Darkology: Fated To Burn

írta Mike | 2015.10.30.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Prime Eon Media Ltd.

Weblap: http://www.darkology.com/

Stílus: Progresszí­v dark/power metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Nem tagadom, a Darkology-val való első találkozásomat épp e magazin jobb létre szenderült rovatának köszönhetem. A csodaénekes „Naplemente” Kellyt ugyan ismertem már korábbról, egy bizonyos elfeledett-elfeneklett banda, a Beyond Twilight éléről, ám hogy aztán merre sodorta a texasi tornádó szellő, arról mit sem tudtam. (Későbbi csapatába, a szintén nagyszerű Outworldbe csak jóval később botlottam bele…) A 2004-ban alapított Darkology („sötét tudomány”) ’Altered Reflections’ című bemutatkozása nem tegnap volt, nem is tegnapelőtt, hanem biza’ még 2009-ben (!), és nekem is kellett némi idő (sok), míg rádöbbentem, micsoda zenét rejt az a dalcsokor; pár évre rá tehát magukkal ragadtak, mint Pataky Attilát az ufók, és nem átallottam azonmód a Kedvenc Lemezeim egyikévé kikiáltani. Ezt azóta is vallom, vállalom.

Attól fogva több ízben is opálosan vágyakozó tekintettel vizslattam az izmosan fapados honlapjukat, vajon mikor adnak végre életjelet magukról, és egyáltalán lesz-e folytatás, vagy éppúgy beleállnak a földbe, mint az Outworld, egyetlen tökismeretlen, ámde zseniális koronggal a tarsolyukban (’Outworld’, 2006). Nem álltak bele. Hála a magasságosnak: hiszen a második állomás, a ’Fated To Burn’ egy piszkosul lenyűgöző alkotás! Mi több, a Darkology a széllel szemben hugyozik, tojnak a közízlésre, imígyen nemigen találsz hasonló hangzásvilágú bandát manapság, s e tény még inkább növeli az ázsiójukat. A maroknyi rajongótábor szemében legalábbis…

Ugyan a hangzás sajnos ez alkalommal sem éppen meggyőző – az anno Grammy-díj-várományos Chris Tsangarides producer (többek közt Judas Priest, Helloween, Overkill) papírdobozszerűen, lélektelenül kopogó pergőit, enyhén maszatos gitárjait nem igazán teheti ki az ablakba –, viszont a zenei hangjegyek ezúttal is ámulatba ejtő dalokká kovácsolódtak össze Michael Harris gitáros/komponista zsenije által. (Merthogy ismerünk számos jól megszólaló, ám csakhamar unalomba fulladó kontármunkát, és fordítva: igen sok hervatag hangzással hazavágott klasszikus is született már az évtizedek során…)

Miként annakidején az ’Altered Reflections’-nél is megjegyeztem, hogy egy kifejezetten anti-kommersz, erőt próbáló, és sok-sok türelmet igénylő anyag – első nekifutásra bizony könnyen beletörhet az ember bicsakja –, úgy a folytatásra is ráhúzhatom ugyanezt: noha progresszív power metal a játék neve, itt azonban semmiképp ne a Stratovarius és „euro-power” társainak sokszor édeskésen joviális és pillekönnyű „dáridóját” vizionálja a mélyen tisztelt publikum, mert ahhoz a világhoz aztán vajmi kevés köze van a Darkologynak. Konkrétan semmi. Amennyiben a zenei gyökereik után szimatolunk, olyan nevek bukkanhatnak felszínre, mint például a Nevermore, a Morgana Lefay, a Metal Church, a Vicious Rumors, a Beyond Twilight vagy a Communic; a Darkology viszont túltesz mindegyiken, már ami a hangjegyekbe oltott fékevesztett tébolyultságot és pokolbéli légkört illeti; e dalcsokorban bizony több sátánosság lapul meg, mint temérdek másodvonalú black metal horda lemezeiben együttvéve…

Ez persze legfőképpen Kelly Carpenter érdeme, aki talán a legextrémebb, leggonoszabb orgánumú kortárs énekes kerek e világon; hangjában ott lapul maga az ördög, a tudatalattid sötétjében ólálkodó kísértet délibábja. Miként egykoron írtam róla, imád lubickolni a saját produkciójában, ami nem csoda, hisz szédületes tereket jár be a hangjával, a legmagasabb regiszterekben is hallatlanul magabiztos, noha ezek a légvédelmi szirénát megszégyenítő sikolyok korántsem az átlagember füléhez idomulnak, bizony szükséges hozzá afféle perverz fogékonyság a befogadó oldaláról. Mindenesetre a korábbi ténykedéséhez képest ezúttal egy fokkal emészthetőbb énekdallamokat szállít, ami nem is árt e sűrű szövésű zenei textúrában, ám a slágerességet hírből sem ismeri, így aztán ha valaki a klasszikus Vicious Rumors-éra olykor AOR-ba hajló, melodikus refrénjeire, kórusaira vágyik, az könnyen csalatkozhat: fülbemászó fogósság itt is van bőven, de közel sem olyan mértékben, mint az átlag (prog) power metal bandák esetében.

