The Atomic Bitchwax: Gravitron

írta StonerCsab | 2015.05.11.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Tee Pee Records

Weblap: http://www.theatomicbitchwax.com

Stílus: Stoner rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Újabb remek lemezzel bővült a stoner-tár, hiszen áprilisban megjelent a New Jersey-i illetőségű The Atomic Bitchwax hatodik teljes stúdióanyaga, melynek útját a Tee Pee Records egyengeti – nem véletlenül, hiszen egy nagyon energikus desert rock albumot kaptunk. Az 1999-es első lemez óta már csak Chris Koznik énekes-basszer van a zenekarban, aki lényegében meg is határozza a TAB zenei arculatát. Mellette olyan gitáros is erősítette a galerit a kezdeti években, mint Ed Mundell, akit a Monster Magnetből vagy a The Ultra Electric Mega Galactic formációból ismerhetünk. A jelenlegi gitáros, Finn Ryan 2005-ben csatlakozott, és tökéletes választásnak bizonyult nemcsak a mostani, de a régebbi dalokhoz is. A ritmusszekciót, Chris Koznikot és Bob Pantellát a sztónerfanok már láthatták Budapesten is, hiszen ők voltak az erős alapzata a legutóbbi Monster Magnet koncertnek.

Nekem a 2006-os 'Boxriff'-en hallható So Come On adta meg a kezdőrúgást, hogy TAB-rajongóvá váljak, és elkezdjem bővíteni az akkor még gyér infóimat róluk. Az előző albumuk 2011-ben jelent meg – ez volt a 'The Local Fuzz' –, most pedig tíz igen dinamikus és magával sodró tételben részesültünk a 'Gravitron'-nal. A borító mintha egy szemfényvesztő mágus ősrégi plakátjára hajazna, ami igazából nem a legszebb, de a tartalma miatt nem is annyira lényeges. Az intenzív Sexecutionerrel megindul az elektronikus varázslat, a szám dinamizmusa pedig az egész albumon kitart. Ólom-ütem rombol végig ebben a számban, a közepén pedig egy olyan basszusbetét, aminek hallatán az összes szőrmekabáton élősködő molylepke étkezési szokást váltana, és keresne egy kis rostost kiegészítőnek. A folytatásban is olyan dallam és riff-orgiát kap a fülünk, hogy elsőre szinte felfoghatatlan, még talán második belehallgatásra is. A TAB gitárcentrikus zenéjéhez zseniálisan illik Finn Ryan gitárjátéka, aki hihetetlen ujjritmikával rendelkezik, és konkrétan szétvirgázza az egész albumot. Kifejezetten erre fekszenek rá az instrumentális darabokban, a War Claw-ban, a Fuckface-ben, vagy a Down With the Swirlben, ami ennek ellenére is olyan izgalmas, mint a Bullit legendás autósüldözése. Annyira leköti az ember figyelmét a folyamatosan váltakozó hangmázolás, hogy csak azt veszed észre, ha vége van a számnak. Ryan effektkezelése is parádés, megfelelően ízléses hangokat gerjeszt, ami a régi kor gitárbetyárjait idézi, például az It’s Alright-ban.

Bob Pantella behúzása is optimálisnak bizonyult. Neki biztos sebességet kellett váltania egy kicsit a Monster Magnet-es témák után, de senki ne higgye, hogy nem boldogult vele! Hallgassuk meg, milyen kis tört-tamos színezéseket tol a No Way Man refrénje alá, vagy  milyen őrjítő egység van a Coming In Hot záró részében. Iszonyat! Chris hangja is fő védjegye a Bitchwaxnak: ő nem akar többnek tűnni annál, ami. Egyszerűen illik az összképbe és kész. Nem tolakodó, nem széles tartományban áriázó, hanem ehhez a műfajhoz megfelelő rockénekes. Egyszerű, de mégis ötletesen rafinált énektémákat hoz, ami legjobban az „a cappella” betétes, egyedül éneklős Ice Age „Hey Baby”-ben, a remek albumzáró számban nyilvánul meg. Ki is emelkedik a többi közül, ezért is kerülhetett a végére. Monoton, tapsolós, és remek hangulatú kis darab lett, tökéletes tömegénekeltetésre egy koncerten.

Koznik amúgy basszusgitárosként is kultikus alakja Jersey zenei világának, nem egy társulásban rész vett már (lásd Godspeed, Slaprocket), és a saját banda mellett a Monster Magnetnek is aktív tagja.

Pontszám: 8