Kalapács: Enigma

írta Csemény | 2015.02.17.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Hammer Records

Weblap: www.kalapacs.net

Stílus: heavy metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Egy-egy új Kalapács-album általában két garanciát is tartogat a hallgatóság számára. Egyrészt stílusteremtéssel és világmegváltással sosem „fenyegetik” a műfajt, ellenben a germán gitáriskolán nyugvó, megalkuvást nem tűrő, a földet is megrengető heavy metal biztosított. A zenekar tagjai 15 éve egy felállásban nyomják, ami – amellett, hogy ritkaság számba megy és nagyon dicséretes –veszélyeket is hordozhat magában. Egészen a 2009-ben elszabadított ’Apokalipszis’-ig egy-két évente gyártották Kalapácsék a remek lemezeket, aztán onnantól mintha kicsit alábbhagyott volna a lendület. A lemezekre is többet kellett várni, ráadásul a ’Poklok és Mennyek között' nem ütötte meg az ’Apokalipszis’ szintjét. A csapat motorjának számító Kalapács Józsi pedig sokkal nagyobb teret engedett egy könnyedebb vonulatnak is, gondolhatunk itt az akusztikus produkciókra, az Atilla Fiai Társulatra, az újraértelmezett dalokra, ami mellett ott vannak még a Madách Színházbéli kötöttségek is, és a „Pokolgép 30” koncertek.

Fáradtság? Kimerültség? Esetleg alkotói válság? Szerencsére az új ’Enigma’ mindhárom feltételezést cáfolja. A 2008-as ’Mítosz’ óta a legélőbben, legnyíltabban megszólaló albummal van dolgunk. A basszus és a tamok hangja kifejezetten tetszetősre sikeredett, ellenben a cinek konstans sistergése zavaró tud lenni egy-egy egyébként kiválóan eltalált refrén (e téren a címadó abszolút favorit) vagy verze alatt. Sárközi Lajos és Weisz Laci pedig húzós riffeket sajtolnak ki a gitárokból bő háromnegyed órán át. Az első két szerzemény és a Verseny a legdöngölősebb dalokként maradtak meg bennem. De még szót kell ejteni a Várlak tégedről is, amiben a Grave Digger Excaliburjának sebes vágtája fúzionál a Könnyű szívvel refrénjének epikus sodrásával még az első Omen-lemezről. Az Omen zeneiségének egyébként egy másik korszakát, az ’Idegen anyag’ éveit is sikerült felidézni a Búcsú helyett pszichedelikus dallamaival, akárcsak korábban a Nincs bajjal még a ’Totem’, vagy az Angyallal az ’Ösztön’ lemezen.

Ősi praktikákat nem csak a lassú daloknál fedezhetünk fel. A már jól megszokott vaskos gitártémák borítékolhatóak, mondhatni eleve adottak, ha Kalapács-albumot pörget az ember. Mindemellett a korábban jól bevált recept alapján az ’Enigmá’-n is Bivi tűzokádásával lobbantanak be több számot (A játék, ha véget ért, Az Ördög visz elt, vagy az Özönvizet is), ahogy azt már a Korcsot, a Nem az a harcot, vagy az Ősi törvényt hallgatva korábban is megszerettük. Ami az énekteljesítményt illeti, Rob Halfordhoz tudnám hasonlítani a jelenséget. Ahogy a Metal God a ’Redeemer’-en, úgy Józsi az ’Enigmá’-n sem vállalta túl magát. Fiatalabb már ő sem lesz, ahogy a hangja sem, viszont az énekkel nagyon kötözködni nem lehet. Amellett, hogy nagyon stabil, még mindig benne van az őserő és a karc.

Három dal, a Fájjon, hogy érezz, az Elhagyott Rock and Roll és a már említett A játék, ha véget ér is erősen slágergyanús, de a csordavokált megkívánó refrének mellett a bridge-k is dallamosak. Ennek ellenére amellett, hogy a lemez lassult az elődeihez képest, tömörebb is lett, és dühös, zaklatott benyomást kelt. A riffek szaggatott, feltűnően éles ritmikáját Beloberk Zsolt duzzasztja feszes meneteléssé. Néha már soknak is tűnik egyben ez a tömör dzsidzsi, amit három belassulós, nyugisabb dal old fel, a Zuhanni kell, a Búcsú helyett és a Kötéltánc. Utóbbi a billentyűjáték mellett a cajon miatt is érdekes, amolyan „akusztikás” hangulatú. De hogy visszatérjek a zúzáshoz, Sárközi Lajos szólója is tetszetős volt az Özönvíz elején, az ilyen neoklasszikus finomságok, eddig nem kaptak ekkora szerepet.

A hangulathoz jól passzol a borító is, ami már rögtön sejteti, hogy a szövegekben az ember kerül górcső alá. Ismerős jelenségek persze e téren is szembe köszönnek, úgy mint a lázadó attitűd, a kiélezett tartalom és a szókimondó társadalomkritika. Józsi szívesen vetemedik szójátékokra is, ellentétpárokat már a Gépinduló szövegében is fellelhetünk még az ősidőkből, de ezek – akárcsak a többi szellemes megoldás – az utóbbi éveket is végigkísérte, és tökélyre a Patkánymese groteszk soraiban fejlődött. Analitikus típus vagyok, de végül nem számolgattam össze őket, ettől persze akad bőven.

Az ’Enigma’ ugyanúgy bizonyos határokon belül mozog, mint a zenekar életműve. Sok bandának kifejezetten jót tettek a személyi változások, akár többször újjá is születtek, amire talán az egyik legjobb példaként a Black Sabbath hozható fel. A Kalapács esetében ez viszont teljesen kimaradt, bár az állandó felállás javára mindenképpen feljegyezhetjük az összeszokottságot, és persze az állandó színvonalat. Ugyanakkor számomra a mostani lemez is hosszúnak tűnt, az emberi agynak fel kell dolgoznia a hallottakat. Józsiék ezúttal is 12 számot pakoltak fel a lemezre, ami nem kevés, viszont egyikre sem tudnék rámutatni, és mint bűnbakot kipaterolni. A dalcsokor kiegyensúlyozott és koncerten is meggyőzően működnek, ezt pár napja már tapasztalatból is írhatom. Ezúttal is egy ízig-vérig Kalapács-album született.

Pontszám: 7.5