A nyitó Kill Me If You Can azonmód megadja a kellő lökést: tempós power metal-gránát ez a javából az ereje teljében lévő Rob Halfordot megidéző, orkánszerű Carpenter-sikolyokkal (eszem ágában sincs viccelni, ez bizony simán Painkiller-szint!), komplex hangszeres betétekkel és mintaszerű szólójátékkal gazdagon tálalva. Egyik-másik megoldás egyenesen a ’90-es évek Annihilatorjének pszicho-témáira hajaz, olykor pedig a korai Vicious Rumors/Metal Church mindenható párosának szelleme ólálkodik itt. (Kááár, mondja az epés varjú, hogy e két utóbbi, legendás kollektíva ma már a Darkology-ék cipőjét sem köthetné be az elmúlt bő egy évtized halovány produkcióinak fényében.) A folytatás egy egészen más arcát mutatja a zenekarnak: a Beyond The Grave egy lassú folyású, misztikus-horrorisztikus hangulatú, éjsötét darab Sundown igazán démoni énekével, a ragyogó duplarefrén (!) pedig egyenesen az egekbe szökik. Ekképpen a dal kiválóan festi meg a szövegbeli 1600-as évek komor-ódon atmoszféráját, nem is fogom vissza magam az értékeléssel: 10/10, slussz passz!

Hasonlóan tízpontos a harmadikként érkező On Morrows Break is: Kelly már a verzéket is olyan vehemenciával és átéléssel énekli, mintha máris a refrénnek futna neki, a kifacsart riffek fölé pedig úgy tornyosul a fennkölt, epikus refrén, mint egy roppant katedrális. Külön kitérnék a fölöttébb rafinált szólómunkára azzal a jazzesen ízléses-elegáns dobjátékkal, no, hát a srácok bizony itt sem szarral gurigáznak. A The Eyes Of The Machine egy az igen nehezen befogadható, gyors power/speed-remeklés a Metal Church-féle Ton Of Bricks modorában, persze némi modern ízekkel megfűszerezve. Rohadtul nem egy koncertfavorit, ezeket a sebesen elhadart strófákat énekelje el Carpenterrel együtt, akinek van vér a pucájában – és 666 oktávnyi hangterjedelme. Jeff Loomis Nevermore-beli játékával állíthatók párhuzamba a Quantum Genocide riffjei, a staccatós verzék enyhén Megadeth-ízűek, a középrészbe pedig még egy kellemes death metalos blastbeatet is besuvasztottak ezek a furfangos dallasi legények. Kellyről meg csak annyit, hogy a lelkét is kisikoltozza ebben a bő 5 percben.

A The Shadows Of Oth az egyik legösszetettebb dal mindközül, itt aztán felvonul a teljes Darkology-arzenál: galoppozó és fifikás riffek armadája, thrashes tiki-taka, őrült, technikás témák, tempóváltások, óriási énekdallamok sora, no, és persze az a plasztikusan hollófekete hangulat… Mestermű ez is! Egyik személyes kedvencem a Fated To Burn, egy mélabús, sötéten kavargó power-ballada, amely a teljes anyag legvisszafogottabb, legszellősebb tétele. Carpenter bátyánk természetesen itt is elképesztően nagyot énekel, már-már közérthető formában, ám a Darkology esetében a „közérthető” kifejezés mégis egészen más értelmet nyer. És hallgasd meg ezt a bődületesen hidegrázó refrént, hogy te is átérezd a katarzist! A 21st Century Frankensteins (Nobot 2) az elsőlemezes Nobot folytatása hatalmas Carpenter-süvöltésekkel; engem a Sanctuary agyleszaggató műveire emlékeztet némileg komplexebb és tébolyodottabb formában, ám a zsigeri agresszió azonos. Talán a Festival Of Fear az egyetlen szerzemény, amelyet nem igazán érzek kiemelkedőnek, jóllehet a King Diamond-i sejtelmes hangulat ezt is áthatja (hallga’ csak a zordon orgonajátékot!), és a középrész jazzbe hajló szólóorgiája is kifogástalan, Kelly énekdallamai azonban kevésbé karakteresek, (főként) a refrénen csiszolhattak volna még egy cseppet. Mondom én. Ellenben egyes külföldi kritikusok épp ezt a számot emelték piedesztálra…

Ezzel szemben a Holy tökéletes, nem is kertelek, ez maga a Power Metal! Embereink módfelett izgalmas gitárképletekkel operálnak (a Sanctuary/Nevermore-hangulat újfent megjelenik), a markáns, kétlábgépes refrént pedig mintha az Iced Earth tagsága gyúrta volna egybe Vicious Rumors-ékkal egy alaposan besörözött jammelés alkalmával. Élőben ez bizony leszakítja a legádázabb hegyormokat is, ha épp azok vannak a közelben. Csak hozza el őket valaki, az Isten szerelmére! (Például az A38 hajó melletti budai magaslatok menten fejet hajtanának – a Szabadságszoborral egyetemben. Ahogyan jómagam is…) A nagy finálét a 9 perces Nightmare King jelenti: a Candlemass-szerűen rejtélyes doom metal-nyitányból egy olyan eposz bontakozik ki, amelynek ködös-ódon jellege egynémely Vincent Price-féle gótikus-kosztümös horrorfilm Istennek hátat fordító érzetét kelti. A sűrűszövésű, technikás hangszeres etapok is igencsak impozánsak, nem beszélve a szurokfeketén gonosz énekdallamokról, a kísérteties, vészjósló atmoszféráról és a lezárás cirkalmas szólóiról; ezek ugyanis mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az anyag leghosszabb monolitja se fulladjon unalomba, sőt! A bónusz gyanánt felpakolt Your Hollow Soul pedig egy igencsak hangulatos vezérdallammal felvértezett, és időnként vérbő hangszeres tivornyába is átcsapó instrumentális tétel, amely hűen zárja le ezt a nagyon-nagyon kitűnő lemezt.

Nem kizárt, hogy az unokáimnak majd nehezen megmagyarázom ki, miért is nem illetem maximális pontszámmal ezt a remekművet, miután itt aztán minden a helyén van; ha azonban mindenáron a kákán is csomót akarok keresni, az esetben a kissé harmatos hangzásképbe és a borzasztóan művi, ízléstelen borítógrafikába tudok csak belekötni. Amúgy meg az Év Power Metal Albuma.

Pontszám: 9.5