Dalriada: Áldás

írta Hard Rock Magazin | 2015.09.11.

Megjelenés: 2015

 

 

Kiadó: Hammer Records

Weblap: http://www.dalriada.hu

Stílus: Folk metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek

Binder Laura – ének
Ficzek András – ének, ritmusgitár
Németh-Szabó Mátyás – szólógitár
Szabó Gergely – billentyűk
Molnár István – basszusgitár
Rieckmann Tadeusz – dob
Csete Ádám – furulyák, duda

Dalcímek

01. Intro
02. Amit ad az ég (Álmos búcsúja)
03. Dózsa rongyosa
04. Úri toborzó
05. Áldás
06. Világfa
07. Zivatar
08. Moldvageddon
09. Hamu és gyász
10. Futó betyár
11. Fele zivatar

Értékelés

Ding! A Dalriada szintet lépett. Először talán a 2008-as ’Szeleknél’, majd a nemzetközi áttörést jelentő ’Ígéretnél’ lehetett úgy érezni, hogy beért a zenekar, azonban a nyolcadik stúdióalbumukkal ismét új univerzumba léptek. A csapat zenéje a kezdetektől fogva a folk metal kategóriába sorolható leginkább, ám a stílus megközelítése a részükről meglehetősen nagy változásokon esett keresztül. Korábban a népies jelleg teljesen másként képviseltette magát, a hangsúly leginkább a dallamos gitárjátékon volt, amit szintetizétor és a furulya díszített. A ’Kikelet’, majd a ’Napisten Hava’ albumokkal folyamatosan gazdagodott a csapat zenéje vonósokkal, majd fúvósokkal, aminek hozadékaként a gitár kicsit háttérbe szorult és a zene első hallásra is sokkal folkosabbá vált. Mindennek eredményeképp gazdag zenei spektrum, a hangszerek széles tárháza és azoknak a helyénvaló alkalmazása jellemzi már sok éve a zenekart.

Ha valaki megkérdezi, hogy mit szeretek a leginkább a Dalriada zenéjében, a válaszom biztos magában fogja foglalni a sok-sok szólammal zengő kórusokat, a gyönyörű dallamokat, Ficzek András és Binder Laura hangjának párját ritkító összecsengését. Úgy tűnik, nekem kedvez az ’Áldás’, ugyanis a komplett lemez a dallamosságra épít, teletűzdelve fennkölt refrénekkel - de ne szaladjunk ennyire előre.

A hangzás terén is kérdés nélkül nyertes az új album. Nagy örömömre extra hangsúlyt kapott a bőgő, a keverésnek hála szinte folyamatosan nagyon jól kivehető Molnár István szofisztikált játéka. Ezen kívül a zongora is az eddigieknél sokkal hangosabban hallatja magát. A korábbi anyagokon azért sokkal jobban kellett figyelni, hogy felfedezzük a (szintén klassz) szinti- és zongorarészeket, azonban most rengeteg dalban egyértelmű helyet kapnak a díszítései. Az eddigi albumok után már nem meglepő, hogy több dalba (Amit ad az ég, Dózsa rongyosa) is kerültek meglehetősen furcsa, nem odaillőnek tűnő szintihangszínek.

Az énekekről litániákat lehetne zengeni, a Dalriada zenéjének egyik legerősebb pontja vitathatatlanul András hangja, amiről továbbra is csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni. Átható, egyedi, erőtől duzzadó, de mégis simogató. A Zivatarban pedig olyan eddig nem hallott magasságokba megy fel, hogy majdnem leestem a székről. A dal egyébként is egy mestermű, kicsit mintha az István, a királyból származna, teljesen rockoperás hangulatot áraszt. A lemez globálisan nézve is egy komplett dallamorgia, ez a dal azonban mindent betetőz. Minden egyes dallam és szólam a helyén van, tökéletes a hangszerek összjátéka, a refrén (természetesen kóruséneklős, megszámlálhatatlan szólammal) pedig egy mézédes, fennkölt himnusz. A dalnak az akusztikus átirata is felkerült az albumra. A zárótétel címe Fele Zivatar, amely csak félig szójáték: a dalban el is hangzik a „Fele zivatar, fele áldott napvilág” sor, és a fele azt is jelentheti, hogy ez a verzió „csak” a dal fele. A „csak” azonban nagyon idézőjeles, ugyanis ez az egy szál gitáron kísért ima (a férfiéneket kórus csak a legvégén erősíti) az album egyik fénypontja, nagytestvérével egyetemben.

Az énekekkel kapcsolatban még azt is fontosnak találom megemlíteni, hogy szinte tökéletesen érthetőek a dalok szövegkönyv nélkül is, ami nem volt mindig egyértelmű a zenekarnál, bár az utóbbi évek lemezei már javuló tendenciát mutattak. További előny, hogy Laura főként mélyebb dallamokat énekel, és a dalok kimondottan jól állnak a hangjának. Ő kapja a legnagyobb szerepet a Világfa című dalban, amely szinte már kilóg az album számai közül az enyhe gótikus aláfestéssel és furcsa, válaszolgatós verzéjével.

