Revolution Saints: Revolution Saints

írta Csemény | 2015.03.11.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.revolutionsaints.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Mindig is nagyra becsültem a jobb fajta rocktriókat, mint a Cream, a ZZ Top, a Grand Funk, a Rush vagy a Motörhead, ahogy újabban a Black Country Communiont is csodáltam. Csupán három ember, minden nagyobb csinnadratta nélkül, és mégis tökéletes zenét szólaltatnak meg. December óta ott kopogtatott a Revolution Saints is, mostanra pedig kijelenthető, hogy a kooperációjuk az egyik legértékesebb hozadék, ami az utóbbi időben a műfajukon belül történt.

Ami elsőre feltűnő, hogy Deen Castronovo nemcsak dobol, de énekel is. Ez bár nem példanélküli, de azért ritka mutatvány, itthon Tunyó csinált ilyesmit még a Cyklonban. Az kérdéses, hogy élőben hogyan menne egy Revolution Saints-koncert képben-hangban. Jól járnánk a Phil Collins-verzióval is (vagyis szereznek egy dobost Deen mögé, aki maradna énekes), de igen pikáns lenne ez az anyag mondjuk Sotoval, Glenn Hughes-zal, David Readmannel, vagy az amúgy is krónikus munkanélküliségben és szólóártalomban szenvedő Jorn Landéval is. Na jó, befejezem a meditálást, de az azért sokatmondó, hogy rögtön olyan kérdések merülnek fel az emberben, hogy mikor sikerül élőben elcsípni a zenekart.

Az utóbbi hónapokban repkedő hírek és nyilatkozatok miatt a legtöbben talán Doug Aldrich szemszögéből közelítettük meg a Revolutions Saints-sztorit, akinek a Whitesnake-ből való távozása alaposan lesújtott. Bár elhallgatva az új lemezt, a szakítások szerencsésebb forgatókönyve következett be, amikor egy jó banda helyett már kettőre szegezhetjük figyelmünket. Mindezek ellenére ez az album nem Dougról szól, pontosabban nem csak róla. Mindhárman hathatósan rányomták a bélyegüket, és ugyanolyan fontosak a gépezetben. A köztudottan nagy Journey- és Styx-fan Alessandro Del Vecchio már egy másik Frontiers által megidézett, komoly kvalitású gyülekezetben, a Level 10-ben is ludas volt, most viszont az album szinte egészét maga írta. Ilyen szempontból azért is kiegyensúlyozott a végeredmény, mert előre megírt anyagból kellett dolgozni. Erre egyébként Blades is panaszkodott, hogy zeneszerzőként nem tudták kiélni magukat.

A három anyazenekar, a Whitesnake, a Night Ranger és a Journey közül talán az utóbbi hatása érződik leginkább, és ha szerzőként nem is, de játékban mindenki hozzátett a saját stílusából. Egy kicsit bluesosabban és persze sokkal keményebben szólal meg a ’Revolution Saints’. Az anyazenekarokon kívül is sok mindenkit bele lehet még hallani, de talán nem is érdemes felsorolásokba bocsátkozni. Deen énekteljesítménye bár nem páratlan világszenzáció, mindenképp elismerésre méltó. Nagyon tisztán és biztosan dalol, ráadásul szép hangszínnel is megáldotta a sors. Ami a dobjátékát illeti, talán még nagyobb elánnal és dinamizmussal vértezi fel a dalokat, mint ahogy azt az újjáalakított Journeyben 17 évig tette. Visszatérve az énekteljesítményre: Jack Bladeset is dicséret illeti, aki nagyszerűen duettezik Deennel a Turn Back Time-ban, és a vokálozásban remekül működik együtt a ritmusszekció. Ám Jack a már-már power triókra emlékeztető dallamos basszusjátéka mellett szövegíróként is meggyőzött. Elképesztő, hogy ez az ember milyen előretekintően, mennyi empátiával, szeretettel és milyen pozitív gondolkodással fordul a világhoz.

Doug pedig egy fenomén. Fantasztikus, Randy Rhoadsot és John Sykest idéző szólókkal és megoldásokkal turbózza fel Del Vecchio szerzeményeit. David Coverdale igencsak sajnálhatja, hogy ezek nem a Whitesnake-ben fiallnak. A darálós tekerések, gitárnyüstölések feldobják az amúgy is tökös számokat, mint a Back On My Trail, a Turn Back Time vagy a  Dream On, de apróbb finomságokat találunk, mint például egy Layla-szerű lezárás a Stranger To This Life végén. A balladákkal is sikerült egy manapság egyre tipikusabb hibát elkerülni, a lassú blokk (Don’t Walk Away, Here Forever) és dalok nélkülözik a klisés megoldásokat, és hál’istennek nem szenvedve kell végighallgatni őket, egy pörgősebb szám után sóvárogva. A nagyívű és ragadós dallamok kiválóan működnek, azonnal az ember fülébe másznak, Doug pedig hol finom bluesos pötyögéssel, hol ellentmondást nem tűrő keménységgel kísér.

A Revolution Saints nagyon eltalálta a bemutatkozó lemezét, és alaposan feladta a leckét a Totonak. Az egyik legjobb ismérve a kiváló lemeznek, ha rövidnek tűnnek a számok. A Dream On westcoastos lüktetésébe és remek vokáljaiba belefeledkezve, megdöbbenve konstatáltam a dal végén, hogy másfél percesnek tűnt az egész. Már többször is megfogadtam, hogy nem használom többször a lassan semmitmondóvá koptatott örömzene kifejezést, de most kénytelen vagyok. Egy-egy súlyosabb, borongósabb dalt (How To Mend a Broken Heart) kivéve könnyed, gondtalan, szinte idilli a hangulat. Ami pedig a jövőt illeti, két izgalmas kérdés is felmerült bennem. Sikerül-e színpadra vinni a dolgot? Sikerül-e még többet kihozni egy következő lemezből, ahol lesz idő egyszerre mindhárom tagnak a stúdióban lenni, és maguk írják a zenét? Kíváncsian és bizakodva várjuk a választ és a folytatást.

Pontszám: 9