Korpiklaani: Noita

írta Vica | 2015.06.23.

Megjelenés: 2015

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://korpiklaani.com

Stílus: Folk metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Jonne Järvelä - ének, gitár, tekerőlant Cane Savijärvi - gitár Tuomas Ruonakari - hegedű Jarkko Aaltonen - basszusgitár Sami Perttula - harmonika Matson Johansson - dobok
Dalcímek
1. Viinamäen Mies 2. Pili On Pajusta Tehty 3. Lempo 4. Sahti 5. Luontoni 6. Minä Näin Vedessa Neidon 7. Jouni Jouni 8. Kylästä Keväinen Kehto 9. í„mmänhauta 10. Sen Verran Minäkin Noita 11. Antaja
Értékelés

Minden bizonnyal rossz korban születtem, legalábbis nem a jó évjáratok egyikében. Mielőtt azt hinnétek, én is csak egy fantasy-mániás vagyok, aki szentül meg van róla győződve, hogy a középkorban kellett volna élnie, megnyugtatlak titeket, egyáltalán nem erről van szó. Csupán arról, hogy sikerült pont abban az évtizedben metaléretté cseperednem, amikor egy csomó, addig meglehetősen lineáris pályán mozgó zenekar letért az addigi útjáról. A legtöbb kedvenc zenekaromat akkor kezdtem el hallgatni, amikor azok már letettek az asztalra legalább 4-5 albumot, amiket én egyszerre ismertem meg, és mind nagyon szerettem. Aztán hoppá, a zenekar belefáradt az addig kergetett stílusba s hangzásvilágba, így amikor már épp örülhettem volna, hogy immár én is frissként vehetem kezembe legújabb albumukat, elég kellemetlen meglepetés ért. Nem csak arról van szó, hogy az újdonságot kevésbé fogadom be, és csal az illúzióm a „régi jóval” kapcsolatosan, hanem ez a törés tényleg nagyon sok zenekarnál érezhető – nem sorolom fel mind, mert akkor sosem érne véget ez a cikk, de így van ez a Nightwish-sel, Sonata Arcticával és a Korpiklaanival is.

A finn humppa metalosok 2008-ban még kiadták a ‘Korven Kuningas’-t, ami egy nagyszerű, fülbemászó, hegedűszóval varázsoló album. Aztán valami történt náluk, ami miatt szinte elfelejtették Shaman-os gyökereiket, és az addigi népi dallamokra épített zenéjüket, és megírták a ‘Karkelo’-t. Aztán az ‘Ukon Wacka’-t. Ezen a ponton nagyjából le is tettem a zenekarról, nem tetszett ez a thrashes hozzáállás, a leredukált dallamok. Elszomorított az együttes leszállópályája, és az egyre inkább alkoholgőzös állapotban fellépő zenészek. A 2012-es ‘Manala’ hallatán aztán kicsit felcsillant a szememben a fénysugár, mert ebben az albumban volt lélek és voltak rajta szerethető dalok. Ennyi év után a mostani lemez megjelenését a régebbi rajongáshoz képest már szinte közömbösen vártam, de valahogy mégis elszomorodtam (az addiginál is jobban), amikor a lemez előzeteseként kijött a Lempo c. dal és a hozzá készült klip. Nem tudtam hova tenni, és rögtön le is írtam magamban a teljes albumot.

Hogy ezt milyen rosszul tettem! Amikor először nekiveselkedtem a teljes album meghallgatásának, hirtelen felvirágzott az arcom az örömtől, és csak kapkodtam a fejem, és nem nagyon értettem, mi történik velem. Éneklés, dalolászás, hegedűk és harmonikák garmadája, mi ez? Felmagasztalni azért természetesen nem szeretném a lemezt, olyan művet, mint a Running with Wolves, Palovana, vagy a Midsummer Night nem biztos, hogy sikerül még egyet alkotnia a csapatnak, viszont nosztalgiát félretéve, a sámánra keresztelt album 2008 óta a Korpiklaani legjobb kiadványa.

Nagyon erős kezdést kapott az album, két ultradallamos és gyors tempójú dallal, amik közül az egyik szinte már elengedhetetlen a Korpiklaani-identitáshoz, a Viinamäen Mies ugyanis szó szerinti fordításban a szőlődomb embere, azonban a mai nyelvben egész egyszerűen iszákost jelent – kiitos, srácok, ezt már tudtuk rólatok. Ugyanígy a Pilli On Pajusta Tehty is csak egy ilyen ivós dal, viszont nem lehet rá rossz szájízzel gondolni, ugyanis nagyon szép harmonikakíséret van már a verzében, a refrén alatt is temérdek hangszer húz egy nagyon fülbemászó dallamot – pont ez az, ami már olyan sokunknak hiányzott a Korpiklaani zenéjéből. A bulihadjáratot félbeszakítja a már említett klipes Lempo, amit lassan hömpölygő zeneiségével azóta egyébként már sikerült megszeretnem, elég gyengére (vagy nevezzük el atmoszférikusnak, és tekintsük jónak?) sikerült verzéje ellenére is. Nem a lempofélék, hanem inkább a gyors dalok vannak túlsúlyban a lemezen, és mind rendelkeznek az előbb felsorolt tulajdonságokkal: nem találok kivetnivalót sem a Sahtiban, sem a Luontoniban, sőt, a Jouni Jouni-t kimondottan élvezem. Ez utóbbi igazából egy finnesített Billy Idol Mony Mony, csak metalosabb és gyorsabb, na meg arról szól, hogy ki gyújtotta fel részegen a szaunát...

Szintén figyelmet érdemel még a Kylästä Keväinen Kehto, mely egyrészt a korábbi, manalás, súlyosabb, melankolikus hangulatot árasztó dalokra emlékeztet, a közepére egy külön dalkezdeménynek is tűnő, de nagyon szépen integrált, teljesen más hangulatú közbeékelés került, ahol végre Jonne egyedi énekstílusát is hallatja a szokásos mellett. Van ezen az albumon is azért dal, amit én bűntudat nélkül lehagytam volna róla, de amíg nem ezeket sorakoztatják fel a koncertrepertoárba, azt hiszem, nincs okunk panaszra.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások