Harem Scarem: Thirteen

írta CsiGabiGa | 2015.01.22.

Megjelenés: 2014

 

 

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.haremscarem.net

Stílus: Hard rock

Származás: Kanada

 

Zenészek
Harry Hess - ének, vokál, billentyűs hangszerek Pete Lesperance - gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek Creighton Doane - dob Darren Smith - vokál Pete Newdeck - vokál
Dalcímek
01. Garden Of Eden 02. Live It 03. Early Warning Signs 04. The Midnight Hours 05. Whatever It Takes 06. Saints And Sinners 07. All I Need 08. Troubled Times 09. Never Say Never 10. Stardust
Értékelés

„Jókor volt jó helyen!” – mondják a szerencsés csillagzat alatt születettekről. Nos, ez a kanadai Harem Scarem zenekarról nem mondható el. Nagyon jó bemutatkozó albumot csináltak a 80-as évek végének aréna rock stílusában, majd egy egészen szenzációs folytatással ('Mood Swings') álltak elő. Csak éppen mindezt 1991-93-ban tették, amikor a grunge kezdett teret hódítani, s a korábban hasonló stílussal kaszáló Def Leppard is olyan alternatív stílusban próbált gondolkodni, mint a 'Slang'. Kezdtek hát Hessék is sötétebb tónusokkal festeni, s ebből lett a 'Voice Of Reason'–'Believe'–'Big Bang Theory' hármas. Pete Lesperance gitárjátéka persze mindenfajta muzsikát feldob, de igazán befutniuk sohasem sikerült. Rövid kihagyás (és Rubber-kedés) után 2002-ben csináltak egy „vissza a gyökerekhez” albumot ('Weight Of The World'), megbonyolítva egy kis Mr. Big-es extravaganciával. Ja, abban az évben, amikor a Mr. Big feloszlott. Megint rossz volt az időzítés.

A 2008-as 'Hope' (Remény) lemez címe érdekes, ha azt vesszük, hogy előre bejelentették: ez lesz a hattyúdaluk. Nos, mi rajongók csak reménykedtünk, hogy mégse. Aztán 2013-ban felvették újra a 'Mood Swings' dalait, hozzácsapva 3 új szerzeményt, ezzel már igazi reményt adva arra, hogy lesz folytatás. S 2014 év vége felé meg is jelent a nemes egyszerűséggel csak 'Thirteen'-re keresztelt album, mely igen érdekes lett. Egyrészt dallamvilágában továbbvitte a 'Mood Swings' vonalat, ugyanakkor hangszerelésében némi progresszivitást vélek felfedezni, a keverés meg az a kicsit borongós, nyomott hangulatú modern rock, ami egyszerre akar Coldplay és Nirvana is lenni. Darren Smith-t kiválása óta is folyamatosan visszahívják minden albumra vokálozni, hogy az a Def Leppard szintű többszólamú vokál, ami annyira jellemző rájuk, most is ugyanúgy szólaljon meg.

A Garden Of Eden a 'Mood Swings II' egyenes folytatása, leopárdszerű vokálokkal, összetéveszthetetlen Hess-dallamokkal, de megbolondítva egy honfitársuk, Ian Crichton stílusában íródott staccato riffeléssel, amitől lesz egy kis progresszív felhangja a dolognak. A gitárszóló felvezetését meg mintha Paul Gilberttől nyúlták volna le. Persze nem, csak hatásában olyan. Nagyon tud ez a Pete gyerek! Ugyanez a receptje a Saints And Sinners című opusznak is, bakeliten ez lenne a B oldal első dala, szóval ugyanúgy indul a lemez második fele is, mint az első. Egy kis Crichton-féle riffelés, egy kis Gilbert ízű szóló, négyszólamú Def Leppard-vokál és szinte popslágereket megszégyenítő refrén. Nagyon ki van találva ez a recept. A Live It mintha a Summer In The City felturbózott változata lenne, a közepén egy olyan Queen-hatású szólóval, amit Brian May csak a legszebb napjaiban ('A Night At The Opera') alkotott.

Az Early Warning Signs galoppozása a refrén előtti bridge-nél belassul, aztán a refrénre megint rákapcsolnak és egy Rubber-stílusú, a több szólamból néha kánonba átcsapó refrénnel teszik fel az i-re a pontot. Igazi rádióbarát dal, ennek megfelelő hosszúságú szólóval. A The Midnight Hours reggae stílusú versszakaiban a Krokus Tokyo Nights-át hallom vissza, de a refrénre itt is belelendülnek. Az All I Need szomorkásan indul, de aztán ebből lesz végül a legnagyobb aréna rock sláger. A szóló utáni kiállásos refrénismétlést a Def Leppard se csinálta jobban (se másként). A Troubled Times a 'Weight Of The World'-ról lemaradt slágernek hangzik, persze frissen felvéve, és az előzőekhez hasonló remek szólóval megspékelve.

A Whatever It Takes egy tökéletes ballada, a szokásos leopárd-kórussal, Bringin' On The Heartbreak II. A Never Say Never ugyanaz, csak pepitában. Illetve egy picit tempósabban, a középtempó és a ballada határmezsgyéjén. A Stardust is hasonló tempójú, de egy nagyon profin felépített zárása a lemeznek. Komplexitása kapcsán megint elkap egy kicsit a Queen-párhuzam érzése, de ezúttal nem a korai vidám királynő, hanem inkább a borongósabb 'Innuendo' szele csap meg a refrén vokáljának és a gitárjátéknak hallatán. Szinte lebeszélnék mindenkit a „Limited edition” megvásárlásáról, mert ez egy olyan tökéletes befejezés, amit csak tönkretesz a bónuszként odalökött akusztikus verzió. A japánok kaptak egy másik akusztikus átdolgozást, meg egy bónusz lemezt a 2013-as 'Mood Swings' turné japán állomásának (Club Citta, Kawasaki) felvételével. De olyan bootleg minőségű, hogy erre sem ruháznék be súlyos ezreket.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások