Maga az agónia: Saint Vitus, Apey & The Pea - A38, 2015.06.08.

Több, mint 35 éves banda nyomja már a több, mint 50. turnéját. Egykor a műfajalapításból is kivették a részüket, a hangzás, a szigor azóta is változatlan. A kultikus énekest azonban letartóztatják a norvég határon, kitoloncolják az országból, ezért a hippifazonú gitárosnak – fejkendő, motorosbanda-tekintet, és hobószerűen loboncos, ősz haj – kell beállnia a mikrofon mögé. Aztán bejelentik, hogy míg az énekes elvonóra, addig ők turnéra indulnak, csak épp az eredeti frontemberrel, aki az elmúlt húsz évben a színpad közelében sem járt. A turnén speciális szettet játszanak, főként a korai nyolcvanas évek reményvesztett doom himnuszaira koncentrálva. Hát van ennél metalabb történet?

Hasonlóan metalos sztori az Apey & The Pea-é, akiknek mindössze két év kellett ahhoz, hogy bevegyék és meghódítsák a magyar undergroundot. 2013-ban a ’Devil’s Nectar’-ral, majd tavaly a ’Hellish’-sel, közben intenzív turnézással, legutóbb a Leander Risinggal és a Blind Myselffel – nem csoda, ha se a hírekből, se a lejátszókból nem lehet mostanában kikoptatni őket. A koncertteljesítményüket nézve ez érthető is: érződik már a rutin, a begyakorolt, de mégis spontánnak tűnő, koreografált zúzás, ahogy a kezdés előtt a gitáros meg a basszgitáros kihátrálnak a színpad szélére, és búgatják a gitárt, mintha épp bikaviadalon mennének egymásnak. És lesújtanak. Komolyan, az Apey & The Pea koncertje volt talán a legkeményebb, amit az utóbbi időben hallottam.

A legtöbb metalzene, amilyen extrém és túlzó, olyan könnyen komikussá válik, a doom metal viszont nem: talán ezért is ez a legsúlyosabb keményzenei műfaj. Az Apey & The Pea ezt azzal fejeli meg, hogy afféle műfajkeveréket tálal, a hagyományosabb, tonnás doomriffekre borongós grunge-énekdallamokat és Pantera-féle, groove metalos gitártémákat is pakol. A showt persze a frontember viszi el, ez a vékonydongájú, alacsony srác, akit mikor a közönségben sétál, alig lehet észrevenni, de a színpadon karizmája van. A program best of-féleség, The Four Horsemantől Leprechaun Skinig játsszák a közönségkedvenceket, és lefogadom, hogy a fejüket keményen dolgoztató fiatalok között többen is miattuk jöttek le, nem a Vitusért. Az Apey a játékidővel sem spórolt, kb. egy órát kaptak, ami jó húzás volt, mert a Saint Vitus sem lehetett 65 percnél többet a színpadon, így legalább a két koncert együtt kirakott egy normál hosszúságú műsort.

De őszintén szólva, mindkét koncertnél megfelelt a játékidő, ezt a fajta nyomasztást nem szabad túladagolni, sokkal jobb, ha úgy távozik az ember a koncertről, hogy még elhallgatta volna, minthogy elunja már az utolsó pár számot. A Return of the Walking Dead turnén – ami nem is a népszerű televíziós sorozatra, hanem a ’85-ös ’Walking Dead’ EP-re, és talán a ’Die Healing’ Return of the Zombie-jára is utalás – azonban nem kellett ettől tartani. A Saint Vitus legújabb magyarországi koncertje velős volt, lényegretörő, és szemérmetlenül „retro”. A koncert úgy kezdődött, mintha csak a ’Die Healing’-et raktuk volna fel a lemezjátszóra – előbb Dark World, majd One Mind –, és ahogy felcsattant Dave Chandler gitárja, beindult az időutazás.

