Tony MacAlpine: Concrete Gardens

írta CsiGabiGa | 2015.07.07.

Megjelenés: 2015

 

 

Kiadó: Sun Dog Records

Weblap: tonymacalpine.com

Stílus: Instrumentális rock

Származás: USA

 

Zenészek
Tony MacAlpine - gitár, billentyűs hangszerek, basszusgitár (2, 3, 5, 10) Aquiles Priester - dob Pete Griffin - basszusgitár (1, 4, 6, 7, 8)
Dalcímek
01. Exhibitionist Blvd 02. The King's Rhapsody 03. Man In A Metal Cage 04. Poison Cookies 05. Epic 06. Napoleon's Puppet 07. Sierra Morena 08. Square Circles 09. Red Giant 10. Confessions Of A Medieval Monument 11. Concrete Gardens 12. Maiden's Wish
Értékelés

Tony MacAlpine túl sokáig volt billentyűs Steve Vai mellett. Érdekes, hogy miután végigküszködte a kilencvenes évek grunge felé forduló értékrendjét, szinte egyedüli zászlóvivőként cipelve a Malmsteen által elindított (majd egy lemez után gyakorlatilag dobott) neoklasszikus instrumentális gitárzene örökségét, a kétezres évek elején beállt megélhetési zenésznek a gitárfenomén mellé. Ráadásul billentyűsnek! Viszont ezzel párhuzamosan kedvére kipróbálhatta magát más stílusokban, mint a neoklasszikus metal (Ring Of Fire), a progresszív rock (Planet X), vagy a dzsessz (CAB). Öt év után megunva ezt a bérbillentyűs státuszt, ottani zenésztársaival, Billy Sheehannal és Virgil Donatival összehozta a Devil's Slingshot nevű szupergruppot, ahová ráadásul vendégbillentyűsként még taxis (CAB) kollégáját, Bunny Brunelt is meghívta. Hű, de jó volt élőben látni azt a csapatot! Később a Ring Of Fire romjain próbálkozott progresszív metallal (Mark Boals és megintcsak Virgil Donati közreműködésével), a Seven The Hardway meg is bukott rendesen, de legalább 600 forintért megvehettem a digipakos kiadványt. Nekem tetszett. Annyiért mindenképpen. Ezután folytatta az instrumentális szólóalbumokat egy sokkal súlyosabb lemezzel. Nem véletlenül lett egyszerűen 'Tony MacAlpine' a címe, szinte egy új kezdés volt, sokkal súlyosabb alapokkal, amely már a 2000-es években  különböző formációkban  játszott zenei világán nyugodott. De a szinte dúdolható szólók még mindig magukban hordozták a neoklasszikus vonalat és ez az, amit az új lemezből hiányolok. Vagy inkább csak keveslek benne.

Tony gyakorlatilag egy szem dobossal hozta össze az anyagot, kicsit hasonlóképpen, mint hajdanán az első szólólemezein, ahol a basszusfutamok nagy részét is ő játszotta fel. De hol vannak már az 'Edge Of Insanity' neoklasszikus futamai (és hol van a The Raven), melyeket bakelitről kazettára átmásolva rongyosra hallgattam a walkmanemben a sorkatonaságnál a tökéletesen felesleges őrség unalmas óráiban? (Egyáltalán, ki emlékszik még a walkmanre?) Ahogy a borítóra néztem, az első, ami eszembe jutott, hogy a nyitódal címe (Exhibitionist Blvd) mennyire sugallja a párhuzamot Steve Vai Bledsoe Bluvd-jával. Érdekes, hogy inkább a The King's Rhapsody veszi fel ezt a fonalat, lassúbb tempója mellett a nyitó téma is enyhe akcentussal idézi a '84-es dallamot. Az első dal még inkább mintha az előző lemezről maradt volna le, a bonyolult dobképletekre egy gyönyörű, dallamos gitárszóló épül. A Man In A Metal Cage-ben folytatódik a Vai-vonal, mely gyakorlatilag végigvezet az egész albumon. Ezek a Zappában gyökerező elborult dallamok így, ének nélkül hosszú távon lefárasztanak. Mindez a 'Concrete Garden' ("betonkertek") nyomasztó képét vetíti elénk, aszfalttal, benzingőzzel, a napot eltakaró felhőkarcolókkal, amiből pedig inkább kiszabadulni vágyunk zenehallgatás közben. Sokkal inkább "konkrét kertek"-re vágynék, virágokkal, zöld növényekkel, napsugárzással, egy kis szabadsággal, játékkal. Ez az a lényeges különbség, amiért imádom Vait, mert ő az első két lemezét követően már annyira könnyedén, játékosan (hogy azt ne mondjam, pajkosan) kezeli hangszerét, akárcsak a zenében rejlő lehetőségeket, hogy az feltölti az embert. Engem MacAlpine mostanában inkább feszélyez, és ennek remek metaforája a betondzsungel. Vagy ahogy ő nevezi, a 'Betonkertek'. Csupán a Poison Cookies 12/8-os lüktetése rejt némi huncut extravaganciát, bár ez is le van vajazva rendesen.

