Kockás ing, farmer, kopott Fender - Húsz éve halt meg Rory Gallagher, az í­r bluesgitáros

Ha a hatvanas-hetvenes évek nagy bluesgitárosait soroljuk, Jimi Hendrix, Eric Clapton, Jeff Beck vagy Alvin Lee biztos belefoglaltatik a névsorba, Rory Gallagher a legtöbbször kimarad. Való igaz, ez a kockásinges, farmerdzsekis fickó sosem lett akkora szupersztár, mint az említett gitárhősök, de tehetségben egyenrangú volt velük. Életének mindössze negyvenhét éve alatt maradandót alkotott, amit tekintélyes életművel is bizonyított.

Rory Gallagher az írországi Ballyshannonban jött világra 1948 március 2-án. Kilenc esztendős volt, amikor családjával Corkba költöztek, és ugyanebben az évben szüleitől ajándékba kapta első gitárját. Az öregek el is kezdték csemetéjüket tanítani, aki bizony nem mindennapi érdeklődést és tehetséget mutatott a hangszer iránt. Rövid idő multán már különböző iskolai rendezvényeken csillogtatta tudását, sőt 1960-ban, tizenkét évesen megnyert egy tehetségkutató versenyt is. A kapott pénzjutalomból elektromos gitárt vásárolt, három évvel később pedig megvette első Fender gitárját. Ettől a hangszertől sosem vált meg, élete végéig kopottra nyúzta, évek múlva jócskán átalakította saját igényei szerint.

Rory 1963-ban a Fonata Show Band tagja lett, amely repertoárjában az aktuális slágerek voltak hallhatóak. Nem tette boldoggá ez a fajta muzsika, hiszen már a korai időkben Woody Guthrie, Muddy Waters, Chuck Berry vagy Jerry Lee Lewis tartoztak a kedvencei közé. Később, már elismert zenészként megadatott neki, hogy játszhatott együtt példaképeivel. Egy évvel később ezzel a társasággal Londonban is koncertezett, és ott meghallgatott egy Rolling Stones koncertet. Ez a buli nagy hatást tett az ifjú tehetségre, és az időközben Impact névre váltott zenekara elkezdett rhythm ’n’ blues és rock and roll dalokat nyomni. Mivel ez a társaság permanens elfoglaltságot adott Rorynak, nem kevés színpadi tapasztalatot gyűjtött. (Eljutottak Spanyolországba és az NSZK-ba is. De furcsa ez utóbbi országot leírni…)

1966-ban szakított az Impacttel, majd visszatért Corkba és Eric Kitteringham basszusjátékossal és Norman Damery dobossal megalapították az első Taste formációt. Európa-szerte játszottak, sikert is arattak, de anyagilag nem jártak túl jól. 1968-ban a Taste ezen felállása szétszéledt, de Belfastból megérkezett az erősítés Richard McCracken basszusgitáros és John Wilson személyében. A The Taste egyértelműen a bluesmuzsika mellett kötelezte el magát, de kőkemény alapokkal. Szerencséjük is volt, mert éppen akkor dobta be a törölközőt a Cream, és támadt egy űr utánuk a zenei életben. 1968 októberében nagysikerű bemutatkozó koncertet tartottak a híres londoni Marquee klubban. A fellépést megnézte John Lennon is, aki nyomban Gallagher rajongójává vált. Azonban a The Taste lényegesen markánsabb, nyersebb muzsikát nyomott, mint a Cream, nem írtak direkt slágereket, és Eric Claptonnal, Jack Bruce-szal és Ginger Bakerrel ellentétben itt csak egy sztár volt a bandában, Rory Gallagher.

1969-ben megjelent a zenekar első albuma (’The Taste’), olyan dalokkal, mint a Blister On The Moon, vagy a Same Old Story. Gallagher igazi ősi stílusú gitárjátéka, néha egy kis countrys beütéssel, herflizése, jellegzetes énekstílusa, John Wilson jazzes dobtémái és Richard McCracken nem éppen egyszerű basszusfutamai nagy sikert hoztak a zenekarnak. Még egy jellegzetességről szólni kell, mégpedig az akusztikus dalokról. Gallagher minden lemezén legalább egyszer szögre akasztotta a Fender Stratot, hogy erősítés nélkül nyomjon valami bluest. Koncertjein is tetőfokára hágott a hangulat, amikor az akusztikus hathúros után nyúlt. Hamarosan, 1970-ben napvilágot látott a második súdióalbum, az ’On The Boards’. Hasonló kaliberű muzsikát hallhattunk, rajta a What's Going Onnal vagy a Morning Sunnal. A hirtelen jött nagy sikerrel együtt a bajok is szaporodtak a zenekaron belül. Gallagher egoizmusa egyre nőtt, társait háttérbe szorította. John Wilson szerint fennhordta az orrát, McCracken és ő nem juthatott szóhoz a fellépéseken. Volt olyan, hogy három szólószámot nyomott egymás után. A The Taste egyik utolsó fellépésére 1970 augusztusában a hippikorszakot végérvényesen búcsúztató Wight-szigeti fesztiválon került sor. A következő évben meg is jelent koncertlemezen, valamint ’Live Taste’ címmel egy montreuxi fellépés anyaga is.

Gallagher nem akart még egy olyan balhét, mint a The Taste szomorú vége, ezért pályafutása további részét szólóban folytatta. 1971-ben összehozott egy kísérőcsapatot, Gerry McAvoy basszusgitárossal és Wilgar Campbell dobossal. Megjelent a saját nevét viselő bemutatkozó album, amin vendégként az Atomic Rooster vezére, Vincent Crane verte a zongorát. Nem sokat pihent Gallagher, ugyanis még abban az évben 'Deuce' címmel újabb koronggal örvendezette meg rajongóit. Közben nagy sikerrel turnéztak Európában és az Egyesült Államokban. Az év végén pedig Steve Winwood, Mitch Mitchell, Rick Grech és más zenészek társaságában csatlakozott az öreg blueslegendához, Muddy Watershez, hogy legendás lemezét, a ’The London Sessions’-t rögzítsék. 1972-ben megjelent az előző évi felvételeket tartalmazó ’Live In Europe’ koncertalbum, és a Melody Maker megválasztotta az év zenészének, Eric Claptont trónfosztásra ítélve. Személyi változások is történtek körülötte, hiszen Rod de’Ath ült be a dobok mögé Campbell helyett, és immáron stabil billentyűsként Lou Martint szerződtették a csapatba. Ebben az évben a ’Blueprint’ című lemeze, majd egy esztendő elteltével a ’Tattoo’ került a boltokba. Remekművek – nem lehet mást mondani rájuk. A billentyűs hangszer állandó jelenétével teltebb, gazdagabb lett Gallagher zenéje. Tágítani tudta határait a dallamok és talán egy kicsit a líra irányába is, egyúttal rockosabb elemeket is belevitt a dalokba, anélkül, hogy bluesgitárosi mivoltját bárki is megkérdőjelezte volna. A kifejezetten fülbemászó Tatto’d Lady, brutális Cradle Rock vagy a boogies Hands Off ezt bizonyítják, hogy csak néhány gyöngyszemet kiemeljünk a két LP-ről.

Rory ezután hazai földön adott koncerteket, és egy újabb élő anyag, a legendás ’Irish Tour’ látott napvilágot, nemcsak hangban, de képben is, hiszen Tony Palmer a turnéjáról forgatott filmjét 1974-ben láthatták a rajongók a moziban. Persze, a fellépéssorozatok végelláthatatlanul folytatódtak az Államokban, és életében először Gallagher eljutott Japánba is, sőt fellépett Jerry Lee Lewis, és Chris Barber koncertjein. 1975-ben neve felmerült a Rolling Stonesnál Mick Taylor helyett. Néhány próbafelvételelt el is készítettek, sőt meg nem erősített hírek szerint a Deep Purple köreiben is emlegették, akiket, a nem éppen toleráns viselkedéséről híres Ritchie Blackmore épp akkor hagyott faképnél. Ez év albuma az ’Against The Grain’. Sokszínű alkotás, rajta a jazzes Cross Me Off Your List, a melodikus Ain’t Too Good, a hardrockos Bought And Sold, és az akusztikus western story az Out On The Western Plain. Ez utóbbi nagy slágerré vált, és haláláig a koncertmenű része maradt.

1976-ben a müncheni Musicland stúdióban rögzítette a ’Calling Card’ című albumát, Roger Glover produceri segédletével. Az albumot a kritikusok nem fogadták túl jól, csak úgy, mint egy évvel később a szintén az NSZK-ban, a Dieter Dierks súdióban rögzített ’Photo Finish’ albumot sem, pedig jó kis zakatolós bluesok hallhatóak rajtuk, igaz egy-két slágerbanalitás-gyanús szerzemény becsúszott. Ekkora azonban már Alex Harvey egykori ritmusembere, a skót Ted McKenna ült a bőrök mögött (sőt Lou Martin is elhagyta Gallaghert, szóval, megint trióban folytatták a zenélést), aki évekkel később befutott dobosként Greg Lake, Michael Schenker és és Ian Gillan mögött diktálta a tempót.

Az 1979-es ’Top Priority’-n Gallagher bekeményítette zenéjét, olyanokkal, mint a Follow Me, az At The Depot, vagy a vad Just Hit Town. Semmi tökölés, csak a gitár, a basszus és a dob szól, néha a herfli - elemi erővel. Ugyanez a recept szerint készült 1982-ben a ’Jinx’ is, de már megint személyi változás történt a dobok mögött: Mckenna távozása után Brendan O’Neill sanyargatta a bőröket a stúdióban, és a promóciós turnén is.  A következő néhány esztendőben kevés hír érkezett Rory Gallagher felől: új lemez nem készült, kevés koncertet adott. 1984-ben közreműködött a Yardbirds egykori tagjainak, a Box Of Frogs formációnak az albumán, 1985-ben pedig Kelet-Európában turnézott, melynek keretében hazánkban is fellépett néhány koncerten, nagy sikerrel, bár az is igaz a Budapest Sportcsarnokban csak félház volt rá kíváncsi.  A következő stúdióalbuma csak 1987-ben jelent meg ’Defenders’ címmel, amelyen követte a már kialakított keményebb, hard rockosabb hangzást.

Utolsó stúdióalbuma az 1990-es ’Fresh Evidence’, borítóján egy elhízott, üveges tekintetű muzsikus néz ránk: Too Much Alcohol – jut eszünkbe az egyik koncertsikere. Az album visszatérés a régi bluesos gyökerekhez. Bár egészsége nagyon megrendült, folytatta a turnézást. 1992-ben új kísérőzenekart szervezett maga köré (Richard Newman-dob David Levy-basszusgitár Jim Leverton-bilentyűsök, és Mark Feltham-herfli) és Európában turnézgattak. A német WDR TV-adó megörökítette egyik végső fellépését 1994 augusztus 21-én Stuttgartban. 1995 januárjában meg kellett szakítani a turnét Hollandiában: Gallagher korházba került és áprilisban májtranszplantációt kellet rajta végrehajtani. Később komplikációk léptek fel nála, végül 1995 június 14-én egy londoni kórházban tüdőgyulladásban elhunyt. Néhány nappal később a corki Szent Olivér temetőben helyezték örök nyugalomra.

Rory Gallagher mindig is ellene volt a színpadi csillogásnak (ezt hangoztatta is), fellépésein farmert és kockásinget viselt, néha kendővel a nyakában. Ugyanilyen egyszerűen, csendesen élt Londonban, magánéletéről nem írtak az újságok. Sosem nősült meg, utóda nem született. Olyan gitárosok, mint The Edge, Slash, Glenn Tipton vagy Brian May példaképnek tekintik. Ma húsz éve, hogy nincs köztünk. 

A cikk eredeti formájában a Rockinform 2007 júniusi számában jelent meg.