A kiadványon jó a hangsúly a könnyedebb, vidámabb dalok és az egész lírai szerzemények közt. Korrektnek érzem a balanszot a hangszerek megoszlásában is, soha nem egyben zúdul ránk kismillió síp és nádihegedű, minden dal szépen meg van komponálva, a szerepek izgalmasan kiosztva. Hegedűkiállás? Csembalómetal? Gitárszóló zongorával kísérve? Van Canto-s metal a capella? A Dalriadánál simán lehetséges. Egy régebbi bevált formulát is visszakapunk: a moldvai csángók zenei tárának felhasználását. Korábban is volt már moldvai betét a dalokban (Hazatérés, Ígéret, Julianus útja, Kinizsi Mulatsága), ezennel azonban a teljes Moldvageddont az Este jő, szürkül bé kezdetű népdal köré építették. Ilyen furcsa címmel csak egy furcsa dal jöhet számításba, és ez a zenei poénokkal teletűzdelt Moldvageddon tényleg robban, tör és zúz. A furulya és a koboz ismerős dallamainak hatására már-már táncházba képzelhetnénk magunkat, de a torzított gitár berobbanása elég hamar átszabja a hangulatot, hogy a hörögve és károgva előadott csujjogatásokat ne is említsem. Nem tudom eldönteni, tetszik-e a dal, és örülök-e annak, hogy az albumra került, ugyanis a teljes mű összhatását megtöri az a bizonyos középrész… Persze nem zenei szemét ez sem, több helyen azért egész míves furulyajátékot hallhatunk, meg azért nem árt egy pillanatra felengedni a komolykodásból.

Főként, hogy hamar visszalendít a lírai hangulatba a Moldvageddont közvetlen követő Hamu és gyász. Szerencsére az albumon a hörgés a minimumon van tartva, bár szerintem, ami van, az is nagyrészt felesleges rútság ebbe a zenébe. Ebben a tételben talán azonban elfogadható. Írt már a Dalriada több halálról, búról szóló dalt is (Búcsúzó, Igazi Tűz), de azok mégis valahogy pozitívabbnak hatottak, tartalmaztak egy reményteli hangot is. A Hamu és gyász azonban egy dühös, kiábrándult darab, itt helytáll a hörgés ennek a kifejezőeszközeként. 

Összegzés: Nagy tévedés lenne a Dalriadát az asztalon táncolva mulatós folk metal bandák közé besorolni. A csapat zenéjében ennél sokkal hangsúlyosabb az „epikus” vonulat, tehát a nagyívűség, az emelkedett hangulat, és úgy tűnik, egyre inkább a monumentalitás felé irányulnak himnikusabb refrénjeikkel, miközben a népi hangszeres részek is egyre részletgazdagabbak. Szinte már hatásvadásznak tűnhet az albumot végigkísérő dallamkatarzis, de ha egyszer végig minőségien van művelve, bánom is én?! (9/10) (Vica)


A Dalriada rossz lemezt még nem csinált, tartja a mondás, és úgy tűnik lassan már örökérvényűen. Miért jutott mégis nekem a szerep, hogy az ördög ügyvédjeként tetszelegjek? Valószínűleg olyan magasságokig sosem fogok eljutni, hogy „gyűlölői pólón” idézzenek, de ezúttal nem estem hasra az új lemeztől. Az összes eddigi album úgy volt cselekményes, vagy dolgozott fel mondákat, hogy közben a pozitív kicsengésű katarzisba torkolló monumentalitás nem maradt el. Az ’Áldás’-on viszont ezek valahogy mindig elkerülik egymást, pedig a Dalriada most úgy tűnik, múltba révedős hangulatában fogott neki a dalszerzésnek, és igyekeztek főleg az ’Ígéret’ előtti lemezek hangulatát visszacsempészni. Ez izgalmasnak ígérkezik, mert a születésnapi koncert óta a koncerteken is elvétve kerülnek elő dalok „az idő kezdete előttről”, az ’Arany-album’ dalait nem számítva.

Az ’Ígéret’ nemcsak a hangzást tekintve vert cezúrát a Dalriada-életműbe, hanem megjött a zenekar kísérletezőkedve is néhol zseniális, néhol exibicionizmusnak tűnő megoldásokkal. Csak hogy három példát említsünk: azóta a duda és Csete Ádám megjelenése üde színfolt, a harmonika még a Hozd el Istenben szimplán szokatlan, viszont Laura károgásának előtérbe helyezése már indokolatlannak tűnik. Azt meg kell hagyni, komoly fegyvertény, hogy a zenekar ezt is meg tudja tenni (mint például az Arkona), de nem feltétlenül illik a zenéhez. Ez a nonkomformitás kevésbé van jelen az ’Áldás’-on, de a Moldvageddon című dal középrészében kicsúcsosodik, amitől egészen zavarba jöttem. Nem emlékszem, hogy egy dal valaha is ennyire tanácstalanná tett volna. Ha a finntrollos agyzsibbasztó klezmeres állatkodást kivágjuk, az album legtetszetősebb daláról beszélünk, a csúfolókat felsorakoztató pár sorról viszont képtelen vagyok eldönteni, hogy idegbeteg, zseniálisan naturalisztikus, infantilis, szellemesen polgárpukkasztó, vagy ordenáré. Hangulatában kicsit a Vészbanyák dalára hajaz a ’Vadászat’-ról, csak eltúlozva, de bele sem merek gondolni, hogy ebből milyen klip fog majd készülni.

A Moldvageddontól eltekintve, akárcsak a ’Napisten hava’ esetében, ezúttal is érezhetően törekedett rá Ficzek András, hogy harmonikus dalokat írjon, talán túlzottan is. Meghittnek szánt dallamhegyekbe botlunk szinte minden számban, amitől már giccses, olykor bárgyú a lemez. A lassabb témákban, mint a dózsás dalok, Laura éneke vontatott, a gyorsabbak meg újfent Equilibrium-nehézségű nyelvtörők, de máshol is előfordul, hogy a szóvégeken felívelő éles ritmusok iszonyúan zavarják a magyar nyelv ütemhangsúlyos verselését. Andris hangja vékonyabbnak tűnik a soksávos felvételeken, de a tőle megszokott módon hozza még a magas sorokat is. Viszont a régi témák újrahasznosítása mellett, az énekrészek felosztása az egyik ok, amiért kiszámítható a lemez.

Számomra azért is unalmas az ’Áldás’, mert amellett, hogy a dalok egy kaptafára készültek, a Dalriada itt már tényleg Gamma Ray szinten űzi az önismétlést. Elvétve találni csak olyan számot a lemezen, ami nem két-három korábbiból lett volna összerakva. Ez azért is döbbentett meg, mert a ’Napisten hava’ megjelenése után Ficzek András azt nyilatkozta, hogy a Juhászlegény balladája majdnem lemaradt a lemezről, mivel nem érezte elég erősnek. Ha ilyen bivalyerős számok a kérdésesek, vagy „B-oldalasnak” számítanak, akkor a Dalriada kreativitása tényleg végtelen, gondoltam akkor (mondjuk a forrást nyújtó népdalkincsünk is és a népdalaink száma is tetemes). Ehhez képest mit ad az ég? Rögtön az intro után szinte egy az egyben a Julianus útját hallom más szöveggel, nemcsak dallamvezetés és a ritmus, de még a téma is hasonló: a magyarság ősi eredete, a Kárpátokon túli lét, illetve annak a vége az Álmos vezérről szóló Amit ad az ég révén. Aztán folytathatjuk még a sort napestig: a Dózsa rongyosában a Kinizsi mulatsága került újrahasznosításra, a Futó betyárban képtelenség nem észrevenni a Napom, fényes napom verzéjét és korábbi gyors számok felépítését, mint a Vándorfohász vagy a Borivók éneke. Akkor ott a Világfa, amiben a Hunyadi és Kapisztrán köszön vissza, a Hamu és Gyásszal pedig az új Rab gólya született meg.

De nem lennék korrekt, ha nem hoznék ellenpéldát is, mert a Zivatart hallgatva azt tapasztaljuk, hogy egy régebbi számnak a hangulata tér vissza – itt épp a Hazatérés –, de újításokkal. A Zivatar kétarcúsága egyébként is különleges, hiszen Dés László [akit nagyon becsülök, bár zeneileg kicsit más világ] musicaljei ugranak be róla, viszont akusztikus verzióban zárótételként mintha a Black Label Society szólna. De jó húzás volt újra előhúzni a reneszánszmetal-kártyát, és hatásosan sikerült turbózni csembalóval az Úri toborzót, vagy Rhapsody of Fire-ös betéttel a Világfát. Talán nem véletlen az egybeesés, mert talán itt térnek vissza legerőteljesebben a riffel operáló kőkemény power metalos elemek, viszont az szembetűnő, hogy a zenekar régi gitárorientált profilja az ’Arany album’ óta háttérbe szorult.

Ha az ’Áldás’ lenne az a lemez, amit először hallok a Dalriadától, bérelt helye lenne a lemezjátszóban. Viszont ismerve a korábbi zseniális anyagokat inkább rutinmunkának érzem az új számokat. Ezt csak tetézi, hogy nem pusztán a korábbi lemezek stílusjegyei kerültek át az új számokba, hanem szinte minden egyes tételben ott él egy korábbi dal.

Összegzés: Egyediség vagy alkotói válság? Talán mindkettő egyszerre. Függetlenül a hisztériámtól és hogy végérvényesen ortodox fan lettem, vitán felül áll, hogy a Dalriada a kisujjából is ki tud rázni egy jó dalcsokrot, úgyhogy soha rosszabb lemezt. (7/10) (Csemény)

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások