Rock + divat: Herczeg Zoltán

Rockzenét és divatot a mai napig nem szokták egy lapon emlegetni. Hiszen a rockzene az ideológiája szerint éppen a divattal szegül szembe: lázad, és önkifejezést meg alternatívát kínál. De régen volt már a hatvanas évek naiv ellenkultúrája, amikor a rock – még születésekor – ilyen romantikus színezetet ölthetett. Azóta kialakultak a műfajokhoz asszociált kinézetek, a tipikus öltözetek, amik már keretet szabnak az önkifejezésnek, és akarva-akaratlanul is divatot teremtenek. Miután betörtek a fősodorba, a rockzenekarok sem kerülhették el, hogy profi stylistok és ruhatervezők foglalkozzanak velük – még akkor sem, ha esetleg a profiljukat és stílusukat maguk találták ki. Ezzel pedig nem feltétlenül vesztett a műfaj, csupán profibbá vált a szórakoztatás. Rock és divat összefonódásáról, a zenekarok megjelenéséről, valamint az imidzs fontosságáról beszélgettünk Herczeg Zoltán divattervezővel és Anthrax-ősrajongóval a híres rockereket bemutató sorozatunk ötödik részében.

Hard Rock Magazin: Hogyan találkoztál először a rockzenével?

Herczeg Zoltán: Azt hiszem, az unokanővérem vagy a tesóm mutatta, vagy Mészi a szomszédból, bakelit lemezek formájában a gyönyörű borítóikkal. Iron Maiden lehetett, korai album (kb. 1978-80-ról beszélgetünk), és Eddie fogott meg a brutális és profi grafikájával. Ijesztő volt, mégis érdekes, mert újszerű. A Black Sabbath volt a másik, azt se tudtam, eszik-e vagy isszák, de azt mondták a nagyok, hogy ez nagyon menő, hát elhittem, és itt kezdődött minden...

HRM: Rajtuk kívül kik határozták meg a rockzenei ízlésedet?

HZ: A Sabbath és a Maiden alap volt, aztán jött az AC/DC, a Deep Purple, a Led Zeppelin, majd sokáig a Scorpions volt a favorit. Egy ideig Venom-os voltam, annyira tetszett a kecskefej a borítón, meg a hülye neveik, Chronos, Mantas, Abaddon. Ha tudtam volna, mit jelentenek... Az első (és utolsó) igazi nagy kedvenc, ami sokáig tartott, az Anthrax volt. Azt sok-sok évig karmoltam, mindent gyűjtöttem róluk, akkor még jórészt NSZK-s Metal Hammerekből, ami a legnagyobb kincs volt a ’80-as évek közepén-végén. Miskolcra jártam be csak ezért Szerencsről vonattal. Megvolt minden lemezük, poszterek a falamon, kazetták, videók, minden. Jó sokat vártam az első élő koncertre, vagy 20 évet, de megérte; azóta már három koncertjükön is voltam. Ha nincs Anthrax, nincs divattervezés, azt hiszem...

HRM: Ha jól tudom, a bermuda gatyáik tetszettek meg; olyat akkor még nem lehetett itthon beszerezni. A zenéjük is rögtön megfogott?

HZ: Konkrétan emlékszem, hogy Rasi barátom, aki Szerencs város ősmetalosa volt, azt mondta, minden rendes rockernek kell legyen kedvenc csapata, és nekem nem volt. Így választanom kellett ugye, ha már kell, legyen! Keresgéltem, kutatgattam, és ha jól emlékszem, a design és a különleges atmoszférájuk fogott meg: más volt, mint a többi, frissebb, modernebb, kísérletezősebb, bátrabb és tök másképp szóltak, mint a Slayer, a Metallica vagy a Megadeth. Szóval különleges volt és laza az egész csapat, és még a zene is tetszett, hát úgy döntöttem, én anthraxes leszek. Tartott vagy 10-15 évig, míg kinőttem, de tény, hogy fanatikus voltam. Kérdezzétek meg Endit, Tibit vagy Csipát a Hooligansből, majd ők elmondják, mennyire! A legutóbbi albumuk viszont megint nagyot ütött, attól el vagyok ájulva a mai napig!

HRM: Az első komoly felkérésed régi barátaidtól, a Hooliganstől érkezett. Az ő imidzsük kialakításában milyen szereped volt?

HZ: Azt hiszem, az ő akkori image-ük volt rám nagyobb hatással, mint az enyém rájuk. Hiszitek vagy sem, de ezek a csávók a ’80-as évek közepén, a glam láz idején elasztikus, UV színű, polyamid cicanadrágokban jártak weskó csizmába húzva fekete bőrdzsekivel, tupírozott, melírozott hajuk volt és súlyosan sminkelték magukat. Akkor! Tibi nyáron rövidnadrághoz is western csizmát viselt, ezt nem tudom elfelejteni. Konkrétan úgy nézett ki, mintha a Poison vagy a Mötley Crüe Szerencsen turnézna. Nem viccelek, nagyon bevállalósak voltak, az egész környék tisztelte, csodálta a merészségüket és az őszinteségüket, mert be merték vállalni. A helyi disco kidobóinak kivételével... Aztán mikor felkerültek Pestre, vége lett a Ramses korszaknak, és Hooligansszé váltak. Előbb menedzselni próbáltam őket, majd mikor már divattal próbálkoztam, természetes volt, hogy segítünk egymásnak. Öltöztettem őket, ahogy szerették volna, hiszen nem állt egymástól soha távol a másik ízlése, stílusa. Most gondolkozom én is egy UV narancs cicanacin...

HRM: Ruha- és divattervezőként a zenészeknek a viseletét szoktad megtervezni. Hogyan zajlik ez a folyamat egy profi zenekar esetében?

HZ: A zenekar stílusa a legfontosabb: milyen zenét játszanak, milyen műfajt visznek. Ez valamennyire meghatározza a viseletet, más jár a black metalhoz, mint a grunge-hoz vagy a glamhez. Aztán jön a tagok személyisége, alakja, formája, ízlése, helye a zenekarban. Nem uniformisokat tervezek, hanem próbálok minden vevőt, fogyasztót kiszolgálni a saját meggyőződése szerint, tehát ha ő nem érzi jól magát egy ingben pl., akkor pólót fog kapni, ha nem áll jól neki a ceruzanadrág, nem fogom ráerőltetni. Néhány találkozás és egy-két koncert után közösen alakítjuk ki, kinek mi áll jól, miben érzi otthon magát és mi felel meg a stílus követelményeknek adott zenei stílushatárokon belül. Közös, élvezetes, izgalmas munka ez. Egyik legjobban sikerült munkáim mai napig pl. a Lovegun zenekarral alakultak, ők mindent bevállaltak és nagyon szeretetteljes volt az alkotói légkör, ezért születhettek fantasztikus ruhák. Azért az nem árt, ha a zenekar ad a divattervező véleményére, és elhiszi neki, amit a szakmai tapasztalata és az ízlése diktál, szóval kell egy nagy adag nyitottság, ha a zenekar tényleg ütősen akar kinézni a színpadon. Hiszem, tudom, hogy civilben tilos színpadra állni, ezzel az erővel egy kórusban is énekelhetnének, nem kell ehhez rock banda. A rock ’n’ roll ugyanis nem egy tánc, mint tudjuk…

HRM: Az imidzsnek, a divatnak a rock szubkultúrában a mai napig pejoratív kicsengése van.

HZ: Kérdezzétek erről Marilyn Mansont, vagy a Gorillazt, akiket még csak nem is ismerni, az egész csak image és persze fullos zene. És a norvég black metal bandák? A Slayer? A KISS? Az ciki? Ne gondolja senki, hogy Lemmy Kilmisternek mindegy, hogy néz ki, vagy bármely rocksztár attól olyan, hogy pont beleszarik. Nem, nem, ez hatalmas tévedés! A show-biznisz attól az, ami: a show-tól és a biznisztől, ez pedig a fény, a csillogás, a rock ’n’ roll. Az egész egy illúzió, egy hatalmas ipar, temérdek pénz, minden ki van találva, semmi nincs a véletlenre bízva, még ha úgy is tűnik, az mind-mind profi marketing és sales munka a háttérben. A kinézet, a look is profik termékei, ők találják ki, mi lesz a divat és a sztárokon keresztül lesz az. Madonnának Gaultier tervezett, és sorolhatnám a legnagyobb neveket pro és kontra. Meglepődnétek, ha kiderülne: Rob Halfordot se önmaga találta ki. Ez az, ami itthon kb. hiányzik, de azért vannak nagyon jó példák is az ellenkezőjére.

HRM: Látsz különbséget a mostanában felfutott amerikai rock- és metalzenekarok (pl. Avenged Sevenfold, Five Finger Death Punch stb.) és a 80-as évekbeliek között abban, hogy mekkora hangsúlyt fektetnek a külsőségekre, és mennyire megtervezett arculattal állnak ki a színpadra?

HZ: Annyira sajnálom, de nem tudom követni a mai zenekarokat. Szégyellem, de a két fentit se ismerem, de máris érdekelnek. A külsőségekre fektetett hansúly mit sem változott az idők folyamán, Ozzy Osbourne ugyanúgy nem mehetett ki akármiben a színpadra anno, mint ma Lady Gaga, csak a rá költött összeg lett más, és a közönség. A biznisz az most is biznisz, és mivel nehéz újat kitalálni, jönnek az agyhalott ötletek, mint pl. Marilyn Manson és társaik. Nincs különbség, csak a provokáció minőségében, szintjében ment feljebb a határ, néhány évtized alatt sokkal magasabb lett az ingerküszöb. Ma már senkit nem érdekelne, ha leharapná valaki egy denevér fejét a színpadon.

HRM: Kell tükröznie egy zenekar fellépő ruhájának az adott stílust? Szerinted vannak még műfaji sajátosságok a zenekari megjelenésben?

HZ: Azt gondolom, igen! Ha ránézek egy együttes image fotójára, máris lesz egy képem arról, kb. milyen zenét játszhatnak, és nem fogok nagyon mellélőni. És fordítva is igaz, ha hallasz egy zenét, nagyjából el tudod képzelni, hogy nézhetnek ki a srácok. Na persze vannak meglepetések is, ezt hívják korszakalkotónak vagy meghökkentőnek. De mindenféleképp van és kell is legyen adott zenei műfajnak, stílusnak képi megfelelője, és ez a kép a divat, a ruha is. Így tud azonosulni vele még inkább a hallgató, átveszi, megragadja a zene és a látvány egyszerre, identitást ad, a valahova tartozás élményét nyújtja egy adott csoporthoz.

HRM: A zenekari „egyenruha” a jobb, vagy az, ha mindenki az egyéniségének megfelelően öltözködik?

HZ: Ezt minden esetben a zenakar dönti el a saját művészeti koncepciójának a függvényében. A Kraftwerknek és az Aerosmith-nek is sikerült világhírűvé nőnie ettől a kérdéstől függetlenül.

HRM: Mennyire fontosak a kiegészítők (láncok, csuklyák, nyaklánc, fülbevaló stb.)? Van olyan ruhadarab/kiegészítő, ami nem való rockszínpadra?

HZ: A kiegészítő ugyanolyan fontos kelléke az oufitnek, mint a cipő vagy a friuzura. Sokat hozzáadhat még a style-hoz és ronthat is rajta, ha nem megfelelő. Színpadra ezek együttese kell, lehetőleg harmóniában, rendezetten, profin kitalálva és kivitelezve. Mindent színpadra lehet vinni, ha úgy tudja viselni az illető. Lásd Alice Coopert és a sétapálcáját…

HRM: Célszerű nyári és téli kollekciót összeállítani a zenekarok számára? Vagy ha valaki bőrben nyomja, akkor a tűző napon is legyen hű magához és izzadjon a buli alatt?

HZ: Ez alap! Nincs téli meg nyári, a rock ’n’ roll az nem egy tánc, ahogy mondtam volt. Hülyén is nézne ki Lemmy rövidnadrágban, de Angus Young is bundában. Senkit nem érdekel, ha belerohad a művész, legfőképp őt magát nem, csak jól nézzen ki fent a színpadon, ez a lényeg! Aztán az öltözőben le lehet venni...

HRM: Kit tartasz ízlésesen, illetve rosszul öltözködő rockzenésznek?

HZ: Imádom Lenny Kravitz minden megjelenését: laza, nyugis, mégis mindig dög. De nekem minden zenekar tetszik, aki kitalálja magát, mert foglalkozott vele és megcsinálta. A skandináv metal bandák néha kicsit eltúlozzák, de ha ezt szeretik a népek, hát ezt kell nekik adni.

HRM: A metaltörténelem egyik legnagyobb iróniája, hogy a macsó metalos bőrviseletet az a Rob Halford honosította meg a műfajban, aki tudatosan vagy tudat alatt a szadomazo szubkultúra, vagy éppen a meleg diszkósok fantáziáit megcélzó Village People motoroskarakterének öltözetéhez nyúlt, mikor talpig bőrben, kezében korbáccsal sétált fel a színpadra a ’70-es évek végén. Neked mi a véleményed a bőrviseletes rockeröltözékekről? Kiment ez már a divatból, vagy lehet még vállalni?

HZ: Ha a stílus ezt kívánja, ezt kell adni, mert mindenre van közöség. Egy a lényeg, önazonos legyen a műfajjal, és akkor mindent lehet, ha van rá közönség. Ha nincs, akkor is, ha a művész úgy gondolja, maximum kiröhögik...

HRM: A rockzenészeknek szerinted mekkora hatása van még az átlagrajongó öltözködésére? A popszakmában továbbra is könnyű népszerűsíteni egy viseletet, ha pl. Madonna vagy Taylor Swift veszi fel, és kétségkívül így volt ez régebben a rock/metal zenében is. De igaz ez még ma is?

HZ: Ha kellő nagyságú rajongótábora, ill. médiaháttere van egy zenekarnak, akár rock, akár pop, mindenképp ízlésformáló hatással bír, hiszen pont erről szól az egész. El kell adni a zenét, ehhez pedig külsőségek is hozzátartoznak. Ez a zene-biznisz, és ez fejleszt, nevel, ízlést formál zeneileg és képileg is. Ikonokká válnak a sztárok, ha valóban akkora sztárok, a tinik bálványokként követik őket, így lesz egy-egy kultikus zenész stílusából tömegdivat, ezt teszi a tömegmédia hatalma!

HRM: A rockszubkultúra öntudatának egyik alapja az, hogy különbözik a mainstreamtől, és „lázad” a norma, az átlag ellen. De nemcsak a társadalmi, hanem az öltözködésbeli lázadás is elkopott, hiszen aki Martens-bakancsot, felvarrós farmermellényt, vagy zenekaros pólókat visel, ugyanúgy divatot követ – csak nem a mainstreamét, hanem egy szubkultúráét.

HZ: A szubkultúra lázad, forradalmat csinál, ez a dolga. Addig, amíg az előző szubkultúra mainstreammé nem válik. Így megy ez, míg világ a világ. A punk is divat lett, pedig pont a lázadásról, a tagadásról szólt. A mai punk bandák már divatkövetők, nem divatdiktálók, mint a Sex Pistols volt. A pénznek senki nem ellensége, és senki nem akkora lázadó, hogy ne legyen belőle mainstream, ha ezért dollármiliókat kaphat. Ez a lázadás evolúciója. Ráadásul normális esetben meg is nyugszik az ember felnőtt korára, másképp látja ugyanazt a dolgot. Rájön, hogy hiába lázad, nem történik semmi, a világ aljas marad, és ha nem tudsz ezen túllépni, te is elpusztulsz. Aki ezt belátja, mainstream lehet, aki nem, beledöglik vagy elsüllyed a süllyesztőben.

HRM: Habár az utóbbi években a rock elkezdett kiszorulni a mainstream zenéből, a ruhadivatba viszont beszivárogtak a rockpólók. Az olyan üzletláncok, mint a H&M, a C&A vagy a Springfield, Slayer-, Metallica-, AC/DC-, vagy épp Hendrix-pólókat árulnak. Miért kerülhet be a divat fősodrába a rocköltözet, ha a zene kiszorulóban van onnan?

HZ: Ez nem így van, a rock örök, és divat is zeneileg és a divatiparban egyaránt. Csak nem azt hallgatják a legtöbben, amit mi vagy ti metalnak hívunk, de a Queen is rock, a Hooligans is rock, a U2, Lenny Kravitz is mind-mind rockos zenét nyomnak, még ha jó nagy adag popba is van csomagolva. Slayert, Obituary-t és Napalm Death-t nem fog hallgatni soha a tömeg, mert nem értik, nekik ez nem mond semmit, nekik ez sok. A tömeg az mindig tömeg marad, tömegízléssel. Ugyanakkor szeretnek azonosulni az emberek – és főleg a fiatalok – a rockkal, mert az menő, az tökös, pasis, vagány. Ettől lesz menő, és ettől hatalmas biznisz világszerte.

Készítette: Savafan, Tomka
Herczeg Zoltán fotók: Tommy Jee