Húristen #3: Ritchie Blackmore

írta Bigfoot | 2015.04.20.

Annyi mindent írtak már róla, meg sem próbálkozom, hogy újat mondjak. Mosolynélküli, Vadember, Gitárgyilkos: csak néhány titulus, amit a bulvársajtótól kapott, bár az utóbbi mesterséggel több mint harminc esztendővel ezelőtt felhagyott, akkor, amikor a Deep Purple újrakezdte. És a legfontosabb, a zene: talán csak Jimi Hendrix volt az, aki nagyobb hatást gyakorolt az utána következő gitáros nemzedékre. Előtte senki nem elegyítette a hard és a blues elemeket klasszikus zenével, időnként jókora pszichedeliát is hozzáadva. Nem sokan kezelték ennyire szabadon szerzeményeiket, szinte csak vázként használva azokat: minden este más tartalommal töltötte meg őket a színpadon, sokszor muzsikustársai sem tudták, mi fog következni.

 

 

Deep Purple: velük kezdődött a hard rock, ebben Blackmore-nek oroszlánrésze volt. Aztán jött a Rainbow. Itt ugyan az első, a Ronnie James Dio-val fémjelzett korszak a döntő, de azért utána is tudtak maradandót alkotni. Számos hard és heavy gitárosnak ma is ő a zsinórmérték, bár ők is tudják, a spanyolviaszt kétszer nem lehet feltalálni. Yngwie J. Malmseen, Wolf Hoffmann, John Norum –csak három neves gitáros, akik a legfőbb inspirációként beszélnek róla.

Kevés öntörvényűbb muzsikus rohangál a földön, mint ő. Megtehette, hogy hátat fordítson saját műfajának és most renenszánsz popot  játsszon. Megteheti, hogy ne engedjen be újságírókat a koncertjeire, hogy csak elvétve nyilatkozzon nekik. Megteheti, hogy nem válaszol a Deep Purple-lel és a Rainbow-val kapcsolatos kérdésekre, hogy nem írja alá a rajongók lemezeit, és hogy velük sem igen áll szóba.

Richard Hugh Blackmore 1945. április 14-én született – a minap töltötte be a hetvenet. Húristen rovatunk e fejezetében a Deep Purple és Blackmore talán legnagyobb hazai szakértője, Scholtz Attila – a Cry Free, a hazai Deep Purple tribute zenekar frontembere – válaszolt kérdéseinkre.

Hard Rock Magazin: Amikor megalapítottad a Cry Free-t 1996-ban, már Steve Morse játszott a Deep Purple gitáros posztján. Ő vagy Blackmore volt számodra a nagyobb inspiráció? 

Scholtz Attila: Egyértelműen Blackmore, akinek a játéka akkor már évek óta elvarázsolt, és aki azóta is a kedvenc gitárosom. Viszont emlékszem arra az izgalomra, amikor kiderült, hogy új gitárosa van a Purple-nek, és mindenki azt találgatta, milyen lesz, vajon méltó utódja lesz-e Blackmore-nak. Aztán amikor először lejátszottam a ’96-os 'Purpendicular' albumot, már az első pár ütemben lenyűgözött Steve. Majd amikor élőben is láthattuk az „új” Purple-t, sokunkat a megjelenésével is lenyűgözött: szimpatikus arc, hosszú szőke haj (érdekesség, hogy a mindenkori DP-ben egyedüliként), és a jellegzetes határozott kiállás, a széles vállal és szálkás izmokkal. A szemnek a legszembetűnőbb azonban széles mosolya volt, ami a többiekre is átragadt, a fül számára meg persze a lenyűgöző technikai tudás és magabiztosság, amivel játszott. A Cry Free legelső műsoraiban is szerepelt már egy szerzemény tőle (Sometimes I Feel Like Screaming), és pár év múlva személyesen is megismerhettük őt, de a hangsúly nálunk természetesen mindig a Blackmore-érák dalain volt.

HRM: Blackmore dominanciája megkérdőjelezhetetlen volt a Purple-ben. Távozásával mennyiben változott a gitár szerepe? 

SA: Egyetértek az állításoddal, bár csak 1969 végétől igaz ez. Az első három korongon, 1968-tól ’69-ig Jon Lord hangzása és szólói, valamint zenei elképzelései voltak az uralkodóbbak, amiből nemrég élőben is kaptam emlékeztetőt, amikor az alapító-basszusgitáros Nick Simper oldalán turnéztam Oroszországban ezekkel a dalokkal. Jon felkészültsége már a kezdetekkor is a csúcson volt, Blackmore viszont akkor még csak keresgélte a stílusát, sőt, szólózás közben gyakran a hangokat is... 1969-ben viszont valamiféle csoda történt, és a játéka egy csapásra óriási fejlődésnek indult, ahogy a megszólalása is markánsabb lett. Egyértelműen hatott rá Hendrix mindent elsöprő extremitása, és az ő játékában is megjelent az a fajta robbanékonyság, ami amerikai kollégáját jellemezte. Elkezdett érdeklődni a különleges gitáreffektek iránt is, ami szintén jellemző volt Hendrixre.

Ezzel egyidejűleg a zenekar irányítását is kezdte magához ragadni. Ő volt az, aki kijelentette 1970-ben, a 'Concerto for Group and Orchestra' c. vegyes fogadtatású szimfonikus rock versenymű megjelentetése után, hogy a Purple onnantól kezdve csakis kőkemény rockcsapatként jelenhet meg a színen, és az új lemezre kizárólag drámai hatású dalok kerülhetnek fel. Innentől kezdve szerette, ha nála van a gyeplő, amivel kapcsolatban persze a szintén nyakas énekessel, Ian Gillannel is le kellett játszania pár csatát. Mikor 1973-ban ez a feszültség odáig jutott, hogy Ian távozni kényszerült a bandából, ő volt az is, aki kijelentette, hogy akkor vele együtt lépjen ki Roger Glover basszer is, akit bármilyen különösebb ok nélkül ki is rúgatott. Az új tagok toborzását is ő irányította, és a ’74-es 'Burn' lemez felvételei során is ő szabta meg az irányt, pl. újraíratta az új énekessel, David Coverdale-lel azokat a dalszövegeket, melyeket nem talált kellőképpen sötétnek és misztikusnak. Aztán amikor a következő lemez alkalmával látta, hogy a megváltozott Purple-stílus neki nem fog feküdni, elkezdte félretenni jobb ötleteit egy későbbi produkció számára, és hamarosan ott is hagyta a zenekart.

Távozása után az amerikai jazz-rock gitáros, Tommy Bolin érkezett, ahogy aztán a 90-es évek közepén bekövetkezett újbóli Blackmore-távozás alkalmával először a szintén amerikai gitárhős, Joe Satriani, és a már emlegetett Steve Morse követte. Tehát minden alkalommal más stílusú és nemzetiségű utódok érkeztek, akik maximálisan átváltoztatták a hangképet és a stílusvilágot.

HRM: Mennyiben játszott Blackmore másképp a Purple első, a második és a harmadik felállásában?

SA: Az első felállás beatből táplálkozó, lazább műfaja és útkeresőbb játéka után jött hirtelen a kőkemény 'In Rock' album, és vele együtt egy technikásabb, de egyben fegyelmezettebb játékstílus is, amit a csapat 3-4 éve alatt a tökélyre fejlesztett, majd a harmadik felállásban, a 'Burn' lemezen még tovább csiszolt. Blackmore hat év alatt óriási ívet járt be, és a kor egyik legmeghatározóbb gitárosává vált, akit technikai vonatkozásban kevesen tudtak megközelíteni.

Érdekes, hogy az első felállás gyakori wah-pedál használata később sosem tért vissza, ugyanakkor egyre gyakrabban jelent meg szólóiban és kíséreteiben a slide gyűrű példátlanul finom és pontos alkalmazása. 1972-től, a 'Machine Head' albumtól kezdve szívesen és sikeresen kísérletezett a lemezeken egymásra játszott többszólamú megoldásokkal is. Ami pedig a koncerteket illeti, az improvizációs betétei egyre szabadabbak és hosszabbak lettek, a zenekarral közös részekben pedig előszeretettel „vezényelte” a kollégákat pillanatnyi inspirációi alapján.

HRM: Hogyan változott meg a játéka a Rainbow-ban?

SA: Mivel a Rainbow-ban mindig is a Blackmore által gondosan összeválogatott tagságok muzsikáltak, akik szolgálatkészen követték a főnök utasításait, az a zenekar mindvégig és szinte teljes mértékben róla szólt. Az önálló és erős egyéniségek által képviselt és demokratikusan működő Deep Purple ezért színesebb és izgalmasabb tudott lenni szerintem, mint a szűkösebb műfaji határok között működő Rainbow, ahol egyeduralom volt. Viszont itt Blackers még inkább megélhette a számára oly fontos kontrollt, ami nyilván tovább fokozta az önbizalmát. A zártabb műfaj miatt szerintem a gitárjátéka is homogénebb lett, de azt igen meggyőzően tudta előadni, és még erősebben jelentkezett színpadi dominanciája is. A hosszú szólók és improvizációs kiállások egyre csak hosszabbak és hosszabbak lettek. Zenei érdekesség, hogy míg a Purple-dalokban még nem gyakran jelent meg az összhangzatos moll skála (kivéve pl. Stormbringer), a Rainbow-ban (pl. Stargazer), és később az újjáalakult Purple-ben is (pl. The Battle Rages On, Anya) a védjegyévé vált ez a hangkészlet. A moll skála oktáv előtti utolsó hangját egy kisszekunddal feljebb emelő hangsor különleges keleties, vagy éppen cigányos motívumokat visz bele a muzsikába. Erre nagyon ráállt aztán a Mester. A zenekar kommerszebb késői időszakaiban persze az elszállós gitárorgiák helyét is át kellett venniük a letisztultabb és tömörebb megoldásoknak, hogy kellően rádióbarát maradjon a matéria, ugyanis akkortájt Blackmore-t a slágerlistákra való felkerülés foglalkoztatta a legjobban.

HRM: Számodra melyik a legjobb Blackmore-korszak? 

SA: zámomra az 1970-től 1975-ig tartó időszak, vagyis a második és harmadik Purple-felállások Blackmore teljesítménye a kedvenc, amikor már túljutott az első időszak találomra improvizálós, néha melléfogós, hang-túlnyújtós kezdeti nehézségein, és egyszerre érkezett az agyas megközelítésű és technikailag is virtuóz játék, amiben viszont még mindig folyamatosan kísérletezett, de már a jó értelemben. 'In Rock', 'Fireball', 'Machine Head', 'Burn', 'Stormbringer'… Öt teljesen eltérő lemez, ötféle szín ezer árnyalata a gitáron. Zseniális! És ne feledkezzünk meg a korszakalkotó koncertfelvételek soráról sem: 'Made In Japan', 'California Jam', 'Made In Europe'…

HRM: Milyen zenei elemek számítanak forradalmi újításnak játékában?

SA: A legérdekesebb dolog nála, ami szinte példátlan a korszak gitárosai körében, hogy nem nagyon törődött a kísérőgitározással. Nyomott egy tökös riffet, ami vissza-visszatért a nótában (de azoknak valóságos bajnoka volt!), illetve egy szenzációs szólót a vége felé, köztük meg – vagyis az énekrészek alatt – szinte semmit, vagy valami kis alibi kíséretet, netán színezgető kis szólócskákat, de semmi masszív alapozást. Ezt persze csak úgy tehette meg, hogy szemben Hendrixszel, Page-dzsel és Iommival, neki rendelkezésére állt egy Jon Lord a színpad túloldalán, aki olyan markáns orgona-sounddal és olyan biztos kézzel ritmizálta be a harapós Hammond-kíséretet, hogy amellett könnyen lehetett „nyaralgatni” a gitáron.

Ami viszont izgalmas újdonság volt, és később gitárosok ezreit inspirálta a hard rock és a heavy metal világában is, az a technikai virtuozitás és precizitás volt a szólózás terén, amire akkoriban még nemigen volt példa ilyen szinten. Blackmore szinte mindenkinél gyorsabban játszott, és általában pontosan is, hűen kijátszva a figurákat. A Highway Starban hallható szóló például vagy egy évtizeddel előzte meg a korát, mint afféle ősmetalos gitárszóló-alapvetés.

Egyik emblematikus trükkjét említeném még meg: a hangerőgomb használatával előidézett úsztatott játékot. A 'Fireball' lemez Fools c. dala közepén hallható szólóról például még ma is sokan azt hiszik, hogy csellóval van feljátszva, annyira hatásos a letekert hangerő mellett megpengetett hang fokozatos felhangosításával generált, vonós játékot szimuláló megoldás. Ezt a fikcsit használta a Mistreated c. nóta középrészének 'California Jam'-változatában is.

HRM: Mit gondolsz a Blackmore's Nightról? Tényleg elfordult benne az eredeti zenei világától? 

SA: A Blackmore’s Night megosztja a Mester rajongóit. Többségü(n)k határozottan ki van akadva, hogy Blackers konkrétan szögre akasztotta a „rockgitárt” 18 évvel ezelőtt, és bár néha a BN lemezein és koncertjein is elő-előkerül a Fender Strat, az a bluesalapú hard rock gitározás, amelyből ő maga teremtett iskolát, szinte egyáltalán nem kap teret már nála. Ez óriási veszteség a rockzene-szeretők számára. Ezzel együtt azt el kell mondani, hogy a BN izgalmas új világot teremtett a maga kedves, reneszánsz alapokon nyugvó folk rock muzsikájával, ami igazi színfolt a zenei palettán, de talán mellékprojektnek szerencsésebb lett volna, és a rengeteg hasonló kiadvány így 18 év után talán már nem is olyan érdekes, mint az első pár lemez volt.

Hogy elfordult-e eredeti zenei világától Blackmore, azt talán nem is állítanám, hiszen ez a középkori zenei környezet mindig is izgatta őt, akárcsak maguk a kastélyok, amelyek rendszeres helyszínei voltak már a 70-es években is Deep Purple és Rainbow lemezfelvételeknek. A legendás 1974-es 'Cal. Jam' koncerten is hallható például az egyik gitárimprovizációba szőve a közkedvelt reneszánsz dal, a Greensleeves, amely később Blackmore’s Night feldolgozást is kapott. Ezért talán kijelenthető, hogy inkább csak a hangszerelés változott, ment el akusztikus irányba, ami viszont nyereség is a zenerajongóknak, hiszen a Mester fantasztikus akusztikus gitár játékos is, jellegzetes díszítéseinek sokan rajongói, köztük én is.

HRM: Ő vagy Hendrix gyakorolt nagyobb hatást a fiatalabb gitárosokra? 

SA: A kérdést azért nehéz megválaszolni, mert maga Blackmore is Hendrix követője volt sok tekintetben, és a Deep Purple-re is hatott az amerikai gitáros zenéje és stílusa. Elég csak meghallgatni az első Purple-korongról a Mandrake Root c. dalt, amely hangról hangra menti át a Foxy Lady főtémáját. De az óriási klasszikus Speed King ötletét is egy Hendrix nóta, a Fire inspirálta, ahogy kiderül egy Roger Glover-interjúból. A híres-hírhedt agresszívebb megközelítésű Blackmore-szólózás, amelynek keretein belül gyakran törtek ripityára a Fender Stratok, és hullottak a közönség közé a Marshall ládák, szintén merített Hendrix gátlástalan megközelítéséből. Maga a gitártípus sem lehet véletlen, hiszen a Blackmore-féle játékban megjelenő Hendrix-hatásokkal egyidejűleg cserélődött le a Gibson ES 335-ös hangszer is Fender Stratocasterre.

Amit viszont kézzel fogható különbségnek látok, hogy míg Hendrix inkább a blues gitárosok számára inspiráció, Blackmore általában rock és metal gitárosok kedvenc hőse. Nem lehet úgy kinyitni egy rock/metal magazint, hogy minden második interjúban ne említsék meg a nevét a feltörekvő generációk gitárosai.

HRM: Amikor a Cry Free-ben a Blackmore-éra dalait játsszátok, mennyiben ragaszkodtok az ő megoldásaihoz? Vagy Steve Morse játéka a zsinórmérték?

SA: Cry Free-ben az az érdekes helyzet áll fenn, hogy működésünk bő 19 éve alatt ritkán volt a zenekarban fanatikus Blackmore-rajongó gitáros. Természetesen, aki egy Deep Purple cover bandhez csatlakozik, annak valamilyen szinten szeretnie és tisztelnie kell Ritchie Blackmore-t, de ez amúgy is alap. Viszont a jelenlegi gitáros, Nagy Dénes első számú hősei a '70-es évekből Jimi Hendrix és Jimmy Page, és így volt ez elődje, Lee Olivér esetében is. Olinak viszont volt egy intenzív Morse-rajongó időszaka is, úgyhogy ő egy picit többet mentett át abból a megközelítésből a Cry Free-be. Steve Purple-beli tevékenységét egyébként is érdemes figyelnünk, mert ő helyzeténél fogva ugyebár kénytelen-kelletlen egy kicsit „Blackmore tribute” is, amellett, hogy nyilván bőven hozzáteszi saját, jól felismerhető stílusát, amivel a világ egyik legnagyobb gitárosa lett. Tehát amit ő átvesz elődjétől, az alapnak tekinthető, és a mi számunkra is útmutatás. De improvizációs elemeket nálunk szinte soha nem „másolnak le” a gitárosok, vagyis csak azokat a szólórészeket (pl. a korábban említett legendás Highway Star-szólót) adjuk elő hangról hangra, amiket Blackmore maga sem nagyon variált színpadon, és amiket Steve is eredetiben idéz meg. Egyéb helyeken a dalokban –ahogy Oli is tette korábban – Dini is saját magát adja, és örülök is, hogy így van ez, hiszen nem akármilyen tehetségekről beszélünk, akik megtalálták már saját „hangjukat”. A fő témákban, kíséretekben, riffekben viszont mindig maximálisan ragaszkodunk az eredeti verzióhoz, akár Blackmore, akár Morse a szerző. Ezek 100%-os pontossággal szólalnak meg nálunk.

HRM: Ösztönös vagy tanult játékos Blackmore? 

SA: Életrajzi írásokból kiderül, hogy kamaszként egy évig klasszikus gitárórákat vett, majd nem sokkal később a session zenész, Big Jim Sullivan elektromos gitárórákat is adott neki, de jellegzetes stílusát és technikáját egyértelműen saját maga alakította ki az évek/évtizedek során.

HRM: Blackmore vagy Morse: érdemes őket összehasonlítani? 

SA: Két annyira eltérő stílusú és megközelítésű muzsikusról van szó, hogy – egy frázissal élve – ez kicsit olyan lenne, mintha a körtét akarnánk az almával összehasonlítani. Ugyanakkor, mivel egymást követték a világ egyik legnagyobb rockzenekarában, elkerülhetetlen, hogy a rajongók és a kritikusok egyaránt összemérjék az alapító-gitárost és az „új fiút”, aki 20 év közös zenélés elteltével sem tudott megszabadulni ettől a ragadványnévtől.

Az én személyes összehasonlításom szerint az eltérő zenei gyökerekben kereshető az ok, hogy miért is szól annyira máshogy a Deep Purple Steve játékával, mint korábban Ritchie Blackmore-éval. Blackers hatásai között a komolyzenét, a rock and rollt, a bluest és az angol beat/rock zenéket találjuk (persze az elmaradhatatlan reneszánsz muzsika mellett), vagyis az európai és amerikai hatásokat vegyesen. Ezzel szemben Steve-et gyökerei sokkal inkább hazájához kötik, hiszen olyan tipikusan amerikai zenék felől közelít a gitározáshoz, mint a country/folk, a jazz, a funk és a fúziós stílusok, amellett, hogy természetesen rá is hatottak fiatalon az olyan nagy angol bandák, mint a Beatles, majd a Cream és a Zeppelin. Nála ma már a rock is inkább progresszív metal, amelyben gyakorlatilag „jazzt” játszhat súlyosabb sounddal. Szóval ami Blackmore-nál a blues, az Morse-nál a jazz, ami nála a reneszánsz muzsika, az Steve-nél a country/folk, és ami itt a rock, az ott a prog. metal. De ez csak az én személyes és sarkos véleményem.

Ami pedig a virtuozitást illeti, mindketten koruk élvonalába tartoztak/tartoznak, de Steve a mai technikás mesterek egyik legnagyobbjaként sokkal őrületesebb sebességekig jutott el a gitár nyakán, mint Purple-béli elődje. Ha viszont arra gondolunk, hogy melyikük szólói ragadnak meg jobban a fülünkben, melyikük szólóit tudjuk elfütyülni, eldúdolni hangról hangra mindig, akkor nálam Blackers a nyerő. Ugyanez az összehasonlítás érvényes egyébként Jon Lord és Don Airey játékára is, szerintem. Márpedig az emlékezetes, karakteres és közérthető játék legalább annyira fontos, mint a virtuozitás.

HRM: Mennyire nehéz Blackmore zenéjét játszani technikailag? 

SA: A 70-es években Ritchie Blackmore a legtechnikásabb gitárosok egyikének számított, nem véletlenül lett zenészek egész generációinak példaképe. Persze az azóta eltelt évtizedek hosszú sora alatt nagyon messzire jutott a rock szólógitározás, ezért ma már egy technikailag felkészültebb gitároson nem tudnak kifogni a régi Blackmore-témák, bár némelyikhez azért még mindig fel kell kötni a gatyát. A kihívást inkább a különleges játékmód adja, mert ahogy ő megfogja a hangokat, ahogy penget, ahogy slide-ozik, vagy ahogy az akusztikus gitáron játszik, az mind-mind teljesen egyéni, rá jellemző. Azzal a ritmikai precizitással sem rendelkezik mindenki, ami neki van. De a zenei megközelítés is teljesen egyéni nála, ugyanis bármit és mindent képes teljesen improvizatív módon kezelni, szinte nincs szólisztikus téma, amit kétszer ugyanúgy játszana el. Ez a sajátosság a rockzenéből a legtöbb muzsikusnál kikopott a '70-es évek óta. Tehát annak a korlátlan szabadságnak a megélése lehet nehéz egy mai Blackmore-követő gitáros számára, amivel ő rendelkezik, és persze az a hírhedten uralkodó személyiségtípus, ami neki van, szintén alapvetően meghatározza játékstílusát, ezért egy szerényebb, empatikusabb alkatú gitáros valószínűleg soha nem fogja tudni megközelíteni a zsarnok túláradó zsenijét.

Készítette: Bigfoot

Legutóbbi hozzászólások