Űrutazás fejben - Így készült a Marsbéli Krónikák II

Belemászni a zenész fejébe és szétnézni ott – rosszabb esetben szó szerint, jó esetben csak képletesen ez minden rajongó álma. Ezért olvasunk és készítünk interjúkat, ezért faggatjuk kitartóan a kedvenceket. Erdész Róbert, a Solaris billentyűse most elébe ment minden kérdésnek: felkérésünkre maga írta meg, hogyan született meg oly sok év után az új Solaris-lemez, a tavalyi ’Marsbéli krónikák II’. „Mindent, amit a Marsbéli krónikákról tudni akartál”: hova és meddig nyúlnak vissza dalötletek, hogyan alakult ki a koncepció, hogyan csiszolódtak rengeteg ötletelés során a szerzemények és hova kerültek a Pink Floyd-hatások. Erdész írása olyan részletes betekintést nyújt az alkotófolyamatba, hogy azt nemcsak Solaris-rajongóknak, hanem mindenkinek ajánljuk, akit érdekel, hogyan születik a zene.

Bevezetőként pár szót ejtenék az alapkoncepciónkról. A legfontosabb, amit először eldöntöttünk, az volt, hogy tematikájában ez a lemez is legyen egy Bradbury ihlette konceptalbum, aminek nagyon is konkrét a történeti háttere, ám ez a történet ne ugyanaz legyen, mint ami az elsőé volt, sokkal inkább annak folytatása. Ezért aztán először is – sok év után újból – beleástuk magunkat a Bradbury életműbe. Hosszas kutakodás után rábukkantunk egy nagyon érdekes, Night Call című novellára. Ez nem a Marsbéli Krónikákban jelent meg eredetileg, de annak epilógusaként is felfogható. Mi innen építettük tovább a magunk meséjét. Írtam egy szinopszist, ami mintegy összekötő láncszemként használta a Night Call-t a Marsbéli Krónikák és a mi történetünk között. A lemezkészítés során mindvégig ezt a történeti szálat követtük.

Zeneileg ugyanez volt a vezérelvünk: azonos szerkezet a ’MK I’-gyel, de nem ismétlés, sokkal inkább továbbgondolás. Az album ugyanúgy két nagy egységre bomlik, mint az első: egy összefüggő, közel 23 perces szvitre, és egy összességében körülbelül ugyanilyen hosszú, de rövidebb tételekből álló zenei blokkra. Hangszerelésben a Solarisnál szokásos fuvola-gitár-szintetizátor-dob-basszus összetétel volt az alap, de használtunk vokális megoldásokat is ugyanúgy, ahogy a ’Marsbéli Krónikák I’-en. A szintetizátorpark összeállításában is a tradicionális vonalat követtük: Moogok, Sequential Circuits Prophet 5, Oberheim OBX, Roland MKS 80 stb. Ezek mind igazi analóg vintage szintetizátorok, még sequencerként is egy Oberheim analóg szerkezetet használtunk.

A hasonlóságok azonban itt véget is érnek. A fuvola, gitár és szintetizátor használatban már sok mai, neo-progos megoldással operáltunk – mind megszólalásban, mind játéktechnikában. Az énekszólamok esetén is nyitottunk picit az 1999-es ’Nostradamus’ albumon megkezdett irányba, és a közreműködők listája is bővült a hegedűvel (Szirtes Edina Mókus), tenorszaxofonnal (Muck Ferenc), akusztikus gitárral (Gerendás Péter) és egy második elektromos gitárral (Erdész Tamás).

1. Marsbéli Krónikák II. / 1. tétel
(Erdész Róbert)

A kiindulási pontunk az egyik legrégebbi Solaris-téma volt, aminek nagyon tekervényes a története. Eredetileg 1980 nyarán írtam egy salgóbányai alkotótáborban, ahol az első nyilvános Solaris-rádiófelvételen hangzott el élőben, akkor még XX. század címen. Később aztán az első igazán hosszú kompozíciónk, a John Windham klasszikus sci-fi-jére épülő Újjászületés páros főtémájának egyike lett. Mikor azonban az Újjászületés kikerült a koncertműsorból, egy időre a téma is kikerült a látóterünkből. Évekkel később nyúltunk csak hozzá újra.

