One Machine: The Distortion Of Lies And The Overdriven Truth

írta Mike | 2015.03.28.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Scarlet Records

Weblap: http://www.feedtheonemachine.com

Stílus: Progresszí­v power/thrash/groove metal

Származás: Nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

A tárgyalt lemez idestova egy évvel ezelőtt látott napvilágot, így aztán sokáig a fiókban pihent a jelenlegi kritika sillabusza, most viszont előkerült, lefújtam róla a port, legyen bármily kesernyés szájízű is a bírálat…

A dán Mercenary-nek a mai napig kiemelt helye van a kedvenceim között, bizony rosszul érintett, amikor 2009-ben kilépett a Sandager testvérpár: míg a billentyűs Morten a Pretty Maidsben cövekelt le, addig Mikkel (az énekes) a nem túl régóta aktív banda, a londoni székhelyű One Machine élére került. Amikor azonban e sorokat olvasod, Mikkel másik két taggal egyetemben már nem tagja a brigádnak, nem volt tehát gyümölcsöző ez a kooperáció. És sajnos azt kell, hogy mondjam, a hosszú című ’The Distortion Of Lies And The Overdriven Truth’ bemutatkozásra is inkább a szereplők révén kerülhet némi reflektorfény, mintsem a színvonala miatt. Erre hamarosan rátérek.

A szerencsétlen hangzású One Machine-re egészen a tavalyi szétrobbanásáig simán tekinthettünk egy afféle földalatti „all star” társaságként, ugyanis olyan nevek fémjelezték a lemezfelállást, mint Steve Smyth, a Forbidden, a Testament, a Nevermore és még megannyi kompánia gitárosa, Jamie Hunt a kevésbé ismert Biomechanicből, Tomas Koefoed az egykori Mnemic-basszeros, Raphael Saini az Iced Earth ex-dobosa, és ugye Mikkel Sandager – utóbbi három azonban már nem tagja a csapatnak, mint említettem. Jóllehet itt több műfaj lépett frigyre egymással, leginkább technikás, összetett power/thrash metallal van dolgunk, ahol olykor még az agyasabb death hatások is beköszönnek a groove-os modern metallal karöltve. A baj ott kezdődik, hogy a zenei anyag befogadás igencsak embert próbáló feladat, mi több, kurvára nem egy szórakoztató időtöltés; Jamie Hunt gitáros ugyanis szépen magával hozta az előző formációjának, a Biomechanicalnak a hasonlóan idegtépő, háborgó jellegét a One Machine-be is. Örülünk, Vincent? Hát, marhára nem. Még a masszaszerű, tömény hangzás is azonos… No, igen, magukkal a dalalapokkal nem is lenne nagy probléma, legfőképp a tragikus megszólalás az, ami egy pörölycsapással veri félholtra a műélvezetet: kibogozhatatlan, zavaros az egész, a hangszerek alig különülnek el egymástól, nem beszélve az élettelenül kopogó-pufogó pergőkről. A keverésért felelős Roy Z mintha visszafejlődött volna, pedig egykoron nem kis remeklések fölött bábáskodott – lásd némelyik Bruce Dickinson-, Judas Priest-, Helloween-anyagot, jól is szólnak azok! (És hát Niklas Sundinnak is voltak már jobb pillanatai, az általa elkövetett hajmeresztően ocsmány borító csak arra alkalmas, hogy elvegye az ember kedvét a koronggal való megismerkedéstől.)

A zenei párhuzamok tekintetében a Biomechanical mellett a Nevermore is megemlíthető, és bár tudjuk, hogy Jeff Loomisék muzsikája is fölöttébb zaklatott, hisztérikus meg roppant komplex volt, ők azonban mindig kerek, emlékezetes dalokban gondolkodtak, ráadásul etalonhangzással megtámogatva; a One Machine-korong viszont mindezeknek híján van, s még a nagy üggyel-bajjal kihámozható karakteresebb témákat is agyonnyomja ez a fájdalmasan kásás, elbarmolt megszólalás. Sandager sem tud kibontakozni, nincsenek igazán megjegyezhető énekdallamai, amikor pedig veszettül acsarkodik meg sikoltozik – és nem kevésszer, tegyük hozzá –, akkor bizony hamar felmegy a pulzusszám. Ha tehát egy idegesítően jámborlelkű haverodat nagyon gyorsan ki akarod hozni a sodrából, tedd fel neki ezt az albumot; garantált, hogy még a legbékésebb emberből is előhozza a habzó szájú tömeggyilkost. Példának okáért a névadó dalban Mikkel olyan elmeháborodottan visong-kántál-sivít, mint akitől hirtelen megvonták a Xanaxot, majd ráadták a kényszerzubbonyt; nekem legalábbis nehezemre esik befogadni a teljesen céltalanul csapongó, émelygőn ingerült énektémáit. Mert hát egyébként egy kiváló hanggal megáldott, technikailag képzett trubadúrról beszélünk, de hiába, ha szinte folyamatosan ezeket az érnyiszálós falzetteket erőlteti – amelyeket olyan hallgatni, mintha rozsdás szögeket használnál fültisztításhoz. Annak idején a Mercenary-ben nemcsak hogy kordában tartotta szárnyaló hangját, ám azt karakteres, azonnal rögzülő énekdallamokkal is megfűszerezte – ami itt nagyon nincs „kéznél” neki. Talán nem ártott volna egy tényleg tapasztalt producer bevonása… Miként a Phil Collins-féle I Don’t Care Anymore feldolgozása is borzalmas, Sandager itt már teljesen elveti a sulykot azzal a nyomasztó gajdolással, vagy talán csak lenyomott a stúdióban jó pár alsópolcos, 22%-os Bakter Bandit, aztán úgy felejtették a felvételen a gonosz kis trollok?

Sajnos hát alig vannak kerekre csiszolt, értelmezhető, fogós refrének (de mondjuk a Crossed Over-é épp ilyen), és bizony a nagy zűrzavaros szurokhangzásból a jóféle riffeket is csak kínkeservvel lehet kihalászni. Pedig sokszor végigpörgettem az anyagot, hátha velem van a baj, hátha egyszer végre beérik és megcsillantja erényeit, de nem, nem és nem, mostanra meg már idült mazochistának érzem magam a görcsös próbálkozásaimmal, úgyhogy inkább szépen kimutatkozom. (A banda egyébként továbbra is aktív a tagcserék ellenére, s talán a második próbálkozásuk már nem lesz ilyen ádáz ellensége a hallójáratoknak…)

Pontszám: 4.5