A 10 legdögösebb fiatal rockénekesnő

írta ProblemChild | 2015.03.23.

Veszett jó dolgom van. Két hete bámulom folyamatosan a legdögösebb rockcsajok videóit. Tudom, a munka felszabadít, meg távol tartja az unalmat, az „alvás”, mint fogalom, pedig a múlt ködébe tűnik, de végiglesve ezen időn, nem érzem, hogy elfecséreltem volna. Nyilván el leszek küldve a halál kaszára, de – már jellege miatt is – egy ilyen lista a világ legszubjektívebb műfajainak egyike. Stanley, gyere, cikket írunk…

 

 

Egyébként nem is olyan könnyű. A metallal ellentétben a tökös/dögös rockzenében nem hemzsegnek a csajok. Ha mégis, gyakran túlmenedzselik, szabványra vágják őket, innentől meg lapos lesz az egész. Így esett ki a listámból az őszi koncert után a Crucified Barbara, minden mikrofonállványra csavart fekete műrózsájukkal együtt (és azt sem állítom, hogy saját listám valamennyi tagja megállná e próbát). Ráadásul a rock mint műfaj eléggé ragaszkodik saját hagyományaihoz (pedig az egész lázadásnak indult), tehát egy csaj csak Joan Jett, Janis Joplin, vagy groupie lehet. Ez a szőrös, kanbuli-szagú metódus taszajtgatja a lányokat a műfajon belüli lázadás terepére. Magunk közt szólva, ez kifejezetten jól áll nekik. Felkavarják az állóvizet.

Első csokor a vágyak tárgyai (mi más egy ilyen lista, mint freudi keresztmetszet a készítőről?). Meglepő, de nem jött ki a tíz. A „dögös” és a „tetszik” alapvetően más fogalmak, így esett ki pl. a Stitched Up Heart, a Reachback, a Dirty Youth és a The Letter Black (bár az Up From The Ashes odaver). A hét közül az első ötbe simán belezúgok, a többi vonz. És tudom: ezek pillanatnyi – akár évtizeddel korábbi – állapotok. Nem érdekel. A vágyképekben az a jó, hogy nem öregszenek.


TAYLOR MOMSEN
(Pretty Reckless)

Nem volt épp első látásra szerelem, pedig akár szép is lehetett volna. Néhány félrészeg, haveri „az milyen csaj, öregem” utaláson kívül nem sokat tudtam Taylor Momsen csapatáról, mígnem egy tribute bulin (minden idők legrosszabb Bon Jovi kópiája után) színpadra lépett a Miss Nothing And The Zombies. A fiatal tribütcsapat énekesnője oly zsigeri ösztönösséggel volt elveszett és megkapó, hogy egyből bakancslistára is írtam: klónozni… Másnap aztán győzött a kíváncsiság, és leültem a Youtube elé, megnézni az eredetit.

Lehet, nem a Heaven Knows-zal kellett volna kezdeni, de ki tudhatta ezt előre. Hogy kissé mesterkélt, azt még megbocsátanám, de az a rohadt autotune Taylor hangján hosszú időre Stephanie Meyer-i mélységekbe pozícionálta nálam a csapatot – simán vágtam őket Avril Lavigne mellé a komposztba. Talán a telihold tette (vagy hogy rohadtul nem akartam a régi No Doubtra fanyalodni), de most úgy döntöttem, adjunk egymásnak egy új esélyt.

You Make Me Wanna Die. Hát, no! Tulajdonképpen azt kell mondjam, korrekt iparosmunka, egyetlen marketingelemet sem hagytak ki. Kellőképp lázad, hogy a tinicsajok bálványozzák (és vegyék, amit venni kell), és eléggé mű, hogy a szülők ne vegyék komolyan, aztán eléggé szexis, hogy a srácok rágerjedjenek, de tulajdonképpen bőven belefér a 12-es karikába az egész. Találunk itt grunge hatásokat, visszaköszön rengeteg dark elem, alig irritáló mennyiségű emo, van itt robbanás, pusztulás, elveszettség, szinte teljes a paletta. Persze megjátszott az egész. Ami mégis menti, az az, hogy nem akar átvágni. Percig se tagadja, mit akar, pontosan tudjuk mi is, ő is, itten biza üzlet van. A combfix, a push up, a szexisen rekedt hang dehogy nekünk szól, csupán sliccünket érintő profi mozdulat farzsebünk felé. Ez pedig valahol vonzó. Nagyon. Beteg, de ez van. Mióta kimásztunk a tengerből (csajok, pasik egyaránt), bomlunk az ilyenek után. Stricik, prostik, gengszterek és Mata Harik, alig várjuk a tőlük „vett” kéjt, remélve, hogy pont nálunk törik meg a jég. A Pretty Reckless gondosan kitalált imidzse a legprofibb, legőszintébb dark-zenei kurva D.C.-től keletre, akit csak találni lehet.


NELLY SCARLET
(The Scarlets
)

Nem tudom, Ausztrália börtönsziget múltja, vagy más teszi, de tény: a kenguruk földjén őshonosnak számít a tökig lógatott gitár. Mindazonáltal, ha nem keresek rá anno a „dirty rock” kifejezésre, soha nem borulok Nelly Scarlet lábai elé. A két srácból és két lányból álló formáció veszett jól tolja a tempós, odaverős dirty rockot, a királyul megrendezett videó (ahol indokolatlanul kevés szerep jut Nelly rövid szoknyájának) pedig annyira adja a „bárcsak ott lehetnék” érzést, hogy mai napig nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy a bíborba borult énekes nem is az esetem. Ez a csajszi maga is hangszer (egy cikk szerint – Hottest Tatooed Woman of Rock – egy f-lyuk van a hátára tetoválva).

A csapatról keveset tudni. A hírek szerint 2009-ben alakultak, a lehető legszimpatikusabb indokkal: senki nem játszott olyan zenét, amit ők akartak hallani, tehát gitárt ragadtak. Megalakulásuk után nem is oly sokára beindulni látszottak köröttük a dolgok, koncertek, interjúk, EP-k, néhány igazi rock ’n’ roll sztori (pl. a basszer rajongása elöl menekülő Tommy Lee), majd egy váratlan törés: 2012 karácsonya előtt még adtak egy – valószínűleg fergeteges – bulit, majd pár napra rá bejelentették, hogy külön válnak a karcos pacsirtájuktól. Állítólag kerestek másik énekest, de úgy fest, a dolog másként sült el. Utolsó hír róluk, hogy 2014 végén a csapat kiárusít: felbélyegzett válaszborítékért cserébe ingyen küldenek bárkinek pólót, CD-t, ki mit kér. Meg kell hagyni, cool dolog. Igazi ausztrál lazaság.


HAYLEY WILLIAMS
(Paramore)

Nincs topcsajos lista, amiből kimaradna, és nincs haver/kolléga/szerkesztő, aki ne kérné: csak őket ne rakjuk a cikkbe. Ez pont elég, hogy komolyabban felkeltse az érdeklődésem a tízéves munkássága ellenére (számomra) eseményhorizontot jelentő banda irányában.

Punknak pop, popnak punk, Hayley Wiliams „buliba indulok” ruhái és világító haja pedig tömény giccs lenne, ha nem tudná őket ennyire viselni, így azonban: szexis, és zsánerem a típus. Orgánum tekintetében sincs rosszul eleresztve (Mora Lisa is méltatta errefelé), előadásmódja pedig eléggé természetesnek hat ahhoz*, hogy – feledvén hozzájárulását Bella/Edward agyalkonyító vonalához –, kifejezetten várjam az élményt, mikor alulról nézhetek fel rá... A koncertre gondoltam (rosszak vagytok).

Néhány napja hallgatom, és bevallom, megkedveltem a bandát. Világmegváltás nélkül tolják a „feel good college punkot” (bocs, nincs rá jó magyar kifejezés), és bár megmaradnak egy adott területen, mégsem ismétlik magukat. A popos egyszerűséget ellensúlyozza az a könnyedség, amivel a dalok szólnak, az egész egy jó hangulatú sulibuli 18 éves kor környékén – és így megy ez 2004 óta. A csapat (na jó, az énekesnő) legnagyobb erénye mégsem az „örök” ifjúság, hanem az, hogy – számtalan tiniidollal és Disney-hercegnővel ellentétben – van saját arca, nem egy üres héj, amibe bárki beleélheti magát. A dalokat hallgatva és nézve átjön egy vidám, könnyed, életteli személyiség, akinek egyszerűen jó a közelében lenni. Vagy csak tetszik a csaj? Lehet…

* Kifejezetten szimpatikus, hogy Hayley komolyan bírálta a Kerrang!, az egyik legrégebbi/legismertebb rockzenei magazin róluk szóló cikkét, ami olyan képet festett a Paramore-ról, mintha az csupán a dögös vörösről szólna.


LIV JAGRELL
(Sister Sin)

Listánk e tagja két okból is különleges. Az egyik, hogy hamarosan Budapesten járnak, és ha csak negyedig igaz, amit mutatnak, búcsúzzunk el a Negrától, mert porig égetik. Másik, hogy Liv Jagrell voltaképpen nem szép nő… csak éppen dögös. Félelmetesen dögös. Oka van annak, hogy szinte soha nem fotózzák profilból, de a nő elementáris rock ’n’ roll, robban körülötte az élet, pillantással perzsel le bőrnadrágot, szakadt farmert egyaránt. A féktelen Nő, akit a legvadabb fantáziád is csak alábecsülni tud, nem mellesleg talptól skalpig valódi. Zsigerből érzi a rockot/metalt, minden unalomig koptatott sablon életre kel a környezetében. Lásd pl. a klipjeit: Bonnie és Clyde történet? Hiteles. Null(svéd)koronás házibuli-klip? Egy percig nem unalmas. Sarah Connor-kópia? Kifejezetten testhezálló. És a legnagyobb próba: Lemmy mester Rock ’n' roll opusa, Doroval duettben. Ez annyira lecsupaszított, tiszta rock, hogy csak egy Kiválasztott képes abszolválni, bárki másnál mennydörgés közepette leereszkedik az égből egy nagy, villogó HAMIS tábla.

Hozzá kell még tenni, hogy – noha e cikkben elsősorban a sokkal szebbik nem tagjait (szer)elemezzük – a svéd kvartett többi tagjának sincs oka bujkálni. Egyik sem egy Bon Jovi (ami az utóbbi évek ismeretében kifejezetten szerencsés), de még a lábszaguk is ördögvillát mutat. Originális arcok, originális zenével. 2002-es megalakulásuk óta 6 lemezt röptettek felénk, melyekkel ugyan csak egy párhuzamos – valamivel jobb – univerzumban kerülhetnének listaközelbe, de a fent említett égiek tulajdonképpen szeretik főhősnőnket. ’Nevermind’ szintű hypevonat helyett adtak neki egy évtizedes rock ’n’ roll életet olyan társakkal, mint In This Moment, Arch Enemy, Otep, valamint a metal nagyasszonya, Doro Pesch (Cry Wolf, ’Like a Thunder, imádom!).

A klipválasztásnál komoly bajban voltam, végül a Sound of Underground mellett döntöttem (csak mert erről még nem beszéltem fent), de a One Out of Ten és a 24/7 is kötelező házi feladat.


SANDRA NASIC
(Guano Apes)

Na, valami ilyesmi! Az Open Your Eyes a „modern rock” esszenciája: hullámzó dobritmus, amitől muszáj ugrálni, technikás, csattogó basszus, kreatív gitárhasználat, meg az az állat refrén. És az egész tetejébe: Sandra Nasic... A lány, aki utcai stílusba öltözve is tud szexis lenni, mozgékony, rugalmas, tele van energiával. A mozgása pedig őrület: az ugrálása, a zene teljes, önfeledt átélése. Az első verze néhány másodperce durvább, mintha végignéznéd a Kovi összest. Sandra egyszerűen szeretkezik a zenével, ráadásul elszállva, mesterkéletlenül. A csaj totál őrült, szabad, szexi és bekattant. A legjobb kombináció.

A dal pedig mestermunka. Annyira, hogy Apesék többé nem is tudták felülmúlni, pedig akadt még jó pár állat nóta a tarsolyukban (You Can’t Stop Me, Rain, Kumba Ya, és természetesen a ’98-as ausztriai snowboard fesztivál dala: a Lord Of The Boards). Az energia nagyjából megmaradt, de a kezdeti éhség – nyilván – már nem fűszerezte meg a csapatot. Tiszteletre méltó, hogy a zenekar – érezve a lanyhulást – 2005-től 2009-ig nem is volt aktív. A 2011-ben kiadott ’Bel Air’ majd a 2014-es ’Offline’ nem lett világsiker, sőt, több kritika kiégéssel vádolta a zenekart. Én meg idiotizmussal vádolom a kritikusokat. Az Apes új albumai egyáltalán nem rosszak, ez a kissé elszállós érzet jelen van a zenekar alakulásától (annyira, hogy első lemezük hallgatásakor komolyan meg is lepődtem; egy korongnyi ’Eyes-ra számítottam), az pedig, hogy nem 20 évesek, nos, aligha bűn. Egyébként nem is vagyok róla meggyőződve, hogy Apesék kajtatnák a sikert. Szerintem – akárcsak az H-Blockx –, egyszerűen adják, ami bennük van. És inkább így, mint huszadjára is kiadni ugyanazt a lemezt.

