Motörhead: Bad Magic

írta Adamwarlock | 2015.09.04.

Megjelenés: 2015

 

 

Kiadó: UDR GmbH

Weblap: http://www.imotorhead.com

Stílus: Rock 'n' roll

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek
Lemmy - ének, basszusgitár Phil "Wizzö" Campbell - gitár, zongora (13. szám) Mikkey Dee - dobok Vendég: Brian May - gitár (5. szám)
Dalcímek
01. Victory Or Die 02. Thunder & Lightning 03. Fire Storm Hotel 04. Shoot Out All Of Your Lights 05. The Devil 06. Electricity 07. Evil Eye 08. Teach Them How To Bleed 09. Till The End 10. Tell Me Who To Kill 11. Choking On Your Screams 12. When The Sky Comes Looking For You 13. Sympathy For The Devil [The Rolling Stones]
Értékelés

Lemmy nincs jól. Elszorult a szívem, amikor ezt a mondatot le kellett írnom, pedig sajnos ez a kegyetlen valóság. A Motörhead ikonját, a rock 'n' roll földi megtestesülését nagyon úgy tűnik, hogy lassan cserbenhagyja a saját teste. Mindenkit utolér az idő, és valahol törvényszerű, hogy aki egész életében a két végén égette a gyertyát, a hetvenedik életévében már-már nem bírja a hajtást. Különösen igaz lehet ez Lemmy barátunkra, aki a rendkívül hosszúra nyúlt pályafutása alatt kvázi egy pillanatra sem állt meg. Láthatjuk hát, hogy az utóbbi néhány évben egyre több és több koncertet kellett lemondania a bandának a legendás frontember egészségi állapota miatt, és idén is több buli szakadt félbe. Innen is a legjobbakat kívánjuk a mesternek, és reméljük, hogy rácáfol a homo sapiens biológiájára, és bebizonyítja, hogy minden nehézség dacára ő mégiscsak elpusztithatatlan.

Viszont e bús sorok után hadd jegyezzem meg, hogy Lemmy egészségének leromlása semmilyen nyomot nem hagyott a 2015-ös, ’Bad Magic’ című korongon. Sőt! Az egész lemez duzzad az energiától. A dalok valósággal felrobbantják a hangszórókat, ugyanis nem mással van dolgunk itt, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mint a Motörhead talán legkeményebb lemezével. A balladisztikus Till The End című dalon kívül az összes szám csak úgy hasít az albumon, konkrétan egy pillanatnyi megállás nincsen.

Amikor Lemmy a 43 percnyi pogóra invitálás kezdetén rekedtesen beleordítja a mikrofonba, hogy „Victory or Die!”, nos, onnantól elszabadul a túlvilág kellemetlenebbik felének minden tüze, és a Motörhead 22. stúdióalbuma elborítja az elménket. Úgy érzem, hogy az utóbbi évek küzdelmei és problémái pontosan egy ilyen lemezért kiáltottak. Miután tavalyelőtt a csapat előrukkolt pályafutása talán legösszeszedettebb, legkomplexebb lemezével, az ’Aftershock’-kal, nyilvánvaló volt, hogy még egy ugyanolyan anyagot felesleges lenne kiadni. De akkor mivel kéne meglepni a jónépet? Hát azzal, hogy a megannyi megpróbáltatás dacára bizonyítjuk, hogy még mindig teli vagyunk élettel! A Motörhead nem engedheti és nem is engedte meg magának azt a luxust, hogy elmélázzon, rágódjon az elmúláson, és ezt vetítse át a zenéjébe. Nem. Ez a banda e vészterhes időkben is még erősebbnek mutatja inkább magát.

Éppen ebből következően, míg az ’Aftershock’ bluesosabb és mélyebb lett, addig a ’Bad Magic’ visszanyúlt az ősforráshoz: a rock 'n' rollhoz és a punkhoz. Nyilvánvaló, hogy ez a váltás még inkább kihozta a csapatból az állatot. Mickey Dee valósággal lubickol a feszesebbnél feszesebb dobtémákban, Phil Campbell pedig sokkal lecsupaszítottabb, karcosabb hangzást kevert ki a játékához. Igazából nincs is értelme tovább szaporítani a szót, hiszen mindegy, hogy a Thunder & Lightning dübörgő basszustémáját, az Electricity sodrását, Brian May szólóját a The Devilben, vagy épp a Chocking On Your Screams végtelenül gonosz témáját hallgatjuk, nem kapunk mást, csak a Motörhead esszenciáját, annak legnyersebb formájában. Viszont az továbbra is igaz, hogy aki nem fogékony Lemmy füstösen rekedt énekhangjára, a zenéje őrületes tempójára, az ezúttal sem fogja túl változatosnak tartani a 2015-ös korongot.

A ’Bad Magic’-et egy feldolgozás, méghozzá a The Rolling Sones zseniális Sympathy For The Devilje zárja, ami Lemmy átiratában az eredetihez képest súlyosabb és gitárorientáltabb hangzást kapott, ezzel mocifejesítve a dalt. Őszintén szólva sokkal életrevalóbb feldolgozás lett, mint a Guns 'N Roses verziója. Annyi még hozzátartozik a szám történetéhez, hogy a csapat nem magától találta ki, hogy Stonest kéne feldolgoznia, hanem a pankrátor legenda Triple H - aki Lemmy személyes jó barátja (olyannyira, hogy a Motörhead három bevonúlózene megalkotásában is közreműködött a WWE számára) – kérte föl az együttest a Sympathy for the Devil átdolgozására, aminek majd egy jövőbeli pankrációgálán vagy bevonulózeneként lesz szerepe a későbbiekben.

Lényeg a lényeg, itt nincs mese, Lemmyék egy olyan lemezt tettek le az asztalra, aminek garantáltan az év legjobbjai között a helye, és bebizonyították, hogy történhet akármi, a Motörhead él, és erősebb, mint valaha.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások