"A bulinak vége, de én legalább elmentem rá": Interjú Tony Franklinnel

23 évesen már Jimmy Page-dzsel zenélt, rá két évre pedig David Gilmourral pengetett, és a Pink Floydhoz ment meghallgatásra. Aztán John Sykes mellett a Blue Murderrel alkotott kultikus hard rock lemezt, majd az évek során keresett stúdiózenész, élvonalbeli basszusgitáros lett. Több mint három évtizedes pályája során olyan zenészek alá tolta dallamos és technikás fretless basszusfutamait, mint David Coverdale, Glenn Hughes, Tony MacAlpine, Marty Friedman vagy Eros Ramazotti. Élőben május 3-án, a Heart of Storm nevű rockbalettben láthatjuk – ennek apropójából kérdeztük karrierjéről, basszgitárjáról, és legfőképp a Firmben és a Blue Murderben töltött időkről.

Tonyval a tragikus sorsú jazz-zenész, Jaco Pastorius szerettette meg a fretless basszusgitárt. Ezen a hangszeren az érintők hiánya miatt jobban kell figyelni az intonációra, azonban sokkal szabadabb és változatosabb játékot tesz lehetővé, mint a hagyományos basszusgitár. Elsősorban a jazzben használják, Tony Franklin pedig arról híres, hogy a rock- és a metalzenében is kitartóan népszerűsítette a hangszert – innen is kapta a Fretless Monster becenevet. A hangszer valahogy így szól a kezében:

Tony Franklint Moszkában sikerült utolérni, ahol jelenleg a Heart of Storm rockbalett próbái zajlanak.

Hard Rock Magazin: Hogyan kerültél be a rockbalett projektbe?

Tony Franklin: Derek Sherinian révén, akivel már évek óta együtt dolgozunk, játszottam a szólólemezein is. Tavaly márciusban kaptunk egy hívást Moszkvából, egy Alex Seminoff nevű producertől, aki szerette volna, ha Derek, Gregg Bissonette [dobos] és én is játszunk az általa összerakott albumon. Mivel a zene jó volt, elvállaltuk, és jól is sikerült. Majd 2014 végén megint megkerestek minket, hogy turnézzunk is a projekttel. Először csak az Egyesült Államokról volt szó, de végül Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon is fellépünk. Jelenleg Moszkvában próbálunk a teljes társulattal. Fantasztikus előadás lesz, hatalmas fényshowval, háttérvetítéssel, rockbalettel.

HRM: „Mintha a Pink Floyd találkozna a Cirque Du Soleillel” – egy interjúban így jellemezted a Heart of Storm projektet.

TF: Pontosan. A zene és a zenekar van az előtérben. A tánc nem olyan újszerű, mint a Cirque Du Soleil, hagyományosabb balett, de kortárs, modern. Az előadás is a zene része, és a tánccal egy kerek történetet mesélnek el, ami olyasmi, mint egy Shakespeare-darab.

HRM: Dolgoztál már hasonló projekten?

TF: Nem. Tinédzserkoromban játszottam egy zenés színházban, de akkor az előadást kísérő nagyzenekarban játszottam nagybőgőn. Főként Rodgers és Hammerstein-darabokat, mint a South Pacific vagy A király és én.

HRM: Rengeteg előadóval és formációval játszottál már, keresett stúdiózenész vagy. Ahhoz, hogy a lehető legjobban játszd el, szeretned is kell az adott zenét?

TF: Természetesen segít, ha szeretjük a zenét, amit játszunk. De előfordul az is, hogy nem tetszik, ám egy profi zenésznek, pláne egy stúdiózenésznek akkor is el kell játszania azt. Egy idő után megtanulod megszeretni, és megtalálni benne a jó dolgokat. Szerencsére én szinte csak olyan projektekben vettem részt, ahol a zene – műfajtól függetlenül – nagyon magas színvonalú volt. Ritkán fordult elő, hogy nem szerettem a zenét. Most a Heart of Stormét nagyon kedvelem.

HRM: Mik az előnyei és a hátrányai annak, hogy szabadúszó zenészként dolgozol, nem pedig egy zenekar tagja vagy már több évtized óta?

TF: Mindkét helyzetnek megvannak az előnyei és hátrányai. Szabadúszó zenészként folyamatosan dolgoznom kell, mert én foglalkozok az üzleti résszel is. Ismerkedek, barátságokat kötök, tárgyalok, menedzselem és reklámozom magamat. Nem elég a zenélést szeretni hozzá, be kell vállalni a többi dolgot is, ami azzal jár. Ezeknek pedig egy része nem túl szórakoztató. Ez a munka teljes embert kíván, és egyfolytában lefoglal. Ha zenekarban játszol, az nagyobb biztonságot nyújt: tudod előre, hogy mi lesz a menetrend, és ezért jobban hátra tudsz dőlni, és élvezni a zenélést. De manapság már egy zenekar se jelent biztos sikert. Zenekartagként is meg kell csinálnod a kemény munkát, mert nincs rá garancia, hogy sikeres leszel, hogy az embereknek tetszeni fog a zenéd, és eljönnek a koncertedre. Én ezt már nem veszem természetesnek, a dolgok bármikor megváltozhatnak. Maga a zeneipar is folyamatosan változik. Nézd meg, mi történt a Blue Murderrel. 1989-ben még nagyon népszerűek voltak a hajbandák és ez a fajta kemény rockzene. De aztán jött a Nirvana 1991-ben, és minden megváltozott. A híres és sikeres bandák is elvesztették a népszerűségüket. Senki nem akarta már őket látni, mindenki grunge-ot hallgatott. Soha nem tudhatod, mit hoz a jövő.

HRM: Manapság sokat vitatkoznak a régi zenésztársak, amikor megpróbálnak újra összeállni. Az elmúlt hetekben Nick Menzától és Bill Wardtól hallhattuk, hogy „aláírhatatlan szerződéseket” kaptak, amikor vissza akartak térni a Megadethbe, illetve a Black Sabbathba. Gondolom pusztán session-zenészként akarták visszavenni őket, és kevesebb pénzt kaptak volna, mint a többiek.

TF: Ezek mindig trükkös helyzetek. Egy zenekar az egy zenekar. A Rolling Stones az a Rolling Stones, ott Mick Jagger nem mehet ki szólóban a színpadra. Az egész zenekar számít, és ehhez minden tagra szükség van. De az ego és a kapzsiság gyakran közbeszól, és akkor egyesek azt gondolják, hogy fontosabbak, mint a többiek. Én annak örülnék, ha az emberek tisztelettel közelednének egymáshoz, és úgy bánnának a másikkal, ahogy szeretnék, hogy velük is bánjanak. És itt most nemcsak a zenekarokról beszélek, hanem az üzletről is.

Fotó: Jimmy Steinfeldt

HRM: Hogyan működött ez anno a The Firmben és a Blue Murderben? Amikor csatlakoztál a Firmhez, még relatív ismeretlen voltál, abban a zenekarban pedig olyan szupersztárok játszottak, mint Jimmy Page, Paul Rodgers és Chris Slade. A Blue Murder kapcsán John Sykes pedig mindig azt hangoztatja, hogy az az ő zenekara volt.

TF: Hogy őszinte legyek, bizonyos mértékig mindkét zenekarban mellékember voltam, bár a Blue Murderben kevésbé. Amikor a Firmbe beléptem, még tényleg relatív ismeretlen voltam, pláne Jimmy Page-hez vagy Paul Rodgershez képest. De egy tisztességes ajánlatot kaptam, kifizettek minden koncertért. Hogy ők mennyit kaptak, azt nem tudom. (nevet) Minden koncertre privát repülőgép vitte őket. Nekik már nem kellett semmit bizonyítani, már legendák voltak akkoriban is. Nekik az a banda nem a pénzről szólt, hanem a zenélés öröméről. Kényelmesen akartak játszani, és nem akartak mással foglalkozni, csak a zenéléssel. De korrekt módon kezeltek minket, százalékot is kaptunk az albumeladásokból.

A Blue Murdernél kicsit másképp mentek a dolgok. Az inkább John Sykesról szólt, a szerződést is ő kötötte a kiadóval, engem kihagytak belőle. A Blue Murderben is fix fizetést kaptam. Ez korrektnek tűnt akkoriban. Nem tudom, hogy működhetett volna-e másképp. A fontos az, hogy mind a Firmben, mind a Blue Murderben egyenlők voltunk zeneileg. Mindannyian hozzátettünk valamit a kreatív részhez. Az üzlet az üzlet, de a zene a legfontosabb – abban pedig nem volt különbség köztünk. Úgyhogy nincs bennem semmilyen tüske ezzel kapcsolatban.

HRM: Hogyan kerültél be a Firmbe? Mekkora szerepet játszott benne, hogy fretless (érintő nélküli) basszusgitáron játszottál?

TF: Roy Harperrel dolgoztam előtte, akinek jó pár lemezén játszottam. Jimmynek és Roynak pedig régre nyúlik vissza a kapcsolata. Roy nyitott a Led Zeppelinnek a korai turnéikon, és a Led Zeppelin ’III’ című lemezén van egy Hats Off To (Roy) Harper című dal is. Ha meghallgatod a Pink Floyd Let’s Have A Cigar című számát a ’Wish You Were Here’-ről, abban Roy énekel, nem Roger Waters. Szóval Roy hívott, hogy játsszak egy másik albumán is, és mint kiderült, Jimmy is szerepelt rajta. Utána két-három koncertet is adtunk együtt, amik nagyon jól sikerültek. Pár héttel később hívott Jimmy, hogy szeretnék-e beülni az új zenekara próbájára. Azt nem kérdezte meg, hogy akarok-e csatlakozni a zenekarhoz. Paul Rodgers és Chris Slade volt még a csapatban, basszusgitárosból pedig sokat kipróbáltak. Például Pino Palladinót is. Pinoról tudtam, hogy csak fretless basszusgitáron játszott akkoriban, így azt gondoltam, biztosan szeretik a fretlesst. Ezért csak azt a basszusgitáromat vittem el. Amikor Roy-jal és Jimmyvel koncerteztünk, akkor is fretlessen játszottam. A Firmbe nagyon jól illett a fretless játék, és ennek a basszusgitárnak a hangzása meghatározta a zenekar arculatát is. Nem hiszem, hogy ez tudatos döntés lett volna, egyszerűen csak így alakult, mert történetesen ezen a hangszeren játszottam.

A Blue Murderben is hasonló volt a sztori. Oda Cozy Powellen keresztül kerültem be. Cozy dobolt akkoriban Johnnal, mert együtt játszottak még a Whitesnake-ben. Hozzájuk is a fretless basszusgitárommal mentem le, mert akkorra már az lett a hangom, a hangszerem. Akkor már nem volt kérdés, hogy min fogok játszani, mert tudták, hogy „a Tony fretlessen szokott”. És ez a Blue Murder hangzásához is sokat hozzáadott: karakteresebbé tette azt.

HRM: Mit szeretsz a legjobban a fretless basszusgitárban?

TF: A kifejezés szabadságát. A tónusát. A változatosságát. Például a glissandós hangzást, amit nem lehet egy érintős basszusgitárral előállítani. A fretless számomra olyan, mint az emberi hang. Az erősítővel felszerelt basszusgitár nagyon merevnek és statikusnak tűnik számomra. A fretless sokkal kifejezőbb. Egy szimpla hangsor is olyan szép és dallamos rajta. Ugyanakkor egy nagyon erőteljes hangszer. A Firm és a Blue Murder is súlyos zenét játszott, és a fretless átütött rajta, nem nyomták el.

HRM: Zeneileg mi volt igazán különleges abban, hogy Jimmy Page-dzsel játszhattál? Már persze azon felül, hogy magával Jimmy Page-dzsel játszhattál.

TF: (nevet) A hozzáállása az albumkészítéshez, a dalszerzéshez, a stúdiófelvételekhez… Volt szerencsém megfigyelni, hogyan állítja be a mikrofonokat vagy a gitárerősítőjét. Minden, amit csinált, átgondolt volt, és nagyon zenei. Nagy figyelmet fordított a részletekre, és nagyon jól tudta, hogy mi válik javára a dalnak. Ez a szint már nem arról szól, hogyan gitározik, hanem hogy a gitárt megfelelően tudja használni a kompozíció érdekében. Nagyon jó volt az időzítése is. Amikor élőben játszott, szeretett improvizálni, és egy szólóját sem játszotta ugyanúgy. Volt pár gyönyörű párbeszédünk gitáron és basszusgitáron. Mindig nagyon figyeltem rá, varázslatos volt vele játszani. Két zenész között soha nem tapasztaltam meg ezt még egyszer. Nagyon ritka, hogy élőben ilyen mértékben kockáztatnak a zenészek, és engedik, hogy szabadon ússzanak a zenével és az érzéseikkel.

HRM: Nem érezted úgy 1986-ban, hogy túl hamar lett vége a zenekarnak?

TF: Nagyon hirtelen történt, ez tény, de úgy vágtunk bele a Firmbe, hogy két albumot fogunk csinálni, plusz a turnékat. Ha pedig nagyon jól sikerülnek, akkor esetleg egy harmadikat. De úgy tűnt, hogy kifutotta magát a zenekar. Keményen dolgoztunk, csináltunk két lemezt, és utána eljött az ideje, hogy lezárjuk azt a történetet. Szomorú volt, de nem meglepő.

HRM: A Firm és a Blue Murder is a nyolcvanas években aratta a nagy sikereit. Mi hiányzik számodra abból a korszakból?

TF: Ez a két zenekar… Mindkettő különleges pillanat volt a karrieremben. De az egész korszak más volt, még jobban értékelték a zenét az emberek, főleg az Egyesült Államokban. A Firm koncertjei például lenyűgöztek akkoriban. Teljesen új volt nekem még Amerika, és rögtön olyan helyeken játszhattam, mint a Madison Square Garden. És ehhez nem kellett semmit tennem. Emiatt nagyon szerencsésnek érzem magam. Hiányzik is, hogy ezen a szinten turnézzak, ilyen nagyszerű zenészekkel. Bár azóta is nagyszerű projekteken dolgoztam, de volt valami abban az időben... Őrült, gondtalan korszak volt, most viszont, ahogy beszéltük is, szabadúszó zenészként sokkal keményebben kell dolgozni. Hálás vagyok, hogy megélhettem azt a korszakot, mert sok embernek nem adatik meg a lehetőség, hogy ilyen magas szinten zenéljen. Ahogy mondani szoktam: a bulinak vége, de én legalább elmentem rá. (nevet)

HRM: A korabeli hajviseletet gondolom nem hiányolod.

TF: (nevet) Őrült frizuráink voltak akkoriban, az biztos. De én nem úgy álltam hozzá, hogy „ha mindenki ezt csinálja, akkor nekem is ezt kell”. Természetesen jött az egész, mert magától is úgy állt a hajam. Van pár őrült kép rólam abból az időből... De ez a nyolcvanas évek volt, jól szórakoztunk, és a különböző műfajok is jól megfértek egymás mellett, mert ott volt már a new wave, de közben a rock is a csúcson volt. A frizurák viszont nem hiányoznak.

HRM: Az első Blue Murder albumot a mai napig kultikus tisztelet övezi. Mik a legélénkebb emlékeid a stúdiózásról?

TF: Emlékszem, hogy Cozy Powell 1987 októberében kilépett a Blue Murderből, és dobost kerestünk. Amikor aztán Carmine-nal próbáltunk, minden összeállt: tudtuk, hogy ez az a hangzás, ez az érzés, amit kerestünk. Kb. két héttel később már el is kezdtük a felvételeket. Számomra az egész folyamat nagyon könnyednek tűnt. Mindent élőben vettünk fel a stúdióban. Aztán Carmine átnézte újra a dobtémáit, ami több hétig tartott neki, mert azt akarta, hogy minden tökéletes legyen, minden díszítés és dobgrúv számítson. Utána lementem a stúdióba, és rájátszottam Carmine végleges dobtémáira és Sykes csak iránymutatóként felvett gitártémáira. Három-négy nap alatt végeztem az összes sávommal. Élénken emlékszem még arra is, hogy a Jelly Roll, a lemez egyik népszerű száma, nem született még meg, amikor lementünk a stúdióba. Én mutattam meg Johnnak a hangolást, amit abban a dalban használt; még Roy Harpertől tanultam azt. John pedig aznap este megírta a Jelly Rollt. Elmentünk szórakozni, iszogattunk, mire John mondta, hogy menjünk vissza a stúdióba, és vegyük fel a dobokat a számhoz. Carmine beült a dobok mögé, és elsőre feljátszotta a végső verziót. Ez volt az egyetlen szám, amin nem kellett később változtatni. Aztán feljátszottam azt az „éneklő” basszusrészt, ami a kórusok alatt szól. Az emberek mindig emlegetni szokták ezt a részt, de nem tudom, hogyan jutott eszembe, egyszerűen csak kiszaladt belőlem. Nagyon dallamos, ugyanakkor nagyon sűrű is.

John viszont még ekkor sem döntötte el, hogy ő lesz az énekes az albumon. Nem akarta vállalni, mert nagy munka mindent elénekelni és még gitározni is mellette. Több énekest is meghallgattunk, köztük nagyon jókat is [például Tony Martint és Ray Gillent – Tomka], de nem mindig tudták az összes dalt jól elénekelni. És akkor John énekelte azokat, méghozzá tökéletesen. Mi pedig mondtuk neki, hogy „John, neked kéne énekelned”. Úgyhogy végül elvállalta. Így lett a Blue Murderből pazar power trió. Élőben is nagyon erőteljesen szólaltunk meg, flottul összepróbáltuk a műsort, mielőtt turnéra mentünk. Nagyon szerettem azt a zenekart, sok őrült dolgot csináltunk, még klarinétszólót is játszhattam...

HRM: És mi történt a második albumon? Te játszol a dalok többségében, de Marco Mendozát is felkérték…

TF: ...hogy befejezze a felvételeket, igen. John nagyon letört volt amiatt, hogy nem teljesített jobban az első lemez, és a koncertek nem voltak sikeresebbek. Ráadásul 1989 végén leálltam az ivással, a bulizással, teljesen új szakasz kezdődött az életemben. Ezek után a kémia is megváltozott köztünk, semmi nem volt már ugyanolyan. A második albummal ráadásul minden elhúzódott. Először Carmine lépett ki, de végül feljátszotta az albumot, mert John visszahívta. Én is feljátszottam a lemez nagy részét, talán nyolc számot, ha jól emlékszem. De már nem volt meg az a mágia, az a hangulat, mint korábban, úgyhogy ideje volt továbblépni. Ezért Marco fejezte be az albumot, és már egy teljesen más zenekar mutatta be élőben. 1994-re, mire a lemez megjelent, megváltozott az egész zenei színtér, és az embereket már nem érdekelte ez a fajta zene. Sajnálatos, mert a második albumon is voltak nagyszerű pillanatok.

HRM: A Pink Floydba is bekerülhettél volna ekkoriban, de ebben megakadályozott a szerződésed, amely a Blue Murderhez kötött. Miért nem engedtek el a többiek?

TF: Kate Bush-sal és David Gilmourral játszottam egy koncerten 1987-ben, ami után rákerültem egy rövid listára. Rajtam kívül Tony Levin és Pino Palladino volt rajta, és mindhárman részt vettünk egy meghallgatáson, hogy bekerüljünk a Pink Floydba. Ők végül nem tudták elvállalni, úgyhogy megkérdeztek engem, hogy vállalom-e. Nagyon szerettem volna, de három nappal korábban írtam alá a szerződést a Blue Murderrel. Ők pedig nem engedtek el. Azt mondták, jogi lépéseket tesznek, ha elmegyek. John emiatt nemrég bocsánatot kért tőlem. (nevet) Korábban nem beszéltünk róla, de ő rosszul érezte magát emiatt.

Én úgy gondolom, hogy minden okkal történik. A történetnek van egy másik oldala is, hiszen rengeteg jó dolog történt velem azért, mert a Blue Murderrel maradtam: változtattam az életemen, és eljutottam Amerikába is. Azóta is sokat gondolkodom ezen, de olyan volt az egész, mintha az univerzum mondta volna, hogy „nem mehetsz jobbra, mert balra kell menned”. Megtanultam az évek során, hogyha az univerzum akar valamit, akkor csak annyit tehetsz, hogy elfogadod.

HRM: Nem tette tönkre ez a barátságotokat Johnnal?

TF: Nem, jóban maradtunk. A legújabb felvételein is játszom, azt hiszem, négy számban. Ebből kettő került fel a lemezre, ugyanis két albumra is elegendő anyaga van. A mai napig tartjuk a kapcsolatot, rendszeresen szoktunk találkozni és e-mailezni. Voltak nekünk is hullámvölgyeink, de jó barátok vagyunk.

HRM: A pályafutásod során remek dobosokkal játszhattál, az emlegetett Carmine Appice mellett például Chris Slade-del és Chris Laytonnal is. Mi a fő különbség hármuk játéka között?

TF: Layton ugye Stevie Ray Vaughn dobosa volt, és most be is iktatták őket a Rock And Roll Hall of Fame-be. Én Kenny Wayne Shepherd zenekarában játszom vele együtt. Chris Layton és Carmine Appice egymás ellentétei. Chris arra koncentrál, hogy tartsa az ütemet. Nagyon egyszerű a játéka, nem díszít sokat, ugyanakkor a grúvja, a játékának a hangulata elképesztő. Van benne valami texasi, bluesos shuffle íz. A másik oldalon ott van Carmine, akinek szintén tanítanivaló a grúvja, de keményen üt, míg Chris gyengéden. Carmine szereti az erőteljes díszítéseket. Chris Slade valahol félúton van kettejük között. Érzéssel játszik, ő is tud keményen ütni, ugyanakkor nagyon egyszerűen is tud játszani. Most megint az AC/DC-ben dobol, ami a maga módján egyszerű zene, de nagyon strukturált, és az ütemnek meg a díszítéseknek nagyon pontosnak kell lenniük. Ő is tud erőteljesen díszíteni, de tudja, mikor kell visszafognia magát, és egyszerűen megoldani a helyzetet.

Én mindegyikőjükhöz ugyanúgy állok hozzá, mert nekem a grúv a lényeg. Az a fontos, hogy a bandában minden zenésznek meglegyen a saját, belső grúvja. Ami azt jelenti, hogy nem a dobosra támaszkodsz, hanem saját magadra. És közben érezned kell a dobos grúvját is. Ez persze mindegyikőjüknél más, de ez nem számít, ha rájuk hangolódsz. Ha pedig díszítenek egyet, és te figyelsz rá, akkor reagálsz valamit a basszusgitáron, ami kiegészíti azt. Van, hogy én dobok be valamit, és ők követnek engem. Együttműködés kérdése az egész.

HRM: Azt mondtad korábban, hogy inkább játszani szereted a bluest, mint hallgatni.

TF: Mióta Kennyvel játszom, megismertem a blues mélyebb oldalát is. Sokkal több van a bluesban, mint amit az emberek gondolnak. A felszínen nagyon egyszerű, de ez is az érzésről, az érzelmekről és a grúvról szól. A blues segített abban, hogy sokkal jobban belemélyedjek ezekbe. És hogy gyakran sokkal egyszerűbben játsszak. A basszusgitárjáték néha nagyon egyszerű is lehet, és mégis nagyon passzolhat a zenei környezetbe. Amikor utazunk, olyan zenéket hallgatunk, amiket magamtól nem hallgatnék, például B.B. Kinget vagy Freddie Kinget. Az old school blueszenészek játékát meg tudom hallgatni, mert felfedezem bennük a Led Zeppelin vagy a Rolling Stones gyökereit. De a modern blueszenészek többsége számomra nem adja vissza ezt az érzést. Ezért van az, hogy inkább játszani szeretem a bluest, mint hallgatni.

HRM: Akkor is értékelted már a bluest, amikor Glenn Hughes ’Blues’ lemezén játszottál?

TF: Igen, de számomra az nem egy sima blueslemez volt. Glenn Hughest nagyon bírom, hasonló környékről származunk Angliában, és nagyon jól éreztük magunkat a felvételek során. Ugyan ő maga is lenyűgöző basszusgitáros, de azt szerette volna, hogy egy másik basszgitáros is játsszon a lemezen. Erre engem kért fel, ami hatalmas megtiszteltetés. De nem tudtam akkor, hogy L.A. Blues Authoritynak fogják hívni a lemezt, mindössze arról volt szó, hogy Glenn csinál egy albumot. Úgyhogy én nem is gondoltam rá bluesalbumként.

HRM: Joe Lynn Turnerrel és Carmine-nal tavaly összehoztatok egy új zenekart, a Rated X-et. Habár a bemutatkozásotok nagyon jól sikerült, mégis azt lehetett olvasni, hogy nem kaptok elég turnélehetőséget. Annak ellenére, hogy egyenként ismernek titeket, zenekarként ugyanúgy bizonyítanotok kell, mint egy fiatal bandának.

TF: Próbálkoztunk leszervezni pár koncertet, de elég nagy kihívásnak bizonyult, mert mindannyian nagyon elfoglaltak vagyunk. Most júliusban majdnem összejött egy turné, de azt meg én nem tudtam vállalni. Szerintem nekivágnak azért egy másik basszusgitárossal, csak hogy pörögjön a zenekar neve. A Rated X-ben nagyon jó köztünk a kémia. Manapság sok ún. supergroup születik, de ezek nem érnek semmit, ha nem játszanak élőben, hogy megmutassák, elkötelezettek, és nem csak egy lemezt akartak összedobni. Mi szeretnénk turnézni, csak nehéz megoldani az elfoglaltságaink miatt.

HRM: A Twitter-profilodon azt írod magadról, hogy „keresed az igazságot”. Úgy tudom, az indiai kultúra, és főleg Paramahansa Yogananda nagy hatást gyakorolt rád.

TF: Szerencsés vagyok, hogy nagyszerű élményeket élhettem meg a pályafutásom során, fantasztikus zenészekkel játszhattam és bejárhattam a világot. De az az igazság, hogy ezek végül nem tesznek boldoggá. Látom, ahogy az emberek járnak-kelnek a világban, és próbálják betölteni a bennük lévő űrt. Én rátaláltam Paramahansa Yogananda tanításaira, ami főként jógából és meditációból áll. Ezt űzöm minden nap, és olyan boldogságot, kreativitást, tisztaságot és békét hozott az életembe, amit máshol nem találtam meg. Mert nemcsak a boldogságot keressük az életben, hanem azt is, hogy ki tudjuk kapcsolni az agyunkat, és relaxálhassunk kicsit. A jóga és a meditáció abban is segített nekem, hogy kiegyensúlyozottabb ritmusban éljek, átfogóbban szemléljem a világot, és rájöjjek, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben.

Készítette: Tomka