Redemption: The Origins of Ruin

írta Tomka | 2007.03.22.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Inside Out Music

Weblap: www.redemptionweb.com

Stílus: progresszí­v (power) metál

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Olyan hí­res zenészekkel fémjelzett bandák, vagy "supergroupok" alakulásának esetében, amelynek tagjai már csupán nevükkel jelentős piaci értéket képviselnek, mindig fennáll egy bizonytalanság, illetve szkepticizmus az együttessel szemben, hiszen még a naiv, a kedvenceik iránt maximálisan elkötelezett rajongók fejében is megfordul a kérdés, hogy vajon az általuk annyira preferált muzsikusok nem csak a pénz csalogató szavának hí­vására állnak össze pluszban anyabandáik mellett egy kis "örömzenélésre". Általában ezek a projectek, szerencsére vagy sajnos, meg is szoktak bukni ezen az attitűdön, ha tényleg csak néhány eredetileg elvetett ötlet "újracsomagolásáról", más köntösben való eladásáról van szó. De, még ha nincs is erről szó, a zenészek által képviselt muzikális tudás sajnos nem szokott egyszerűen matematikailag összeadódni sajnos, bizonyí­tva, hogy két dudás általában tényleg nem fér meg egymás mellett, nemhogy 4-5, kivéve, ha Dream Theaternek hí­vják az adott bandát. Ritka az olyan eset, amikor a hí­res muzsikusok közös munkája produktí­v lesz, ne adj isten, innovatí­v vagy experimentális a saját stí­lusán belül. Talán senki nem fog vitatkozni azzal az állí­tással, hogy a Redemption-t besorolhatjuk a "supergroupok" ezen válfajába, hiszen olyan elismert zenészek alkotják a bandát, mint Ray Alder (Fates Warning), a fő agytröszt, Nick Van Dyk, vagy a FW turnégitárosa, Bernie Versailles, vendégként pedig Mark Zonder (sajnos most már csak ex-FW), vagy Michael Romeo (Symphony-X) is szerepelt már az együttesben. Ezek után valószí­nűleg senki nem fog meglepődni, hogy a stí­lus szigorúan progresszí­v irányból megközelí­tett jófajta amerikai power metál. Joggal lehet ellenvetést tenni, hogy ebből a stí­lusból szinte minden puskaport ellőttek már mostanában a hatalmas dömpingnek köszönhetően, de pont a mennyiségi túltelí­tettség miatt nélkülözi a szcéna az igazán gondos, polí­rozott, profi anyagokat, és ebben a minőségben a Redemption az a banda, aki jelenleg talán a legmagasabb szintet képviseli, ráadásul mindezt egyéni hangnemben teszik, Alder és Van Dyk markáns kéznyomának köszönhetően. A Redemption muzsikájának legfőbb jellemvonása a multidimenzionalitás: a nagyon szigorú és kemény, az általában egész számon variáltan végigvonuló riffek, a többnyire lágyabb, érzelmileg mély énektémák, a szinte állandóan jelenlévő, atmoszférateremtő eszközként is funkcionáló szintifüggöny, illetve a komplex, sokszor "önálló úton" járó dobtémák összejátszása, vagy éppen radikális, egymást való ellenpontozása hatalmas kontrasztteremtésre képes, az album pedig ezen kontraszt variációinak halmaza, ami mérhetetlen kreativitásról tesz tanúbizonyságot. Ezen zenei attitűd eredményezi az olyan kiváló számokat, mint például a Bleed Me Dry, ahol mondhatni, hogy a ének és az instrumentális partí­ció "külön utakon jár", természetesen csak a maga relativitásában, í­gy kapunk egy egyszerre végtelenül szikár és dallamos nótát, amit a The Death of Faith And Reason az előbbi tekintetben még tovább fokoz, ahogy szinte földbe döngöl a kezdő bika riffjével, ami egyértelműen Nevermore hatásokat vonultat fel. A csúcspontot ebből az aspektusból a Memory jelenti, amely nagymértékben emlékeztet minden idők egyik legjobb progresszí­v metál nótájára, amit szintén ez a csodagyerek követett el, nevezetesen az előző albumon szereplő Sapphire nevű gyöngyszemre, amelyben nem lehet eléggé mélyre merülni, illetve úgy meghallgatni, hogy minden egyes apró részletet újra és újra végtelenül ki ne élvezzünk; talán a Memory a legkommerszebb nóta is egyben a lemezről - ha a lassúkat figyelmen kí­vül hagyjuk -, sokszor időt ad a hallgatónak, hogy fellélegezzen, nem annyira folyamatos a riffelés, ezzel párhuzamosan pedig olyan andalí­tó, már-már giccses éneket produkál Alder mester, hogy az feltételezhetően sokáig nem fog távozni a "memóriánkból"! A gitárszóló pedig, csakúgy, mint a többi számban, egyszerűen zseniális, néhol David Gilmourt idézi: úgy indul, mintha egy centrális dallammotí­vumra lenne felfűzve, utána pedig gyilkos virgázásba csap át, amely minimális reakcióként is "leesett állat" vált ki. Talán nem meglepő, hogy bebizonyí­tják, hogy a lí­raiság önmagában is erős oldaluk, és a dallamorientáltságot önállóan is tudják egy számban prezentálni, még ha ez a szokásosnál rövidebb időtartamban is történik, de a cí­madó nóta 3 perce pont elegendő időt ad a felüdülésre, hogy aztán újra elmerülhessünk a progresszí­v metál magával ragadó végtelen folyamában. A dalszövegek, talán mondanom sem kell, hogy az igényesség és a polí­rozottság ugyanolyan magas fokát képviselik, mint a zene. Meglepődni ilyen "szigorú" banda esetében talán a témaválasztásokon sem kell, ugyanis Van Dyk-ék előszeretettel merülnek alá a "lélek bugyraiba" is, és boncolgatják az ilyetén témákat, í­gy aki újfent acélharcosokról és a királyokról, na meg azok királyairól akar mesét hallgatni, feltehetőleg csalódni fog, de í­gy az okos dalszövegek révén, amelyek persze senki egzisztenciális problémáit nem fogják megoldani, még egy újabb dimenziót nyújt a rajongóknak a banda, amelyben szintén el lehet mélyedni, még szorosabbra fűzve a kapcsolatot az egyébként is komplex produktummal. A zene előbb felsorolt tulajdonságaiból, de legfőképpen nagymértékű összetettségéből fakadóan elsőre nem fogadható be a maga zsenialitásában, bőven időt kell hagyni, hogy beérjen a gyümölcse, í­gy az első blikkre hidegnek tűnő gigászi muzikális monstrum is meglágyulhat, sőt, a progresszí­v metál kedvelői számára garantáltan barátságos lesz, felejthetetlen élményben részesí­tve őket!

Pontszám: 10