A kentuckyi csoda: Black Stone Cherry - A38, 2015.08.10.

A rock/metalzene hazai és világszintű állapotait valamelyest ismerő, rendszeres koncertlátogatók egy-egy külföldi zenekar turnéjával kapcsolatban még a konkrét helyszínek kihirdetése előtt is viszonylag pontosan be tudják lőni, hogy az adott körútnak lesz-e magyarországi állomása. Hosszasan sorolhatnánk azokat a neveket (elsősorban a tengerentúlról), akik rendszeresen megfordulnak a környező országokban, hozzánk viszont szökőévente vagy egyáltalán nem teszik be a lábukat.

És nem csak az olyan szuperprodukciókra kell gondolnunk, mint a Metallica, a Mötley Crüe, a KISS, Bon Jovi, Alice Cooper és társaik, hanem azokra a kisebb – bár még így is jelentős rajongótáborral rendelkező – csapatokra is, akik a világ szerencsésebb részein stadionokat töltenek meg, míg nálunk maximum néhány ezer ember nézné meg őket (Avenged Sevenfold, Five Finger Death Punch, Skillet stb.), illetve azokra, akik még mindig nagy névnek számítanak, de már bőven túl vannak pályafutásuk csúcsán, vagyis mélyen egykori piaci áruk alatt, illetve annak töredékéért is hajlandók fellépni. És még mielőtt az egészet a koncertszervezők nyakába próbálnánk varrni, egy dolgot tegyünk tisztába: nem arról van szó, hogy a promóterek leszarják a közönség igényeit, és csakis a kis kockázattal és maximális haszonnal járó bulikra utaznak, hanem arról, hogy ezekben az esetekben még arra sincs esélyük, hogy nullára jöjjenek ki a végén. Nincs az a teltház, ami kitermelné ezeknek a zenekaroknak a gázsiját (és ez igaz még a kisebb, alapvetően klubszinten muzsikáló csapatokra is), vagyis egy ilyen koncert lekötése még a legjobban/legszerencsésebben alakuló forgatókönyv szerint is nettó bukta. Kis ország vagyunk kis piaccal, vagyis számszerűleg nem élünk itt annyian, hogy eltartsunk egy-egy ilyen produkciót; ezért van az, hogy Magyarország sajnos a kockázatos turnéhelyszínek közé tartozik. Innentől pedig nem nagyon van választásunk, és az egyébként valahol jogos nyígás helyett érdemes inkább beletörődnünk, hogy bizonyos előadókat főként külföldön tudunk megnézni.

Épp ezért hatalmas öröm, amikor nagy ritkán azokba a bizonyos szabályt megerősítő kivételekbe futunk bele. A dolgok megszokott menete szerint ugyanis még éveket kellett volna várni arra, hogy valaki elhozza hazánkba a Black Stone Cherryt, ami a tőlünk nyugatabbra a nem nagyságrendekkel, de mindenképp népszerűbb, és – vélhetően – ennek alapján beárazott zenekarok kategóriájába tartozik. Az pedig külön csoda, hogy a bulira röhejes 3200 forintért lehetett bejutni, de azért árulkodó a tény, hogy még így is csak a hajrában jött össze a teltház (ez nagyjából – mindössze – bő 500 főt jelent).

A zenekar első magyarországi fellépése tehát már csak ezért is kuriózumnak számított… és akkor magáról a produkcióról még nem is beszéltünk. Ugyanis amit itt ez a csapat összemuzsikált, arra a hűakurvaéletbe volna a legkifejezőbb és egyben a legfinomabb jelző. Egy forró hangulatú, minden részletében tökéletes rock ’n’ toll klubbuli volt ez, amiben – a rendkívül rövid, dobszólóval, közönségénekeltetéssel meg a többivel együtt alig 70–75 perces játékidőt leszámítva – akkor sem lehetett volna hibát találni, ha egy méretes shotgunnal kényszerítenek rá. Igaz, hogy a lemezek, illetve a neten fellelhető koncertfelvételek ismeretében tulajdonképpen borítékolni lehetett, hogy vérprofi lesz a show, de még így is meghökkentő volt, hogy mennyire erős ez a csapat. Méghozzá minden téren.

Kezdve magával a zenével. Itt az a hatalmas megfejtés, hogy az utóbbi két lemez populárisabb, ha úgy tetszik rádió-kompatibilis megközelítése ellenére sem veszett ki belőle a déli rockzene stenkje és mocska; a kisvárosi redneck böllérség és az egyből fülbemászó dallamokkal teli arénarock, a zsigeri erő és a kőkemény profizmus, az ösztönösség és a tudatosság tökéletes, aránytévesztésektől mentes egységet alkot, amit igen, pont olyan nehéz összehozni, mint amilyennek hangzik. Élőben pedig még intenzívebben érvényesülnek ezek az erények, hiszen mindezt iszonyatos lendülettel és zabolátlan erővel, őszintén, mindenféle görcs nélkül tolták bele a rajongók arcába. 

