Crobot: Something Supernatural

írta StonerCsab | 2015.01.27.

Megjelenés: 2014

 

 

Kiadó: Wind-up Records / Nuclear Blast

Weblap: http://www.crobotband.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Brandon Yeagley - ének, szájharmonika Chris Bishop - gitár, vokál Jake Figuroa - basszusgitár Paul Figuroa - dob
Dalcímek
1. Legend of the Spaceborne Killer 2. Nowhere to Hide 3. The Necromancer 4. La Mano de Lucifer 5. Skull of Geronimo 6. Cloud Spiller 7. Fly on the Wall 8. Night of the Sacrifice 9. Chupacabra 10. Wizards 11. Queen of the Light 12. Tap Dancin' on a Tightrope (bónusz)
Értékelés

Amikor elsőnek megláttam a Crobot kígyós-templomos klipjét (The Legend of the Spaceborne Killer), lestoppolt az agyam. Igaz, picit hajazott a Rival Sons Keep On Swinging videójára, amit valószínűleg ők is kiszúrtak, mert azóta már egy újat készíttettek. Ebben benne volt az a lazaság, ami kicsit kihunyt a Rival Sonsból, és az a zabla nélküli, koszos tempó, ami a Graveyardból hiányzik.

2012-ben jelent meg Crobot debütáló EP-je 'The Legend of the Spaceborne Killer' címmel, amire felfigyelt a Wind-up Records, és egyből leszerződtette a srácokat. Majd kijött 2014 májusában egy négyszámos kislemez, ami csak szimplán a zenekar nevét viselte, és a producere az a Machine volt, aki többek között a Clutch Earth Rocker’-ét is csiszolgatta. A nagylemez még azon év októberében megjelent, aminek promózásába már a Nuclear Blast is besegített.

A kezdő dal itt is, mint minden eddigi anyagon, a The Legend of the Spaceborne Killer, aminek az első, 2012-es verziója nekem jobban tetszett, itt most felspéciszték pár elektromos effekttel, és az éneket is újravették. Amivel persze nincs semmi baj, mert a megszólalást nem rontotta el, ez csak az én finnyásságom.

A fiúk jól érzik, hogyan kell megidézni a ’70-es évek rockriffjeit, amiből ezen az anyagon dögivel találhatunk. A pennsylvaniai kvartettből örvénylik a metalos, funkos blues-rock, ráadásul egy sorozatgyilkos énekhanggal, és egy nagyon ízes, feszes gitárjátékkal felvértezve. Brandon Yeagley a zseniális hangja mellett azért herflitudását is megmutatja a The Necromancerben, ami ezáltal úgy indul be, mint egy sztriptíztáncos hátsója, ha egy tízest dugsz a bugyijába. Ők is megérezték, hogy a „kotyogtatós” gitárhangzásból, ami a Nowhere to Hide riffjében megbújik, egy eszelős érzetű számot hoztak össze, hiszen a második klipjüket pont erre készítették el. Emellett a wah-pedállal telepumpált gitárszóló és egy zseniálisan vokállal felturbózott refrén osztja ki neki „Az album legjobb száma” címet. A La Mano de Lucifer, bár lassúzásra alkalmasan indul, a negyedénél rádobnak egy lószőrpokrócot, aminek súlya alatt rogyik a térd. Ha pedig eddig nem is, itt szép teret kap Brandon hangja, ami szerencse, mert így legalább izgalomban tartja a szám pulzálását.

A többiből szerintem a lézerpontos ütemek miatt is a Fly on the Wall emelkedik ki a  leginkább, amely a kezdő taktusától a végéig iskolapéldáját nyújtja annak, hogyan zenél egy profin összeszokott banda. Persze azért itt is együtt álltak a csillagok, mert csak irigyelni lehet egy ilyen ritmusszekciót, pláne ha testvérek, mint Figuroáék. Azért az említett összebújásszám sem hiányozhat a lemezről, ezt bizonyítja a Queen of the Light, amit elborult, rebegő és visszhangos gitárhangokkal színesítettek, az ének jelenléte pedig itt is annyira erősen fülbesimuló, hogy a csajok elkezdhetnek telesírni a zsepiket. A lemez bónuszszámát is ismeri, aki belehallgatott a legelső albumba: ez a Tap Dancin' on a Tightrope, amit ebben a verzióban kicsit felturbóztak, több borostát engedve a gitárnak és a basszusgitárnak egyaránt. Kicsit dűrhőbb lett tőle.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások