A gothic metal halott, de valószí­nűleg élvezi: Moonspell, Dagoba, Nevergreen, De Facto, Gyöngyvér - Barba Negra, 2015.10.24.

Az őszi koncertdömpingben a heavy metaltól a black metalig szinte minden műfaj kedvelője megtalálhatja a számítását, a Moonspellnek és vendégzenekarainak köszönhetően pedig a gótok sem maradtak ki a jóból; stílusosan október vége felé, amikor közeleg az angolszász hagyományú Halloween. Még az időjárás is a koncertre igyekvőknek kedvezett: tiszta volt az ég, nem esett az eső, a hold pedig szépen kerekedett. Egyedül talán a vidékről érkezőknek lehetett okuk panaszra a köd miatt, de azért ennek a hangulati értékét nem vitathatja senki.

Bizonyára mindenki járt már osztálytalálkozón, amikor az egykori középiskolai osztály vagy éppen egyetemi csoport némi étel-ital mellett felidézi a régi szép időket és a közös emlékeket. Legjobban talán ehhez tudnám hasonlítani a rendezvényen uralkodó hangulatot. A közönség soraiban nem igazán láttam tinédzsereket, inkább az idősebb korosztály jelenléte dominált, többek közt azoké, akik közelebb álltak a harminchoz, mint a húszhoz. Ők voltak azok, akiket még ifjúkorukban fogott meg ez a szubkultúra, és mostanság ritkábban akad lehetőségük a nosztalgiára. Nem egyszer voltam szemtanúja annak, hogy mekkora örömmel köszöntötték egymást a régi ismerősök, amikor kiszúrták egymást a teremben.

A 18:45-re kiírt kezdésre pontosan érkeztem, ám az egy picikét még váratott magára. A Gyöngyvér nyitotta meg az estét, ami nem tudom, mennyire bizonyult számukra hálás feladatnak, hiszen a színpad előtt álló érdeklődők száma nagyjából a fentebb emlegetett osztálytalálkozó létszámával vetekedett (a tényleges közönség valójában hátrább álldogált, legelöl csak a fotósok és néhány rajongó, esetleg barátok, barátnők voltak).

Nem találkoztam még a zenekarral, még a nevével sem korábban, de pontosan amiatt érdemes megnézni az előzenekarok produkcióit is, mert nem akármilyen kincsekre bukkanhatunk, de persze az is előfordulhat, hogy valami irgalmatlanul igénytelen és egyenesen szar zenével találkozunk. Szerencsére a Gyöngyvér inkább az előbbiek táborát erősíti, így az esti kincsvadászat nyereségesen végződött. Tipikus, kellemes, sötétebb hangulatú, gótikus rockzenét toltak magyar nyelven, ami kiválóan alkalmas volt arra, hogy megalapozza az este hangulatát. Nagyjából fél órát játszottak, de azt tisztességesen. Sallangok és mindenféle mellébeszélés nélkül, bár lehet, hogy csak kedvüket szegte az alacsony nézőszám.

Őket a De Facto követte, és velük is ugyanez volt a helyzet. A két csapat zenéjében vannak hasonló elemek, ám itt élőben játszott a billentyűs is, az énektémák pedig valamivel magasabbak, nem olyan mélyek, ahogy azt általában ebben a műfajban elvárnánk. Ezen az estén még egy plusz gitáros is csatlakozott a zenekarhoz, így a hangzás valamivel keményebb lett, mint az őket megelőző Gyöngyvéré. Az ő közönségük sem volt sokkal nagyobb, ám ez őket láthatóan nem zavarta. Családias, bensőséges és baráti hangulatú volt a koncert, még pár tréfásabb megjegyzés is belefért a frontember részéről. Ők sem kaptak több játékidőt fél óránál, így a koncert elején bejelentett 6 (5 régi plusz 1 új) dal után elhagyták a színpadot.

Mostanában történnek furcsa dolgok a turnébuszokkal: a Jaded Star már a második ebben a hónapban (a Marduk volt az első), akik kénytelenek voltak lemondani a koncertjeiket, azok elromlására hivatkozva. Úgy alakult tehát, hogy a Nevergreen, ami éjfélkor lépett volna fel, átkerült a kiesett banda helyére, így ők következtek a De Facto után.

Ismertebb zenekarról lévén szó, a színpad előtti hely jobban megtelt, ám a koncertek közötti szünetekben még így is feltűnt, hogy bizony nem a rendre teltházas bulikat csináló Sabaton (vagy éppen a másnapi Powerwolf) koncertjén vagyunk. Aki látta a Nevergreent az elmúlt 3-4 hónapban, és esetleg ezen nem tudott ott lenni, semmiképpen se búsuljon, hiszen nem maradt le semmiről.

A zenekar a szokásos örökzöld slágereket játszotta, tehát volt az O, Fortunától kezdve a Frozenen keresztül a Fehér Oroszig minden, meg persze ráadásként Furor Christiani és „Újra nyergeli a lovát a barbár...”, mármint Ámok. Igazán variálhatnának már valamit a setlisten, például a Wonderful Life feldolgozásuknak kifejezetten örülnék, de úgy tűnt, hogy az aktuális dallista tökéletesen megfelelt a nosztalgiázó közönségnek.

Az utóbbi időben voltam pár Nevergreen-koncerten, és sajnos ez a mostani igencsak rutinszerűnek tűnt: csak kiálltak, elnyomták a dalokat, és lementek a színpadról. Mintha nem mertek volna kilépni a komfortzónájukból, bár ez betudható annak is, hogy ketten lázasak voltak, ezúton is minden tiszteletem Bob Macuráéké, hogy így végigtolták a bulit.

A francia Dagoba már öltözködésében is eltért az őket megelőző három magyar zenekartól: a dobos és a gitáros fejkendőikkel, az énekes a kétoldalt punkosan felnyírt hajával és trikójával, valamint rövidnadrágjaikkal inkább hasonlítottak egy New York-i hardcore zenekarhoz. Kemény, néhol deathes, néhol dallamos groove metalt játszottak, ami csak annyiban hasonlított a korábban hallottakhoz, hogy a dallamok egy részét samplerről bejátszott indusztriális effektek szolgáltatták. Elöl sajnos nem mindig lehetett ezeket hallani, de ez csak keveset vont le a dalok élvezeti értékéből.

Dagobáék zenéje tipikusan olyan, amire tombolni kell, és közben lebontani a házat. Az együttes a színpadra lépés pillanatától egy kész energiabomba volt, egy pillanatra sem állt meg egyikük sem, fel-alá rohangáltak, belakták az egész színpadot. Sajnos a magyar közönség tetemes része – akik idáig elvoltak azzal, hogy énekelgették a dalszövegeket – totálisan értetlenül állt a jelenség előtt. Nem mondom azt, hogy nem élvezték a koncertet, mert headbangeltek ezerrel, de csak egy helyben, lecövekelve.

Pedig a zenekar tényleg mindent megtett, hogy mindenki jól érezze magát. Shawter, a frontember nem győzte ingerelni a népet („Egy kibaszott nagy circle pitet akarok látni!”), és a dalok közben is igen sűrűn imitálta a mozgást a kezével, de hát a küzdőtéren nemigen akartak beindulni az emberek. Amikor nagyjából harmadszorra játszotta el ugyanezt, látszott rajta, hogy nagyon unja már a közönség inaktivitását, és így szólt: „Látom, hogy nagyon nem tudtok megmozdulni, de talán tudtok hozni egy feles Jack Danielst nekem!” E szavak hallatán egyből beindult a magyar vendégszeretet, két whiskyt és bizonytalan mennyiségű sört is adtak fel a színpadra francia barátunknak, úgyhogy a koncert utolsó harmadában rendesen megeredt a nyelve, és kaptunk egy utolsó esélyt arra is, hogy bizonyíthassuk: tudunk mi bulizni, mozogni és pogózni.

A magyar virtus pedig nem engedte, hogy szégyenben maradjunk, úgyhogy az utolsó számra végül csak kialakult egy kisebb circle pit. Én nagyon élveztem ezt a fajta zúzást, ennek ellenére nem tartom jó választásnak a Dagobát, mert túlságosan kilógott ebből a gótos környezetből és koncepcióból. Így egyrészt a közönség sem tudta teljesen átélni a koncertet, másrészt nem kizárt, hogy a zenekar is kiábrándultan távozott, látva a magyar közönség minimális aktivitását.

A zúzós kitérő után ismét a gótikusabb motívumoké lett a főszerep, ugyanis következett az este fő attrakciója, a Moonspell. A portugál banda zenéje kiválóan egyesítette az este folyamán korábban látott dolgokat, vagyis a sötétebb hangulatú melódiákat és a Dagoba karcosabb hangzását. Annak ellenére, hogy az ’Extinct’ lemezbemutató turnéjának egyik állomása voltunk, Fernando Ribeiro többször kiemelte a koncert során, hogy a ’Road To Extinction Tour’ bizony nemcsak az új albumról szól, hanem arról is, hogy megünnepeljék velünk együtt, hogy már 22 év telt el a zenekar megalakulása óta, így hallhattunk dalokat az ’Irreligious’ és a ’Wolfheart’ albumokról is.

Egy ilyen jellegű koncertnél nagyon fontos a megfelelő hangulat megteremtése. Ezt egyrészt a dalok összeválogatásával, a közönséggel való kommunikációval (olyanokra gondolok itt, mint amikor az énekes bátran lenyomja azt a dumát, hogy „Ez a mai este utolsó dala azelőtt, mielőtt lemennénk a színpadról, és a ti ’Moonspell! Moonspell!’ kiáltásaitok után visszatérnénk, és játszanánk még néhány dalt!”) és a látványelemek alkalmazásával lehet elérni.

Az utóbbi tekintetében a Moonspell többet nyújtott az előzenekarok mindegyikénél (mondjuk a franciáknál bárminemű extra körítés teljesen felesleges lett volna). A dobszerkót egy óriási koskoponya díszítette, Pedro szintetizátorára vascsöveket tettek, így az egy orgona benyomását keltette. A kivetítőn – egy szimpla logó helyett – az egyes daloktól függően különböző képeket láthattunk: farkasokat, erdőt, holdat, vagy éppen ha egy új dalt játszottak, Seth Siro Anton az ’Extinct’ albumhoz készített csodálatos, sötét tónusú képeit. A sötét és gonosz hangulatot erősítették a vörös fények és a füst is. Sőt a The Future Is Dark című nóta gitárszólója alatt hópelyhek szállingóztak Ricardo Amorimra (bónuszként az első sorokban állók annak feltakarítását is tüzetesen szemügyre vehették).

A dalok tekintetében sikerült megtalálni az egyensúlyt a Moonspell zenéjének szélsőségei, a gótos és a durvább, helyenként black metalos hangzás között, ahogy egyaránt élvezhettük Fernando kellemesen mély orgánumát és szintén mély halálhörgéseit is, sőt nem egyszer a kettőt ugyanabban a dalban. Az idén márciusban megjelent album dalaira inkább az előbbi volt jellemző, a Breath (Until We Are No More), az Extinct, a keleties dallamokkal is operáló Medusalem, a The Last Of Us, a Malignia és a fentebb már emlegetett The Future Is Dark mind olyan ízig-vérig gothic metal himnuszok, amiket az együttessel énekelhet és énekelt is a nagyérdemű. Talán pont az ’Extinct’ album lesz az, ami új életet lehet a haldokló gót szubkultúrába.

De a zenekar régebbi, atmoszférikusabb, néhol hörgősebb és keményebb nótáit kedvelők (a nosztalgiázók) is hallhatták kedvenceiket. Számukra ott volt az Awake!, az Alma Mater, az Ataegina, az Opium, a Vampiria, az ...Of Dream And Drama (Midnight Ride) és az estét megkoronázó Full Moon Madness. Az egész zenekaron látszott, hogy élvezik, amit csinálnak, nem rutinból játszottak. Ezt leginkább a basszeros srácnál figyeltem meg: ugyanúgy szaladgált fel-alá, ahogy a Dagoba tagjai, gyakran incselkedett a színpad szélére állva az első sorokkal, majd a koncert végén kezet is szorított velük.

22 év zenei anyagát áttekinteni, kiválogatni nagyjából a közönség ízlése szerint, és ezt hitelesen prezentálni nem kis feladat, ám a Moonspellnek sikerült, így mindenki elégedetten, mosollyal az arcán, és a gothic metal feltámadásának reményével (én még egy plusz Dagoba pólóval) hagyhatta ott a Barba Negra Music Clubot.

Setlist:

Breathe (Until We Are No More) / Extinct / Night Eternal / The Last Of Us / Opium / Awake! / …Of Dream And Drama (Midnight Ride) / Medusalem / Malignia / Vampiria / Ataegina / Nocturna / Alma Mater /// Everything Invaded / The Future Is Dark / Full Moon Madness

Szerző: Szimjon
Képek: TT
Köszönet a Hammer Concertsnek!