Ezek a srácok hihetetlenül érzik, hogy miről szól a szórakoztatás, miközben láthatóan ők maguk is imádják, amit csinálnak. Az első pillanattól a legutolsóig végigpörögték a bulit: Jon Lawhon basszusgitáros és Ben Wells gitáros eszeveszett rohangálást rendezett, közben bemutatták az összes létező rocksztár-pózt, mindezt természetesen széles vigyorral az arcukon – bármiféle megjátszás nélkül, a messzemenőkig hitelesen. A színpadi munkából pedig John Fred Young is kivette a részét, nem is akárhogyan. Olyan féktelen stenkkel csépelte szerencsétlen cuccát, hogy félő volt, hogy egyszer csak darabjaira hullik szét, de tette mindezt úgy, hogy a vadulás általában nem ment a feszesség és a pontosság rovására. Játékának intenzitásán pedig sokat dobott az is, hogy nem mindig ragaszkodott a lemezeken hallható témákhoz, és az alapozást gyakran színesítette improvizatív megoldásokkal, ami az esetek 90 százalékában szintén baromi jól működött. Néha azonban kicsit túlzásba vitte az örömködést, ilyenkor azért befigyelt egy-egy kisebb pontatlanság és melléütés, helyenként pedig egyszerűen csak túlütött bizonyos részeket – de egy ilyen buliban ez még bőven a kiafasztérdekel kategória. Ezen felül pedig letolt egy baromi látványos, ám eleinte nem túl érdekes dobszólót, viszont megérte kivárni a végét; amikor ugyanis ez a vadállat puszta kézzel kezdte el verni a felszerelést, mint valami előember… na az valami zseniális volt.

A csapat aduásza, Chris Robertson énekes/gitáros valamivel visszafogottabb volt társainál, igaz, hogy posztjából adódóan akkor sem szánthatta volna fel a színpadot, ha az élete múlik rajta… viszont olyan muzsikálást mutatott be, amitől leszakad az ember pofája. Ezt talán egy a helyszínen elhangzott beszélgetéssel lehetne a legpontosabban jellemezni: „Ilyen éneklés nincs, bazmeg!” / „De hát hallod, hogy van!" / „Nem! Kurvára nincs!” Hangkaraktere alapvetően talán a nickelbackes Chad Kroegeréhez áll a legközelebb, kiegészülve egy nagy adag otthonról hozott rekesztős bluesolással, és némi soulos fekasággal – ez már leírva is túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, koncertkörülmények között viszont egyenesen lehengerlő élmény volt hallani. Azt meg nyilván mondani sem kell, hogy hiba nélkül, már-már pofátlan magabiztossággal és lazasággal hozta a lemezes témákat. Rendkívül ízes, különösebb – és egyébként ide teljesen felesleges – technikai bravúroktól mentes játékával szólógitárosként is nagyot alakított: az a tipikus „a sound a kézben van” jellegű fazon ő, egy-egy jól megrángatott/megnyújtott hangnál a hideg futkosott az ember hátán.

Ha egy rajongótábornak első alkalommal van lehetősége hazájában megnézni kedvenc zenekarát, annak mindig megvan a maga bája, izgalma és feszültsége. Amikor pedig ez a feszültség feloldódik, annak általában egy hatalmas és felhőtlen buli az eredménye, különösen, ha a csapat ennyire meggyőző és lehengerlő formában muzsikál. Ennek megfelelően a közönség a zenekar felvonulásának pillanatából teljes extázisban őrjöngte végig a koncertet, olyannyira, hogy az még láthatóan magát a zenekart is meglepte. A legismertebb dalokban (Blind Man, Me and Mary Jane, White Trash Millionaire, Blame it on the Boom Boom, Lonely Train) majdhogynem leüvöltötték a srácokat a színpadról, de a szett többi darabját is kitörő lelkesedéssel fogadták az egybegyűltek. Ritka, amikor a közönségnek ekkora ereje van, és marha jó érzés, ha az ember részese lehet ennek.

A Black Stone Cherry hazai bemutatkozása még a legoptimistább várakozásokat is felülmúlta. Ilyen profin összerakott, hiteles, őszinte, és szórakoztató energiabombát bizony nem minden nap láthat a magyar közönség. Most már csak abban kell bíznunk, hogy a jövőben gyakrabban találkozhatunk majd ezzel a kentuckyi csodával.

Setlist:

Rain Wizard / Blind Man / Me and Mary Jane / Drive / White Trash Millionaire / Holding on… to Letting Go / Maybe Someday / In My Blood / Built for Comfort (Willie Dixon) / Fiesta del Fuego / Dobszóló / Bad Luck & Hard Love / Blame it on the Boom Boom / Lonely Train

Szerző: Bazsa