A 2011-es lemez borítóján nyolchúros Ibanezzel pózoló gitáros most visszavett kicsit, ezúttal "csak" héthúroson játszik, de a mély groove-os hangzás így is garantált. És ezt maximálisan ki is használja. A Napoleon's Puppet szinte balkáni, 7/4-es ritmusai közepette ugyan van egy egyperces pihenő, ahol kifújhatjuk magunkat a következő adag zúzás előtt, és ahol egy, amúgy régiesen elmesélt történetet hallgathatunk végig, s dudorászhatunk álmodozva, hogy kibukkan végre a nap, de aztán megint eltakarják azt a súlyos riff-felhők. A Sierra Morena zongoraintrója a kötelező Chopin-etűdök képével kecsegtet, de inkább csak a hangszer miatt asszociáltam, hiszen ez a röpke 20 másodperc is sokkal sötétebb tónusú, mint a lengyel zeneszerző művei, legfeljebb mazurkáinak 3/4-es ritmusát örökölte, ahogy az abból kibontakozó újabb nehéz témák is, melyek ilyen töménységben már szinte betontömbként nyomják az ember mellkasát. Úgyhogy a Square Circlesben már az is felüdülésnek számít, hogy végre 4/4-ben vagyunk újra, az meg már csak hab a tortán, hogy Jeff Loomis megkapta a bal csatornát, hogy némi ikergitáros felvezetés után egy valódi gitárpárbajt vívjon MacAlpine-nal. Aquiles Priester szerencsére nem ijed meg a bonyolultabb dolgoktól. Az Angra 2007-es ideiglenes feloszlása után ugyan visszatért saját zenekarához, a Hangarhoz, s a nagyobb nevekkel eddig nem volt szerencséje (Dream Theater dobos meghallgatás, Primal Fear féléves együttműködés), viszont a Modern Drummer Readers Poll 2011-es választásán az ötödik legjobb prog. rock dobosnak választották. Úgyhogy ezekhez a nem egyszerű ritmusokhoz, a számokon belüli gyakori váltásokhoz sokkal ideálisabb, mint mondjuk Herman Rarebell.

Az első szám után a következő neoklasszikus futamokra a tizedik dalig kellett várnunk, de megérte! A Confessions Of A Medieval Monument visszahozza az első két szólóalbum feelingjét, annak minden bájával és dallamosságával együtt. Mint a gyomnövény az aszfalt rései közt, úgy bújik elő MacAlpine zsenije, ha egy pillanatra nem erőlteti ezeket az agyonbonyolított ritmikára írt dallamokat, amelyekben olyan, mint én az éneklésben: szereti, de nincs hozzá tehetsége. A szaggatott ritmusok közé végül mégis sikerül becsempésznie ezt a 80-as évekbeli légkört a címadó Concrete Gardensben, úgyhogy amikor a lemez zárásaként felcsendülnek a hagyományos Chopin-dallamok, megvillantva MacAlpine zongoraművészi tehetségét is, megnyugodva veszem tudomásul, hogy a lemez utolsó negyedében végre kisütött a nap, ez az, aminek az előkészítésére 40 percet fordított a gitáros, és ami reményt kelt, hogy legközelebb innen folytatjuk. A magam részéről gyűjtőként még abban is reménykedem, hogy az őszi koncertjére hoz pár darabot a lemez limitált kiadásából, melynek bónusz DVD-jén élőben elnyomják a teljes albumot.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások