Újult erővel: HammerFall, Orden Ogan, Serious Black - Arena, Bécs, 2015.02.10.

A HammerFall visszatért: tavaly nyáron kiadott egy bitang jó lemezt, idén egy minden részletében profi turné végét tapossa és felszabadultabbnak tűnik, mint valaha. A nem túl tágas, de a balkonjának és lelátójának köszönhetően hamar szimpatikussá váló bécsi Arena nem az első csordultig telt koncerthelyszíne volt a svédeknek az utóbbi hetekben. A népek nem társadalmi életet élni és Zipfert zabálni jöttek, aki lélegzett és mozgott, már a Serious Black és az Orden Ogan koncertjén is a tömegben edzette a nyakizmait (leszámítva két fiatalt, akik a ruhatár oldalában és egymásban töltötték az egész estét).

Mivel a Serious Blackre keresztelt szupercsoportosulás két csatalova is megkehesedett, személyi változásokkal indult a csapat első turnéja. Jó kis üzletet csináltak a HammerFall-lal, kapásból több száz embernek zenélni egyáltalán nem hangzik csúnyán. Ezt csak azért mondom, mert Roland Grapow játszott már maroknyi embernek az akkorra már bőven ismert Masterplanben. Mondjuk más kérdés, hogy személyesen nem élvezhette a felé lendülő metal villák látványát Bécsben sem, mivel ő volt az egyik kieső; helyére Bob Katsionis, a Firewind billentyűs-gitárosa ugrott be.

A "jó öreg" Bob kicsit el is terelte a figyelmet a többiekről: már megjelenésével kilógott a germánok sorából, néhol pedig úgy fogta le a bundokat, mintha éppen a szintijét markolászná. Többet is mozgott társainál, pedig sok hely nem jutott a csapatnak az amúgy sem túl terebélyes színpadon – szokás szerint félbevágták a deszkákat a HF dobcucca előtt, így csak egy térfél jutott Urban breedéknek. Kétségtelen, hogy a svéd énekes neve az, amely – Grapowé mellett természetesen – felsrófolja a zenekar ázsióját. A Bloodbound és a Tad Morose egykori, méretes seggfej hírében álló énekese pedig elegáns, fehér ingben, selyemmellényben, szerényen, de a tőle megszokott magabizossággal és minőségben hozta az első és egyetlen SB lemez dalait. Nekem ugyan már pár perc után a túlsó fülemen ömlöttek ki a cukormázas billentyűtémák, de az album összességében ígéretesnek tűnik (a repertoárból az I Seek No Other Life-ot és a High and Low-t emelném ki).

Ha az örökmozgó breed hátsóját sikerül a földhöz ragasztózni, akkor sok jó albumot kaphatunk még tőlük a jövőben. Mindössze 28 perc jutott a Serious Blacknek (ezalatt hét dalt lehet eldurrantani), de ebbe a kis időbe nagyjából egy órányi örömködés szorult. Folyamatosan fotózták a közönséget, s a szelfik is bőszen csattogtak a széles fogsorok mellett. Utóbbi már a koncerteken is kőkemény trend lett, ami amellett, hogy jópofa (pesze kinek mi...), nagyot tud lökni a zenekar közösségi médiás megítélésén, nyilván pozitív irányban. A lényeg, hogy a rajongók be tudják jelölni magukat a fotókon, és kérlelhetetlenül ömöljenek a hashtagek: #worldwiderevolution #stefanisback #urbanbreedisaprick.

Setlist:

Temple of the Sun / Akhenaton / Setting Fire to the Earth / High and Low / Older and Wiser / Sealing My Fate / I Seek No Other Life

Hogy miként tud belesimulni a germán szintipower és a germán trve metal egyvelegébe a germán mesélős metal, arra az Orden Ogan hivatott válaszolni. Az anyósom teljesen, a barátnőm félig német, gyerekkorom óta beszélem és a munkám során is minden nap használom a nyelvet, de most hallottam először német zenekart német nyelvterületen. És ha rajtam múlik, utoljára. Nagyjából olyan élmény volt, mint az NDK-s pornó, csak a "Komm Jürgen" és a "Tiefer, tiefer!" helyett az "Ihr seid geil" és az "Ihr seid megageil" kezdetű felkonferálások váltakoztak gyomorforgató gyakorisággal. Ettől függetlenül Sebastian Levermannék jópofa zenészek, árad belőlük a szimpátia, meg valamiféle ügyefogyott báj is. Tipikus másod- vagy inkább harmadvonalas banda, amely előszeretettel tapasztja rá enyves mancsait a Blind Guardian témáira. Amúgy ők is friss lemezzel nyomulnak, az ismertetőnk még meleg és ropogós.

A Serious Blackkel ellentétben ők már elég ideje léteznek ahhoz, hogy sikerrel vegyenek egy közönségénekeltetést, így a To the End és a záró The Things We Believe In rendkívül hangulatosra sikeredett. Ahogy a korábbi koncerteken megszokhattuk, most is posztapokaliptikus szerelésben sorakoztak fel az Orden Ogan feliratú molinó előtt, így ha zenében tulajdonképp annyira nem is, de fizimiskában mindenképp kilógtak a sorból. A HammerFall hála Istennek már rég levetkőzte a sodronyingeket és a bőrkötőket, de mindig lesz néhány trú banda, amely azt gondolja, hogy Eric Adamsnek öltözni menő dolog. Arra a kérdésre, hogy a dupla-o feljebb tudja-e valaha tornászni magát elismerésben és sikerességben, szerintem aláhúzott NEM a válasz, ettől függetlenül fesztiválokon vagy előzenekarként bármikor megállják a helyüket a német srácok. Ők azok az arcok, akik vígan ropják a színpadon, miközben te vered magadba a folyékony kenyeret – mert amikor a Last Man Standingre kell öklöt rázni, akkor nagyon feleslegessé tud válni egy mannával teli repohár. Orden Ogan el.

Setlist:

F.E.V.E.R. / The New Shores of Sadness / The Lord of the Flies / To the End / Ravenhead / We Are Pirates / Deaf Among the Blind / The Things We Believe In

Szóval ott hagytam abba a hammerfallos okfejtést, hogy Cansék tényleg mindent az élére állítottak. Jót tett nekik ez a pihenő, ez világos, mint a nap. Joacim csinált egy metalidegen albumot 'Nu kan mörkret falla' címmel, Fredrik Larsson másodszor is lefektette az alapokat az apaléthez, Anders Johansson pedig 15 év után vette a kalapját és búcsút intett a bandának. Egyértelműen berozsdásodott láncszem benyomását keltette, s néhány koncert után erősen úgy tűnik, hogy az amúgy Peter Tägtgrennel turnézó David Wallin remek választás volt. Mivel Larsson gyermeke közben megérkezett a Földre, Stefan Elmgren ragadta magához a bőgőt. Már miatta megérte oda-vissza 500 kilométert utazni; 2008-as kilépése óta nem ez az első alkalom, hogy visszatér, de csak egy-egy fellépés erejéig tette ezt korábban, többállomásos turnén 2007 óta nem volt a zenekarral.

A feltöltődés és a tagcserék mellett Dronjakék is felfedezték maguknak a közösségi médiát. Maguk mellé ültettek/állítottak/fektettek egy tehetséges fotóst, Therés Stephansdottert, aki a zenekar minden lépését végigkísérte, és teleposztolta a Fészt a jobbnál-jobb képekkel. Az évek óta haldokló weboldal is megtelt tartalommal, a lemez ugyebár egész pofás lett, szóval valóban minden rózsaszínűre volt festve HammerFalléknál. Már csak annyi dolguk volt, hogy összerakjanak egy ütős szettet és hozzák a játszmát. Megtették.

A (r)Evolution régisulis, ökölráziós orgiájával, a Hector's Hymnnel nyitottak: nem volt helye tökölésnek, bejöttek az intróra 'oszt kész, maximum az utolsóként befutó Joacim látványától nedvesedett meg pár bugyi a teremben. A jó Cans hangja egy ideje nagyon rendben van (egy-két hitetlen még azt is kétségbe vonta, hogy a dalhallás koncerten valóban élőben énekelt). Ezek szerint tanárhoz jár főhösünk, és alighanem a kavintont is marokszám zabálja, mert egyre ritkábban véti el a dalszövegeket, ami régen igen erőteljes deficitje volt. Dronjak is sokat emberesedett az évek során, összeteszem a kezem, hogy ledobta láncait és teljesen hétköznapi szerelésben mutatja magát: most például többek között egy sima 'HammerFall / Rated M / Metal' pólóban (a többek között annak szól, hogy egyrészt váltogatta a felsőket a koncert alatt, másrészt a végén félmeztelenül nyomta) billegtette kiszőkített loboncát, ami a merch egyértelműen legszemrevalóbb darabja volt – na nem Oszi feje, hanem a t-shirt. De hagyjuk is, mert nem divatbemutatóra jöttünk, hanem izmot fájdítani, rőzsét rázni, hangszálakat szaggatni.

Volt is miért inhalálni a komlót, mert hamar kiszáradtak a torkok a sok énekléstől: teletöltötték az akkor előttünk, most már mögöttünk álló 100 percet az életmű legjobb dalaival, minden albumról egyet, maximum kettőt felkarolva, megtoldva négy friss szerzeménnyel és egy medley-vel. Az újakhoz is nagyon jó érzékkel nyúltak, a Hector himnusza mellett a Live Life Loud, a We Won't Back Down és a Bushido (te jó ég, milyen ökölrázás volt ott!) követelt helyet magának. Ami feltűnő volt, hogy Joacim keveset kommunikált, annál legalábbis mindenképp, mint amit megszoktam tőle az utóbbi tíz évben. Az igazi poénok is elmaradtak, pedig régen azokból sem volt hiány (történt már, hogy Dronjakot titulálta nőnek, de akadt, hogy Elmgren péniszének méretét énekelte bele a Last Man Standing soraiba). Jó, nyilván nem halálba fordult arccal álltak a deszkákon, ugyanúgy pörögtek, mint mindig, sőt, talán még annál is jobban – ez a buli példának okáért köröket vert az Infected turné koncertjére.

Az amúgy is erős közösségi találkozó a második félidőre még egy fokozatot tekert a metalométeren: kezdődött a Live Life Louddal, ami élőben rútul üt, illetve a 400 Meter Medley-vel, ami a Genocide, a Hero's Return, a The Dragon Lies Bleeding, a Secrets és a Riders of the Storm összegyúrását jelentette. Nyilván ahhoz képest nem túl kielégítő, hogy ezeket a dalokat akár el is játszhatták volna, de egy dob- vagy gitárszólóhoz képest mindenképp istenes megoldás. Ráadásul Elmgren magához ragadta a gitárt, átpasszolva Pontus Norgrennek a bőgőjét. Ezeknek aztán mindegy volt, hogy min tolják. A Threshold szenzációs volt, nem is értem, hogy az utóbbi években hogy maradhatott ki a repertoárból: közönségénekeltetős, csordavokálos, bivalyerős nóta, amelyre még a mellettem álló, orrát sörbe lógató fiatalembert is hevesen rángatni kezdte az ideg. Hasonlóan nagy ováció fogadta a Last Man Standinget, csak a piró hiányzott a színpadról a tökéletes összképhez. A Glory szenzációs volt, mint mindig, a kötelező HammerFall pedig ideiglenesen lezárta a bulit.

Dronjakból azért még nem fogyott ki teljesen az infantilizmus, egy kalapács alakú gitárral hirdette az igét. Mondjuk szerintem nagyon menő volt, ráadásul valamivel csak fel kell dobni a koncerteket, ha már egy ideje a kollektív metal mezőny meglehetősen fapadosan nyomja. A ráadást már az emelvényről néztem, ahonnan az egész termet felülről lehetett figyelni. Ahhoz, hogy mértani pontossággal középen helyezkedjem el (beteg dolog a szimmetriafetisizmus), sajnos le kellett ülnöm, de a Templars of Steel végére és az utána hasító Bushidóra "kénytelen" voltam terpeszbe vágni magam, és a lépcső korlátjába kapaszkodva süvölteni a sorokat.

Mikor a HammerFall még a népet delejezte a Hearts on fucking Fire-rel (sic!), én már a kabátomat szorongattam, megelőzve a bajt, és jókat kortyoltam az állítólag öt decis, de legnagyobb jóindulattal is csak négynek mondható söröspoharamból. Tökéletes! Joacim Cans és kompániája megmutatta, hogy hogyan is kell ezt csinálni 2015-ben. Most nem arról beszélek, hogy milyen számokat írnak, mert az egy dolog – az viszont elvitathatatlan, hogy a koncertezés tudományát valaki nagyon jól a fejükbe verte anno. Nem sikerült kivetnivalót találni ebben a színpadi performanszban, még azzal sem tudok érvelni, hogy Pontus túl merev lenne, vagy kilógna a sorból. Nem ő a legextrovertáltabb figura a világon, de ő is ismeri a viccet, Joacimot például megkergette a gitárjával. Stefant pedig jó volt újra látni, el tudnám fogadni, ha végérvényesen visszatérne a HammerFallba. Közben özönlik ki a sok templar, a merchet viszik, mint a vattacukrot, Dronjak 'Rated M' pólója tarol. Mi pedig elindulunk Pest felé, ahol rövid pihenés, majd a munka vár. A koncertek legszarabb része mindig a vége.

Setlist:

Hector's Hymn / Any Means Necessary / Renegade / Bang Your Head / Blood Bound / Heedint the Call / Let the Hammer Fall / Live Life Loud / 400 Meter Medley / Threshold / Last Man Standing / Glory to the Brave / We Won't Back Down / HammerFall /// Templars of Steel / Bushido / Hearts on Fire

Szöveg: Jocke
Képek: Savafan
Köszönet a Nuclear Blastnek!