett, hiszen Stanley Clarke zenekarából dobbantott ide. Maga Corea is nemzetközi gyökerekkel rendelkezik, hiszen anyja olasz, apja spanyol származású volt, de ő már Massachusetts-ben született. El is mesélte nevének történetét: Anthony Armando Corea néven anyakönyvezték, Armando volt az édesapja, Antonio a nagyapja, „de hogy én miért lettem Chick, fogalmam sincs!” – közölte, mire a zsűri hatalmas derültségben tört ki. Egyébként az egész koncert hallatlan oldott légkörben zajlott: Corea megjegyezte, túlzottan fegyelmezettek vagyunk, csapjunk már egy kis zajt, mire eleget tettünk a kérésének. Aztán arra biztatott minket, nyugodtan táncoljunk a színpad előtt, amikor vérpezsdítő latin ritmusok következtek.

A zene nagyon szerteágazó volt: a kezdet egy Bartók által gyűjtött népdal átirata. Jöttek latin ritmusok, vérbeli jazz-rock futamok: Paco De Lucia egy szerzeménye, a Zyryab coreai átiratát hallgattuk, természetesen nem hagyta ki a Return To Forevert sem, és Sicily címmel írt szerzeményében megemlékezett az édesanyjáról. Mondanom sem kell, a zenekar elképesztő magas színvonalon játszott. Szédületes hangszerszólókat mutattak be, de akkor is a helyén volt minden, amikor együtt fejezték ki magukat. Számomra a csúcspont Marcus és Luisito ütőskettőse volt, melybe egy kolomppal még maga a főnök is beszállt, maga mögött hagyva billentyűs parkját. Ami az ő játékát illeti, az elektromos hangszereket nem sokat használta, inkább a hangversenyzongora billentyűit dresszírozta előszeretettel. Sok olyan futam volt, amikor teljesen tradicionálisra vették a figurát. A zongora mellett Charles sokszor felvette akusztikus gitárját is, Carlitos pedig végig a nagybőgőt használta, a mellette pihenő basszusgitárhoz egy ujjal nem ért hozzá az egész koncert alatt. Nagyon szimpatikus volt az is, hogy bár Corea mellett Tim Garland a másik nagy név, mégis egyformán kapott mindenki lehetőséget, a mester sokszor a háttérbe húzódva figyelte muzsikusai teljesítményét. Amikor valakinek szólólehetősége volt, senki nem ment le a színpadról, hanem hátrahúzódva figyelt.

Talán le sem kell írnom, hogy tomboló siker volt a fellépés, alig akarták a hat zenészt leengedni a színpadról. A deresedő mester pár fotót is készített rólunk, és egy szelfit is a zenekarról, háttat fordítva nekünk, hogy minket is megörökítsenek a digitális örökkévalóságnak. A deresedő Chick Corea már jócskán elkerülte a hetedik ikszet, ám őt is beleértve, egy energiától duzzadó jókedvű, laza, nagyon lelkes csapatot hallhattunk, elképesztő hangszertudással.

Szerző: Bigfoot
Képek: Müpa – Kotschy Gábor
Köszönjük Magócsi Anikó és Szász Andrea segítségét.