Az a gonosz, vészjósló gitársound… mintha a hetvenes évek óta nem változott semmi. Míg a fiatalok ezt a pszichedelikus doomot is mai módon játsszák, azaz agilisebben, érezhetően visszatekintve egy letűnt korra, addig Chandler hangzásán az ég egy adta világon semmi nem lett modernizálva. A játéka is sokkal csapzottabb, ma már egy fiatal gitáros nem merne ilyen véletlenszerű szólókkal kiállni a színpadra, mert nem vennék komolyan. Dave-től viszont elfogadjuk, sőt, szeretjük is ezt, mert közben olyan archaikus riffeket penget, hogy még ahhoz is kell pár szám, hogy felfogjuk, melyik Saint Vitus-felállás is van a színpadon.

A remek doom/stoner blog, az Obelisk szerzője úgy fogalmazott: ahogy Chandler játszik, az maga az agónia, a kétségbeesés. Nem is nagyon lehetne jobban összegezni a gitáros stílusát, aminek esszenciáját nyújtja az első, ’84-es Saint Vitus-lemez, amit majdnem teljes egészében eljátszottak ezen az estén. S bár ha választani kéne, nem dilemmáznék azon, hogy a Winóra voksoljak, azt kell mondjam, hogy Scott Reagers, a zenekar eredeti énekese egyszerűen tökéletes illett ebbe a zenekarba. Mert ő meg úgy énekel, mintha egyfolytában kínoznák egy dohos, poshadt pincében. Nem is értem, miért nem csinált karriert abból, hogy brit horrorfilmek kísérőzenéjében dolgozzon – a Hammer Stúdiónál például biztos állása lehetett volna.

Amúgy bizonyára van neki rendes, polgári munkája, mert a ’95-ös ’Die Healing’ lemeze óta nem lehetett a nevét olvasni lemezen. Reagers pedig pont úgy állt ki a színpadra, mint aki nem állt ki színpadra már két évtizede. Kicsit esetlenül, különösebb karizma híján – nem akarok rosszakat mondani róla, de éles a kontraszt Winoval. Jó énekteljesítményről beszélni esetében – az említettek miatt – nehéz, ahol effektíve dallamokat kellett hozni, ott azért csalogatott, és a ráadás „Wino-slágere”, a Born Too Late se volt vele az igazi. De egyébként, ahogy említettem is, ezekhez a dalokhoz tökéletesen illett a megkínzott, meggyötört stílusa.

És nyilván az ő jelenléte tette lehetővé, hogy olyan dalokat halljunk a Saint Vitustól, mint a Dark World, a White Magic/Black Magic, vagy a War Is Our Destiny. Ebben persze van némi jóindulatú túlzás, ugyanis némi utánajárással kideríthető, hogy egy-egy kivételtől eltekintve azért ezeket a számokat Winoval is műsoron tartotta a zenekar. De Reagersszel jobban kidomborodott – az első lemez túlsúlyának köszönhetően – a Vitus epikusabb oldala, persze szigorúan koszos, poros doom keretek közt. Volt több hosszabb, ráérősen cammogó, tankönyvbe illő doom eposz is, a koncert másik felét viszont kifejezetten tempósabb dalok tették ki, mint a War Is Our Destiny, ami előtt Scott futott pár kötelező kört („I’m pissed off and tired about war”). A konferálásokat amúgy most is inkább Dave kezelte, sokszor ragadta magához a mikrofont, de így van ez rendjén, Scott is csak „a főnökként” konferálta fel a gitárost. Az eddig nem emlegetett két másik szereplő is kitett magáért, főképp Henry Vasquez játékát érdemes kiemelni, aki tökéletesen pótolja a 2010-ben elhunyt eredeti dobost, Armando Acostát. Ezen az estén is olyan elánnal játszott, hogy pár dobverőt is eltört közben.

A hangulat aztán az utolsó két számban hágott a csúcsra, amikor Chandler mintha az orrával (?) pengette volna a gitárját, miközben lazán sörözött, majd egyszer le is sétált a közönségbe, hogy aztán a koncert után az egész csapattal együtt elvegyüljenek a rajongók között. Talán 250-en, ha lehettünk, de ez így van rendjén: a Saint Vitus mindig is underground zene volt, és az is marad. A legjobb underground zenék egyike.

Setlist:

Dark World / One Mind / Zombie Hunger / War Is Our Destiny / White Magic/Black Magic / White Stallions / Burial at Sea / Look Behind You / Saint Vitus /// Born Too Late

Szerző: Tomka
Képek: Emil Chalhoub (Kell egy fotós)