Sok évvel ezelőtt alkalmam volt személyesen is látni a zenekart. A különösebb cicomától mentes színpadon a showelemek maguk a zenészek voltak. (Pedig a banda még nem is volt topformában. Sandráék valamiért nem szeretik, ha magukat hülyére ivott parasztok megdobják őket palackkal.) A gitárosra magassági kormány kellett volna, a dobost és a basszerost nem láttam (ki visz dioptriát koncertre?), Sandra pedig… nos, az expresszionista folthalmazban, amit a szemeim közvetítettek, benne volt minden, miért ő lett az, aki jó részben felelős a bennem kialakult nőideálért.


ARIEL
(Icon for Hire)

Szögezzük le: gőzöm sincs, miért imádom. Persze, a ruha, a haj, a lázadás, meg az, hogy veszett jól néz ki, mind jelen vannak, de ez még nem lenne elég. Ám a tekintet, az a szemtelen, kacér, azok a lángok benne, a néha megvillanó szikrák a lány körül, ezeket bújtatják a bőröm alá. Azon pillanatokban, mikor valaki (menedzser? rendező?) nem akarja megmondani neki, mit csináljon, minden porcikájával elhiszem a lányt. Ott van benne egy vérbeli frontember, egy határokat semmibe vevő „crossover girl”, egy saját világ. Egy vad, (talán) őszinte, lázadó világ.

Ezért is szakadt le az arcom, mikor a 2011-es Billboard Christian (keresztény) listáján fedeztem fel a csapatot. Mert magunk közt szólva a – bármilyen politikai/vallási irányban – elhivatott bandák jellemzően nem túl jó zenéket nyomnak. Még a Skillet – pedig ők se rosszak – is hordoz magában valami modorosságot, érezhető némi korlát, egy „magasabb” létsík iránymutatása. Viszont az Iconnál legfeljebb az irritáló módon pózer gitárost éreztem idegennek.

Egyébként: akkor is jók! Túl azon, hogy a vörös hajú kis energiabomba mennyit növelne egy lakatlan sziget komfortfokozatán, kifejezetten inspiráló a zenéjük. Egy jó adag punk, rock, egy csapott kanál pop és elektronika (utóbbiban mondjuk elférnének kevéssé kommersz megoldások is), jó hang, és beteg dobos (a figura mozgása komoly átfedést mutat egy rohamot kapott baltás gyilkoséval), és engem látványra, zenére megvettek. A 2011-es ’Scripted’ konstans vendég a lejátszómban, a tavalyelőtti album pedig első hallgatás után szintén kedvencnek ígérkezik. Pedig jóval több benne a sampler meg az elektronika. Lehet, éppen azért tetszik. A punk/rock/pop dalokat játszó csapat, amit a kritikák 50-50 arányban emelnek és rúgnak, aminél a tény, hogy létezik, olyan hitvitákat generál, amiben ők sosem vesznek részt, le se szarva a műfaji korlátokat, kísérletezget azzal, ami éppen a keze ügyébe kerül. Kilépve a begyöpösödés tengeréből, mondjuk ki: mi a punk hozzáállás, ha nem ez?


LZZY HALE
(Halestorm)

Na jó, ezt előre tudtátok. Kétség sem férhet hozzá (és én sem…), hogy Lzzy Hale a Nő. A Hot Rock Chick, az elsők közt az első. És nem csak azért, mert gyárilag tökély. Nem ez a lényeg. A külalak ugyanis Lzzy egészének a kivetülése; a hangja, a mozgása, ahogy utolsó erejéig énekel a színpadon, ez adja az egészet. És ebbe lehet beleszeretni. Meg a tekintetébe. Meg abba a lendületbe a Miss The Mysery-ben. Ahogy szakadt pólóban ül a híd alatt, ahogy fogai közt sziszegi: „The way that you blame me”…

Ráadásul (sőt, inkább főként) a dalok! Jó, egyedi, és nőies témákról énekel. Az I Am Beautiful With You a legszebb szerelmi vallomás, amit nőtől kaphatunk, és az a lány, aki szerető harapásaival ragad el egy másik csajtól (Love Bites), tudja, és akarja, hogy nézzük az ablakon át (Get Off), és viszi az ártatlanságunkat (Innocence), az talpig a végzet démona. Az önbizalom szexi, és aki tudja, hogy a másik örökre visszavárja (Bet You Wish), annak kérem, van önbizalma. És ezt az egészet nem előadja, hanem éli minden dalban.

Pedig valójában Lzzy ennél sokkal emberibb. Tud félénk, fáradt lenni, nem uralja le a terepet, izzad, csatakos, elkenődik a sminkje. És ekkor árad belőle valami… valami közelség. Valami egyszerűen pozitív, jó. Ettől tökély, top a lány. A dalokban démon, a színpadon meghal, szemben veled pedig ember, aki szereti, amit csinál, és akiknek csinálja. Nálam ezért ő az első a listán, hisz kétszer első. A Halestorm dalok Lzzy-je, a világegyetem szexuális álma. És emellett ő Lzzy Hale, a csaj, aki egy közülünk, aki hullafáradtan is megáll beszélgetni bárkivel, kedves, közvetlen, és aki a saját gyűrűjét adja egy ismeretlen kislánynak ajándékba. És igen, ezért szeretjük.

Következő szereplőink nem passzolnak a fenti vonalba, Stanley mégsem engedi, hogy kihagyjam őket. Mint oly sokszor, megint igaza van, a két lány legalább annyira van bent, mint kint, szóval legfőbb ideje, hogy bemutassuk őket.


SKARLET
(Skarlet Riot)

Hogy ez a top rockcsajos történet mennyire szubjektív, arra szó nincs. Legfeljebb zene. Legyen példának okáért a Scarlet Riot (nagyon vörösödünk itt a listában...). A 2010-ben alakult brit csapatot egy ismerősöm ajánlotta, a srác totálisan bele van csavarodva az énekesnőbe, pedig Skarlet (akit eddig csak feketében láttam) megszólalásig egy átlagos „szomszéd lány”. De megszólalás után… Semmi mély hang, karcos búgás vagy fülbecsókos intim közelmikrofonozás, csak kiereszti a hangját és kinyílik a cipzár a farmeren.

A csapat sajna alig ismert, a 2010-es bemutatkozó kislemez után két évre jött a ’Villain’ EP (ezek valamiért fellelhetetlenek a neten, pedig a Red My Lips komolyan érdekelne). Innen már nem kellett sokat várni, tavalyelőtt dobták közre a ’Tear Me Down’-t, az első teljes hosszúságú lemezüket. A meghallgatás után aláhúznám a fenti véleményem, a nő hangja egész egyszerűen letepert! A Riot csak bejött az ajtón, a Party Hard a ruhákat tépte le, a Villainnél már lihegtünk, a Rock ’n’ Roll Queen pedig mindent kicsavart belőlem. Be is vallja egy interjúban: „Hey…listen to this, it’s the sex”. Skarlet, meggyőztél, itt a helyed.


CARE FAILURE
(Die Mannequin)

Ha nincs ez a cikk, soha nem találom meg ezt a csapatot. Haveri ajánlás – fura módon épp egy lánytól –, lista, és lásd az elején a Do or Die. Az első tíz másodpercben kitekertem a hangerőt, az első perc végére odavoltam a nőért. Az a nyers energia… Karoline „Care Failure” Kawa hasonló húrt penget, mint Sandra, mégis másként szól. Egy hétköznapi lánynak álcázott őrült, aki fenekestől (mennyire kétértelmű lett ez ebben a környezetben) forgat fel mindent, amerre jár. Ruhája helyett a puszta létével tagadja a konvenciókat, sörcsatakos hajának függönye mögött egy ösztönökig letisztult világ rejlik.

És ha ez így is maradt volna, a FuckTheWorld pubbálvány ott virítana képzeletbeli dobogómon, de az idő, az a kurva idő oly sok mindent tesz tönkre. A ’How To Kill’ Autumn Cannibalist-je teljesen vállalható darab, a nem gyengén provokatív című ’Unikorn Steak’ (jee!) legjobb számáról már beszéltünk – mit beszéltünk, ömlengtem –, a Saved by a Strangers és az egy évvel későbbi Bad Medicine érzésre még mindig dög, de a Dead Honey már előrevetíti a változást. Három évvel később a kanadai csapat egy teltebb, érettebb frontlánnyal tér vissza. A társadalmi reflexió megmaradt (Orson Welles & 2012), de Care Failure lányból nő, sőt, asszony lett. Egy asszony pedig lehet vonzó –nagyon is –, lehet szexuális idol (aki nem tudná: a MILF szót Jim Morrison hozta a köztudatba), de soha nem lesz „hot chick”, szexfantáziák visszatérő tárgya. Legalábbis nekem. Úgyhogy tekerjük csak vissza az időt, nézzük meg még egyszer azt a Do or Die-t. És szerelmesedjünk.

Végül tekintsünk körbe itthon. A szép lányok országában dögös rockcsajokból állandó a hiány. A Hetedik Érzék remek hangú énekesnője az érzéki szövegeivel együtt is más kategória, különben is rég kivéreztették őket (megbocsáthatatlan bűn, nagyon jók voltak), a Cherry Bomb inkább partyzenekar (volt), Dorothyék jók, de teljesen más vonalon mozognak (a Road se Buckcherry, na). Volt viszont egy zenekar, ami mellett nem lehet elmenni. Sajnos a történet eléggé ungárish – nem is lett jó vége –, de ők és a dalaik voltak talán legközelebb ahhoz, hogy felsőfokú angoltudás nélkül is tisztán érthessük a műfaj mondanivalóját. Nem mellesleg, a lány klassz volt. Tényleg.


NOA
(Lovegun
)

„Aki ezzel a nővel nem akar lefeküdni, az sürgősen menjen el orvoshoz.” Ez a mondat hangzott el először, mikor egy cimborámmal a szánkra vettük (ah, szép vágyak) a derékig érő hajú énekesnőt. Csak egyetérteni tudtam. Pedig egy beállított képet, egy hülyére fotózott plakátot se láttam, csak emlékeztem egy véletlen talált Lovegun koncertre. Nagyon jók voltak. A fülledt délután, a nulla nézőszám és a nyögvenyelős hangosítás ellenére Noa úgy tekerte a méteres haját, hogy elvitt a szél, és egy fehér trikóban szexisebb volt, mint amit egy átlag magyar popénekes egész pályáján remélhet. A csábos külcsínhez ráadásul olyan hang párosult, ami mellett nem lehetett elmenni.

Az album pedig lapátokkal tett az egészre. Túl a megszokott magyargagyi hangzáson (Csapdának is megvan, nyugi), végre valami friss, jó dolgot tettek egy itthoni korongra. A dalok – megmaradva a dallamos, modern rock keretein belül – jók, kellően változatosak, Noa szövegei pedig debütalbumos bájjal együtt is nagyon tetszettek. A Felügyelő témáját pl. el nem képzeltem, hogy ebben az évezredben még előveszik (és ahogy nyögve énekli a lány „oh, istenem”, az cserbenhagyásos izgatás), az Élet szép nagyon pozitív – és valamiért retro-balatoni hangulatot ad –, a Valami fáj-ra pedig egy kétméteres rocker állatot láttam gyerekként zokogni a sarokban, szóval be tud rántani. (Oké, beismerem, én is üvöltöttem a Hosszú lesz az út szövegét éjjel kettőkor egy magányosabb pillanatomban – legjobb daluk.) Az album húzónótája, az Eső mossa el pedig egyértelműen slágernek lett írva, ráadásul jól. Álomdögös csaj, veszett jó, mégis emészthető hang, slágeres, egyedi szövegek, dallamos, karcos, modern rock, elsőalbumos báj, ezt nem lehet elcseszni!

Naná hogy de! Há’má’hogyafenébene! Teljes készletünk van tehetségtelen emberekből, akik abból élnek – nem is rosszul –, hogy a jó zenéket elnyomják, a rosszakat felfuttatják. Egy percre csak: az első három Megasztár harminc (!) énekeséből egy értelmes debütalbumot sem sikerült kihozni! (Na jó, Schmidt Veráé nem rossz, de őt Szikora nagy arca idejekorán kiejtette, meg el is tűnt sajnos.) Egy helyen, ahol annyira szar a könnyűzene, hogy törvényileg kellett kötelezővé tenni, hogy játsszák a rádiók, minden lehetséges!

Nem tudom, kinek az ötlete volt (valahogy nem hinném, hogy a zenekaré *), hogy a Lovegunból megcsinálja a magyar Evanescence-t, de mindenki jobban járt volna, ha visszamegy árkot ásni. Mikor felfedeztem az utcán a Lovegun plakátját, és a négy tag közül egyről sem volt nehéz megmondani, honnan ollózták össze – baromi bénán –  az image-ét, éreztem, hogy baj lesz. A húzónóta klipjét sokáig meg se mertem nézni, de rosszabb volt, mint amire számítottam. Ál-darkos, giccsig mesterkélt pózok, nagyoktól lopott, bénán kivitelezett és hatásvadász jelenetek, tulajdonképp önmaga paródiája volt az egész. Ha tippelnem kellene, azt mondanám: valaki egy alapvetően rock irányú zenével megpróbált megcélozni a kriszrudiból kiábrándulva ravatalozófüggönybe tekeredett réteget, próbálva konkurálni olyan csapatokkal, amik – amellett, hogy a büfészámlájuk több lehet, mint a Lovegunra szánt teljes keret – azért mégiscsak profik, és néhanapján még ötletük is akad. Az eredmény? A Lovegun valódi közönsége, az értelmes, zeneszerető emberek nyilván lilát hánytak a külsőségektől, a kiscsajok pedig nem tudtak azonosulni a dalokkal, ráadásul ez a mennyiségű giccs még a tokiohotelen edződött régi motorosokat is elgondolkodtatta, szóval bukta lett az egész. A zenekar – milyen meglepő – nem aktív. ZZ a Hard angol változatával járta egy ideig a világot, a gyönyörű, energikus, remek hangú Noa pedig jelenleg a Noa Rock énekese (mert dark/folk metal bandából olyan kevés van manapság…).

De – mint fent mondtuk – a vágyképek nem öregszenek. Ugyan – értékelhető klip híján – a dolog vizuális része csupán halványuló emlék, de a dalok újra és újra elénk rajzolják a képet. Ebbe pedig –és e listának ez a fokmérője – simán bele lehet zúgni.

A legjobb Lovegun dalok klipje nem lép túl az „Evanesence legyek vagy Within’ Temptation” kérdéskörön, a többi pedig Koltai-filmet vagy Neotont idéz, így egy – koncertkivetítőre szánt – home videót mutatok csak nektek. A lényeg úgyis a zenén van, és ez, tehet bárki bármit, örökre megmarad. (És még mindig üvölteném a refrént egy bulin.)

* Abban a – mérsékelten valószínű – esetben, ha mégis maga a zenekar döntött saját harakirije felől, lehajtott fejjel elnézést kérek a nem létező menedzsertől és konvertáljuk. Idevágó cikk, interjú, komolyan vehető szóbeszéd híján esélyek és a szívem súgta.


Hobo mondta a ’Tiltott Gyümölcs’ kapcsán, hogy az albumot azok válogatták össze, akik betiltották a dalokat. Meg hogy jól sikerült. Meg írtam fent, hogy csajok a rockban kényszerpályán vannak. Miután a cikkben összegyűjtött zenék két hete folyamatosan mennek a lejátszóban, rájöttem: a lányok – ki-ki a maga módján –, de megragadták a rock lényegét: lázadnak. Komolyan mondom, reggelente a melóba tekerve a dalok jobban felráznak, mint egy csésze dögerős Adrian Cronauer. A Do or Die felvisz a legmeredekebb emelkedőn is, a Cynics and Critics alatt headbang ütemre taposom a pedált, a Rock ’n’ Roll Queennél pedig ott ugratok padkákra/kőre, ahol csak tudok. (Izé… ismer valaki egy jó bicikliszerelőt?)

Ebből kiindulva, mi, szőrösek, arrogáns uralmunkkal talán egy szükséges rossz voltunk, hogy ezek a csajok/dalok ilyen ütősek legyenek. Mindazonáltal mi – en bloc, a rockerek – levehetnénk azt a vaskalapot, kicsit több levegőhöz juttatva ezzel a lányokat. Ha pedig elfelejtjük végre azt a baromságot, hogy lekurvázzanak lányokat olyan dolgokért, amik anno Vince vagy Steven Tyler esetében napi rutinnak számítottak, még jobban kiteljesedhetne a műfaj. És ezzel mindenki jól járna.

Szerző: ProblemChild

Legutóbbi hozzászólások