Húristen #2: Randy Rhoads

Folytatjuk a februárban útjára indított Húristen című rovatunkat. Az első részben az észak-ír gitárlegenda, Gary Moore játékát és stílusát veséztük ki Csillag Zoli és Vámos Zsolt közreműködésével. Március elején hírt adtunk róla, hogy számos nagy név tiszteleg az immár 33 éve tragikus körülmények között elhunyt Randy Rhoads előtt egy emléklemez kiadásával. Így e hónapban a Quiet Riot alapítója és Ozzy szólókarrierjének első és legnagyobb hatású gitárosa mellett tettük le a voksunkat. Randy Rhoads pályáján az Omen gitárosa, Nagy Máté kalauzol végig minket.

Eddie Van Halen után – akinél kiteljesedett ez a technika – Randy viszont érdekesen értelmezte a tappinget, és elkezdte a balkezes legato kiegészítéseként használni. Amikor a balkezes legatónál kellett volna neki még egy ujj, mert nem érte el a hármashangzatbontást, oda a jobb kezével benyúlt és tappingelt. Erre talán a Crazy Train szólója az egyik legjobb példa. Randyben az az érdekes, hogy nem technika-, hanem zeneközpontúan tappingelt.

HRM: Sharonon kívül Randy volt az egyetlen, aki hatni tudott Ozzyra. Pedig a Sötétség Hercege élete egyik legsúlyosabb mélypontjából próbált kikászálódni, miután el kellett hagynia a Black Sabbathot.

NM: Valamiért Ozzy és Randy között volt egy „kémia”. Ezt sokan említik, Ozzy is mondja, és a felvételeken is hallatszik. Nyilván csak a zenéből ez a jó viszony nem szűrhető le teljesen, hiszen Zakk Wylde-dal és Jake E. Lee-vel is nagyon jó anyagok születtek. De az Ozzy és Randy közti „kémia” valahogy több volt ennél. Randy meghallgatása úgy nézett ki, hogy bement, behangolta a gitárját egy kis gyakorlásra, Ozzy pedig gyakorlatilag közölte vele, hogy „tiéd az állás”. Innentől kezdve nincs miről beszélni, Ozzy valamit nagyon megérzett benne, ez a kapcsolat pedig emberileg és zeneileg is tökéletesen működött közöttük.

HRM: Randy egy interjúban azt nyilatkozta, legnagyobb gyengeségének azt érzi, hogy elbizonytalanodik, ha rossz a gitárhangzása. Te mit tartasz Randy Rhoads erényeinek és hibáinak?

NM: Ez nagyon érdekes, és sokként ütött, mert ez velem is így van. Ha rossz a hang, egyszerűen úgy érzem, hogy szarul gitározom, egyre inkább nem jön semmi kézre. Randy a maga esetében ezt gyengeségként élte meg, és elterelhetőnek is tartotta magát. De én Randy Rhoads gyengeségeiről inkább nem beszélnék. Őt innen Magyarországról egy kocsmából kritizálni erős túlzás lenne, de nem is ez a lényeg. A mérvadó az, hogy ezektől a figuráktól mi mit tudunk tanulni. Ebben benne van az is, hogy a hibáiból mit lehet tanulni. Randy Rhoads annyi mindent adott a rockzenének, hogy nem tudom kéne-e a gyengeségeiről beszélni. Ezekről ő maga nyilatkozik interjúkban, ami nagyon tanulságos lehet. Az erősségeihez tartozik mindenképpen a muzikalitás, az emblematikus szólói, és az, hogy egyszerűen beszél belőle a zene. Nagyon nagy technikai tudással rendelkezett, viszont nem rendelte alá a zenét a tudásának, hanem hagyta, hogy a zene beszéljen belőle.

HRM: Most már látjuk, hogy a gitár megszólalása kulcsfontosságú Randy szemében. Hogyan állt össze a gitársoundja, milyen technikai felszerelésekkel, eszközökkel rendelkezett?

NM: Randy soundja egy nagyon ősi megoldás, ami a ’60-as évek óta dívik a rockerek között. Egy Vintage Marshall fej, egy Marshall plexi, egy overdrive, vagy distortion, egy jó gitár, mellé a wahpedál, chorus, delay és ennyi. Ez a technikai oldal. De amitől a felszerelés úgy szól, mint Randy Rhoads, az az ő két keze, meg ami a szívében van. Ettől lesz a megszólalás Randy Rhoads-os.

Nagyon sokat fejtegették ezt a dolgot, nyilván nagyon fontos a felszerelés, amiből mindenkinek meg kell találni a megfelelőt. Például Steve Lukather, amikor kipróbálta Alapi cuccát, eltekert két potit, aztán jött belőle a Lukather-sound,  és mindenki ledöbbent, hogy mi a franc van. Utána odament az Alapi, rádugta a gitárját ugyanolyan beállításokkal, és úgy szólt, mint az Alapi-sound.

Az ember ahogy lefogja és megpengeti a hangokat, ahogy megfogja a hangszert, meg egyáltalán ahogy a hangokkal bánik, attól egyedi lesz nemcsak a dallam, hanem a hangszín is. Ha a pengetésnél egy picit is hozzáérsz az ujjaddal a húrhoz, máris felhang szólhat belőle, más a vibrato, és más tónust generál a hangszerben. Nagyon érdekes dolog ez, de a kézben is van a sound. Ha az én gitáromat Nagyfi kezébe adom, hallani fogod, hogy ő gitározik, ha pedig cserélünk, hallani fogod, hogy én. Nagyon érdekes dolog ez.

HRM: Milyen húrokat használt Randy, és milyen húrokat használsz te? A húr vastagságának milyen jelentőséget tulajdonítasz?

NM: Ebben is van egy kis közös pont, mert ő is tízes-tizenegyes húrokat használt, meg én is. Az Omenben 10,52-es vagy 11,54-es húrokat szoktam használni. A vastagabb húroknak az az előnye, hogy teltebben szólnak, a vékonyabb húrral pedig könnyebb, kényelmesebb a játék.

HRM: Milyen effekteket használt Randy?

NM: Néha használt egy kis chorust, néha egy kis delayt. Ami róla nekem azonnal beugrik, az a legatojáték mellett egy nagyon határozott, szinte arcbamászó, közép és középmagas, dús, agyonhajtott Marshall overdrive, stereo, chorus és flanger.

HRM: Ahogy Gary Moore esetében tettük, Randy Rhoads kapcsán sem kerüljük meg az egyedi gitár kérdését. Mit érdemes tudnunk a Jackson Randy Rhoads nevű hangszerről?

NM: Azt, hogy a halála előtt nem sokkal jött ki, és nem nagyon játszott rajta, csak néhány képen lehet elcsípni. Arra a kérdésre, hogy mire lett volna képes ezzel a gitárral, igazából nem tudjuk a választ. Az biztos, hogy hasonló pickupok voltak benne, mint a többi gitárjában. De ha nekem valaki azt mondja, hogy Randy Rhoads-gitár, inkább a pöttyös Flying-V ugrik be, vagy a krémszínű Vintage White Les Paul.

HRM: Megismertük Randy soundját, játékstílusát és felszerelését. Most hallgassuk meg az egyik leghíresebb számát, a Mr. Crowley-t, amelyben Randy a riffek mellett több szólóban is megcsillogtatja a tudását.

NM: Az elején a prüntyögés a szintivel óriási. Amikor először meghallod, vicces, aztán hamar rájössz, hogy nagyon is jó az. Utána mondjuk szokott lenni egy szünet, amikor Ozzy benyögi, hogy „I can’t hear you”! Ami még Randy játékában kivételes – és ezt nagyon kevés gitáros tudja –, az a két akkord közötti fillek használata. Tehát amikor az énekes már nem énekel, oda bejátszik olyan díszítéseket, amiktől különös hangulata lesz az egésznek, és teljesen egyedivé válik. A fillek alatt sorvégi díszítéseket szoktunk érteni, de én most nem feltétlenül erre gondolok, mert itt nem szövegsorról, hanem zenei sorról beszélünk. Tehát 4/4-es periódusokról van szó, ahol a negyedik ütemben a dobos azt üti, hogy: „tupu-tupu tápu-tupu  tápu-tupu ták-ták bum”. Itt van a fill, és ebből a „bum”már a következő sor elejére kerül.

Az énekes ezeken a részeken nem énekel végig, merthogy levegőt is kell vennie. Ott van egy szünet, és ide a gitáros bejátssza ezeket a figurákat. Hol villámlásszerű, hol páros húros folyékonyabb, csúszkálós dolgokat, hol pedig legatókat, amitől nagyon változatos lesz a ritmusgitározása. Ez egy trió felállásban nagyon komoly teljesítmény.

Az alternate picking a szám közepén nagyon kemény (2:18), utána pedig egy iszonyatos staccato, brutál legato és nem várt magas nyújtás is van. Ez elképesztően emblematikus. Mindenhol annyira odaillő dolgokat játszik, hogy hihetetlen, pedig nagyon nehéz megmondani, hogy valami mitől odaillő, és mitől nem. Én nagyon sokszor érzem úgy, ha játszom valamit, hogy odaillő dolgokat teszek bele, és sokszor mások szembesítenek vele, hogy az szerintük nem illik oda. Randy Rhoads viszont egyetemesen és állandóan mindenhova odaillő dolgokat játszik, ezért zseni. És közben valószínűleg úgy gondolkodott, hogy ennél mindenhova lehetne még jobbat kitalálni. Ez a hihetetlen. Bár több helyen is konzekvensen játssza ugyanazt, vagy nagyon hasonlót, tehát azért annyira nem bizonytalan, mint ahogy a nyilatkozataiban állította.

HRM: Randy Rhoads és közted több közös vonást is felfedezhetünk. Például azt, hogy ő is, te is oktattad, oktatod a gitározást. Milyen szerepet töltött be Randynél a tanítás?

NM: Randy el is mondja egy interjúban, hogy akkor kezdett el nagyon sokat megtanulni saját magáról és a saját játékáról, amikor még a Quiet Riot gitárosa volt, és elkezdett tanítani. Ozzynál erre már nyilván nem volt ideje, de előtte jó sok tanítványa volt, rengeteget tanított, és feltettek neki olyan kérdéseket is, amelyeket nem tudott megválaszolni. Ezekkel a kérdésekkel, ha tanít valaki, gyakran szembesülhet. Egy jó tanár utánanéz ezeknek, és maga is tanul belőlük, hogy azt át tudja adni a diákjainak. Ez mindenkinek javára válik. És ez Randy fejlődése szempontjából azért nagyon fontos, mert még ő is úgy vélekedik, hogy akkor kezdte vizsgálni, kielemezni a saját játékát, még jobban törekedni a fejlődésre, és kialakítani a saját stílusát, amikor elkezdte magát olyan kérdésekkel szembesíteni, amelyekre maga sem tudta a választ. Önmaga legnagyobb erősségének is azt tartotta, hogy sosem volt megelégedve saját magával.

HRM: Pár éve előkerült egy régi kazetta, melyen megtalálták Randy egyik, Ozzy-albumokon nem hallható szólóját. Mi a véleményed a felvételről?

NM: Ozzy feje sok mindent elmond, üveges szemekkel nézi, ahogy Randy játszik. Látszik rajta, hogy meg van lepődve. Hallhatjuk azokat a tipikus legato futamokat, amelyek révén Randy elhíresült, és érdekes az a killswitches megoldás [a gitár pickupkapcsolójának váltogatásával végrehajtott technika], amit később Zakk Wylde is előszeretettel alkalmazott. Nagyon jó a vibrato is a végén, ilyen fajta nyújtást is viszont lehet hallani John Sykes és Zakk játékában.

HRM: A Mr. Crowleyban nagyon erősen érződnek a neoklasszikus elemek. A harmadik felvételen hallott szólóban pedig Randy konkrétan klasszikus témát is játsszik Gioachino Rossinitől. Hogyan hatott Randy a neoklasszikus metalra?

NM: Ezeket a klasszikus elemeket a Deep Purple vitte be a hard rockba Jon Lord és Ritchie Blackmore révén. Randy Rhoads ezt olyan szempontból vitte tovább, hogy ő is klasszikus képzettséggel rendelkezett, hiszen klasszikus gitáron tanult tinédzserkora óta. Ha meghallgatod például a Diary of a Madmant, abban egy az egyben klasszikus összhangzattani zenei példák vannak gitáron, gyönyörű szépen megharmonizálva, amiben Randynek minden bizonnyal nagy szerepe volt. Randy a neoklasszikus vonalnak az előkészítője volt, de erről a műfajról nekem egyből Yngwie Malmsteen ugrik be, aki már inkább klasszikus zenét játszik elektromos gitáron. Viszont tegyük fel úgy a kérdést, hogy ki vitte be a metalba a klasszikus stíluselemeket. Mert arra azt mondanám, hogy Randy Rhoads egy olvasztótégely volt, aki a metal- és a rockzenét klasszikus elemekkel gazdagította. Malmsteenhez képest ő inkább egy hard rock/metal gitáros, aki kivételesen jól bánt a klasszikus zenéből adoptált elemekkel. 

HRM: A te stílusodat gyakran hasonlítják Zakk Wylde-éhoz, akire Randy óriási hatást gyakorolt. Neked mit jelentett Randy Rhoads zeneileg, mit tudtál tanulni tőle?

NM: Számomra Zakk Wylde és Randy stílusa egymás egyértelmű folytatásai. Nekem a Rack Wylde… na látod, beszédes ez az elszólás. (nevet) Tehát Zakk Wylde olyan, mintha Randy Rhoadsba szteroidokat nyomnál. Játékban és minden más téren is összeillenek. És ez nem azt jelenti, hogy valamelyikük ebben vagy abban jobb, hanem az egybefonódásukon van a hangsúly, annak ellenére, hogy sok tulajdonságuk alapján el is tudjuk különíteni őket. Számomra mindketten nagyon fontosak. Zakk Wylde a kipengetett, staccatós futamairól híres, Randy pedig inkább a legatojátékáról és az ötletes megoldásairól. Zakkhez nyilván az üveghangokat kötjük, ő egy visító hangos, vadállat stílust képvisel, Randy pedig inkább szofisztikáltabb, folyósan hullámzó a leadjeiben. Egyébként mindkettejükben közös pont, hogy klasszikus előképzettséggel rendelkeznek. Nem hasonlítgatom magamat hozzájuk, de azért megjegyzem, hogy négy évig én is klasszikus gitároztam. Ez nem jelenti azt, hogy valaha Ozzy-gitáros leszek, vagy hogy ilyen szinten zenélhetek majd egyszer, de nekem ez egy érdekes párhuzam, amire nagyon jó érzéssel gondolok.

Készítette: Csemény