Ez már a Marsbéli Krónikák megírásának időszaka volt, és szinte mindannyian kézenfekvőnek éreztük, hogy az Újjászületés főtémájára épüljön a Krónikák. El is készültek az első demók, ám sokáig nem tudtuk eldönteni, hogy az egykori páros témából melyik ad több lehetőséget a kibontásra. Sokféleképpen kipróbáltuk mindkettőt. Végül nyilvánvalóvá vált, hogy a másik sokkal többféle hangszerelésben él meg, míg ez elsősorban a monumentális és lírai felfogást tűri jól, minden mást ledob magáról. Vagy legalábbis akkoriban ezt gondoltuk (most sem igazán tudnám másképp elképzelni). Így aztán a ’Marsbéli I’-nek a másik téma lett a vezérfonala, ez pedig ismét évekre elfelejtődött.

Mire újból elővettük, már Napoleon Boulevardnak hívtak bennünket, és egy egészen más műfaj keretei között mozogtunk. Mivel azonban az akkor már lezártnak hitt Solaris-történet mindannyiunk közös gyökere volt, előszeretettel utalgattunk vissza rá. Így történt, hogy egy sokat sejtető címmel (Egyszer talán...) írtam egy dalt, ami azon felül, hogy az ominózus Solaris-témát használta refrénként, a hangszeres részei alapján is minden ízében Solaris zene volt. Sok-sok évvel később, már jócskán ebben az évezredben (2009-ben) csináltunk egy remake-albumot, amin ezt a dalt még erőteljesebben eltoltuk a solarisos felfogás irányába.

Na, ez az a változat, amihez visszanyúltunk a Marsbéli Krónikák II. komponálásakor. Nem is tehettünk volna másként. A főtémának személyes kötődése volt a Marsbéli Krónikákhoz, úgy éreztük, most jött el az ideje, hogy visszakerüljön az őt megillető helyre. Most már, természetesen, ismét fuvolán szólalva meg. És még egy fontos utalást szeretnék megemlíteni a tétellel kapcsolatban: épp elkezdtük a munkát, amikor olvastam a hírt, hogy David Gilmourék egy záró Pink Floyd album megjelentetésére készülnek. Tudni kell, hogy a Pink Floyd mindig is az egyik legerősebb közös nevező volt közöttünk, amiért mindannyian lelkesedtünk akkoriban. Ezért aztán elhatároztuk, hogy teszünk két apró utalást a lemezen, mintegy tiszteletadásként azért, amit a zenekar jelentett nekünk – az elsőt az első tétel elején, a másikat az utolsó tételben. Ez, természetesen csak két apró, hangszerelési utalás. Ebben a tételben konkrétan egy általam, egy ujjal elkövetett, ritmikus E-húr püfölés a fiam akusztikus gitárján (ezzel, azt hiszem, ki is merítettem gitártudományom teljes repertoárját...), amire persze egészen más dallamok és harmóniamenetek épültek, de azt hiszem, ennek ellenére dekódolható maradt az üzenete.

Még két dolog: amikor eldőlt bennünk, hogy mi legyen a nyitó tétel fő témája, az is világossá vált, hogy ezt Jatának (Seres Attila) kell basszusgitároznia, hiszen annakidején, az ősváltozatban is ő játszott. Így történt, hogy sok évtized múltán Jata, a zenekar egyik alapító tagja a Marsbéli Krónikák II. basszusgitárosaként tért vissza közénk. A másik: zenei értelemben nagyot csavart az első tétel felfogásán Csabi (Bogdán Csaba) gitározása, hiszen ő ennek a témának a korai változataiban még nem játszott, a szólói így teljesen új ízt jelentettek számunkra. Ahogy Szirtes Edina (Mókus) és Ullmann Zsuzsi zseniális vokálja is, amit már a 2009-es remake albumra is fölénekeltek, nem beszélve Muck Feri szaxofon-improvizációjáról. Hát valahogy így kezdődött a Marsbéli Krónikák II.

2. Marsbéli Krónikák II. / 2-6. tétel
(Erdész Róbert)

A lemezkoncepciót adó történet szerint a Marsra sok ezer év után visszatérő űrhajó legénysége az egész Naprendszerben nem talál senkit. Senkit, és semmi nyomot sem arról, mi történhetett. Mindössze egy eltévedt időkapszulába botlanak, amiből összesen egy, leginkább japán nyelvűnek hangzó, de teljesen értelmetlen szövegtöredéket és egy két perces zenei részletet sikerül kimenteniük. A szöveg megfejtésére sokféle kísérletet tesznek, rengeteg feltételezéssel próbálkoznak. Az egyik ilyen, hogy talán valamiféle vallási rítus töredékére bukkantak, de sokféle más elképzelés is verseng egymással.

A Marsbéli Krónikák II. szvit II-VI. tétele erre a szövegtöredékre épül. Először egy elképzelt, rituális vallási ének részleteként jelenik meg, és kap egy dallamot, ami aztán önálló életre kel, és a legkülönfélébb hangszerelésekben kísért végig az egész szviten. Épp ezért a munkát ezzel a témával kezdtük. Az első vázlatokat általában zongorán írom meg (mondjuk, ez nem meglepő, lévén, hogy kizárólag olyan hangszereken játszom, aminek billentyűi vannak...), most azonban zavart, hogy a zongorahang elvitte a témákat egy olyan irányba, amit nem szerettem volna.

Ezért elhívtam Ullmann Zsuzsit, akivel számtalan munkát kezdtünk már úgy, hogy feje tetejére állítottuk a komponálás normális rendjét, és énekkel rögzítettük az első ötletmorzsákat. Zsuzsi gyakorlatilag minden megírt témát felénekelt, és rengeteg jó meglátással alakítgatta az eredeti koncepciómat. A történeti szálhoz kapcsolódó, ismeretlen nyelven szóló éneket például a legkülönfélébb változatokban is fölvettük: volt köztük egy szólamú, szeriőz, dinamikus, erőteljes, csöndes, kórusszerűen, 6 szólamban fölénekelt, meg mindenféle. Ezek legszebbjei ott vannak a végleges változatban, egy részük azonban nem került bele, hiszen csak a hangszerelést szolgálták (bár egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy egyszer nem készül egy bővebb variációja a szvitnek, mert annyi szép megoldás maradt így vázlatban...).

De ha kellett, Zsuzsi irtott is. Az egyik dallamot például azért kellett legyilkolnom, mert észrevette, hogy az valami. Meg is mutatta, hogy mi, így el kellett ismerjem, hogy igaza van. (Nem ment könnyen!) Mindenesetre a felvett éneksávok már mindannyiunknak megindították a fantáziáját. Laci (Gömör László) volt az első, aki följátszotta a doboknak azt a részét, ami a rituális indító-hangulathoz kellett. Ehhez csak tamokat használt, és az első vázlatokban ez húzódott végig az egész szviten. Tudtuk, hogy a véglegesben majd nem így lesz, de első lépésben erre volt szükség az egész zene aurájának a megteremtéséhez.

Attila (Kollár Attila) volt a következő, aki minden olyan témát elfuvolázott, amit arra alkalmasnak éreztünk. Nagyon inspiráló volt, ahogy a finoman barokkos felfogástól egészen a „csúf, köpködős-éneklős” dinamikus technikáig eljutva, milyen szép ívet rajzolt az egész kompozíciónak. Itt éreztem először, hogy kezd valamivé összeállni a dolog, ami eredetileg csak egy laza dallamfüzérnek indult. Ezen a ponton kapta meg Csabi (Bogdán Csaba) a vázlatokat.

Elsőre a szám közepe táján induló, sokszólamú fuvola-téma érintette meg, és azt építette tovább négy újabb gitárszólammal. Ami egyértelműen olyan irányba vitte el a kompozíciót, amire eredetileg nem is gondoltam, és sok ötletet adott a folytatáshoz. (Valamelyik nap egyébként visszahallgattam, hogy Zsuzsi eredeti, mankóként föltett énekszólamaiból hogy jutottunk el a végső, fuvola-gitár-dob „építményig”, és be kell valljam, így utólag minden fázis tetszik! Úgyhogy tényleg elképzelhető, hogy egyszer még visszanyúlunk a vokális változathoz is...)

Nagyjából ekkorra már kialakult bennem egy nagyon pontosan elképzelt menete a szvitnek: a bevezető rituális énektémája volt a vezérfonal, amihez minduntalan visszatértünk, ezzel indult, fölépült, erőteljessé változott (eredetileg még sokszólamú kórussal, persze), majd visszaálltunk Attila barokkos fuvolajátékára. Aztán gitárral és dobbal „újjáépítettük” az egészet, csak most egészen másképp, hogy aztán, amolyan dinamikai csúcspontként, visszatérhessen az eredeti téma, most már azonban gitárokon, hogy onnan ismét visszaejthessük, és átadhassuk a helyet az utolsó, lassan fölépülő dallamnak, ami a végén megint csak az eredetibe torkollik, és szépen, keretbe foglalva zárja a 6. tételt. Nagyjából ez volt a terv. Mindaddig, míg Edina be nem kapcsolódott a munkába.

Egy kis hegedűt szerettem volna. Tényleg csak egy kis atmoszférát, az elejére. Mókussal (Szirtes Edina) azonban ez nem megy. Folyamatosan ötletekkel bombázott, annyira beleszeretett a dologba, hogy egyszerűen nem lehetett leállítani – mondjuk nagy hiba is lett volna! Sorra hegedülte el a már más hangszerekkel följátszott témákat, szólamokat tett hozzájuk, szólót kreált, szóval az lett a vége, hogy az egész szvit hangulatát megbolondította! (Olyannyira, hogy a barokkos fuvola-gitár épülést követő gitártémát például hátrébb kellett tolnom, hogy helyet csináljak az alaptéma tisztán vonós-hangszerelésének, amibe viszont én szerettem bele annyira, hogy semmiképpen sem akartam kihagyni.)

Ekkor kezdtünk először időzavarba kerülni. A zene egyre csak bonyolódott, a Marsbéli Krónikák koncert és a lemezmegjelenés időpontja pedig mindjobban közeledett. Csabi fölhívott, és kérte, hogy találjunk ki valamit, mert így nem leszünk készen. Végül abban maradtunk, hogy kibővítjük a koncerten és a lemezen közreműködők körét. Így került a képbe Gerendás Peti és Tomi (a fiam, Erdész Tamás), akire ettől kezdve a következő feladatok hárultak: egyrészt a koncertre ő tanulta meg azokat a szólamokat, amiket a Marsbéli Krónikákban eredetileg Czigi játszott. Ezzel fölszabadította Csabit annyira, hogy egy darabig a lemezre koncentrálhasson. Másrészt Csabi fölosztotta a lemez gitárszólamait két csoportra: a meghatározó témákat, szólókat, fő gitárszólamokat följátszotta, az alapok és kísérőtémák feljátszását pedig Tomira bízta. Szintén Tomi kapta a továbbiakban a produceri feladatokat is, ezzel nekem nyerve időt a komponálásra, billentyű-feljátszásokra és a lemezbemutatóra készülésre. Úgy tűnt, így jelentősen egyszerűsödik a dolgunk.

Persze, hogy megint csak tévedtem. Egy kísérőtémával indult az egész probléma. Rögtön az első körben az volt a terv, hogy a Zsuzsi által énekelt „rituális” hangvételű főtémát a csúcsponton átveszi a fuvola, a gitár pedig egy kifejezetten dinamikus, agresszív kíséretet játszik hozzá. Na, ez az, amiből nem lett semmi. Tomi ugyanis mutatott két teljesen más variációt.

Az első az „agresszív” kísérőszólam helyett megszólaló, teljesen fura, hátborzongató, a Solaris határait feszegető, etno-jellegű kíséret volt, ami zseniálisan egészítette ki egymást a főtémát játszó fuvolával. És hogy ez ne legyen elég, azt is megmutatta, hogy a téma két, teljesen különböző hangnemben is értelmezhető, attól függően, milyen szólamot játszik hozzá. Azonnal megvettem az ötletet. Ahhoz azonban, hogy ezt így körüljárhassuk, nem volt alkalmas a témának a dalban elfoglalt helye. Így aztán önálló tételként, a főtéma végső kibontása elé került, ahol viszont nagyon sokat dobott annak lassú fölépülésén, és kifejezetten meghökkentő módon vezette vissza a főtémát a lezáró tételhez.

A másik az „agresszív” kísérő-szólam elvetése volt. Föl sem merült bennem, hogy máshonnan is visszaejthetjük a dinamikát a barokkos fuvolatémához, mint egy erőteljes, torzítós gitármegszólalástól. Erre föl Tomi egy sokkal inkább reggae jellegű alapot mutatott, mint rockosat. Kifejezetten meglepett, milyen jól működik, úgyhogy ennél maradtunk, mivel Tamásnak abban is igaza volt, hogy így maradt még puskapor a következő, erőteljes megszólaláshoz. Eközben Csabi sorra küldte a jobbnál jobb gitársávokat, és lassan kezdett kialakulni a végső kép.

Elérkezettnek láttam az időt a végleges dobok felvételére. Lacival kezdtünk, és úgy tűnt, hogy vele is fejezzük be. (Na jó, egyik sem pontosan igaz, hiszen az első lépéseket Zsuzsival tettük, az i-re a pontot pedig a basszus fogja felrakni, de a szám konkrét kialakulása mégiscsak a tamozással kezdődött, és a teljes dobfelvétellel zárult. Innentől már az egyes tételek szerkezete adott volt.)

Alaposan átbeszéltük Lacival, mit szeretne. Az első részben ragaszkodtam a rituális-tamok megtartásához, ebből viszont már következett, hogy hol induljanak a hagyományos dobsávok. A tamozás csak a végére tért vissza. Jó hangulatban és gyorsan haladtunk. Az egész szvit kifejezetten erőteljessé vált a doboktól. Jó érzés volt hallani. Balázs (Szendőfi Balázs) volt az első (és egyben utolsó is...), aki már kész zenére basszusozhatott. Ötletes, előrevivő szólamokkal készült, szépen együtt lüktetett a dobokkal. Aznap este, mikor végeztünk, háromszor is végighallgattam a szvit egyes tételeit.

Nagyon szerettem, ami elkészült, de ezzel az érzéssel ilyenkor csínján kell bánni. Állítólag Erdős Pétertől, a Hungaroton egykori teljhatalmú megmondóemberétől származik a mondat: „Egy dal sohasem olyan jó, mint amilyennek a feljátszás után gondolod, de nem is olyan rossz, mint amilyennek a keverés után érzed.” Úgyhogy igyekeztem visszafogni a táltos paripákat, és a büszke hátradőléssel megvárni a keverést...

3. Marsbéli Krónikák II. / 7. tétel
(Erdész Róbert)

Eredetileg a 6. tétel kellett volna lezárja az egész szvitet. Két hiányérzetem azonban maradt ezzel kapcsolatban. Egyrészt szerettem volna, ha az első tételre történő visszautalással zárunk, márpedig a 6. tételben ez megvalósíthatatlan volt. Ennek a vége ugyanis egy „belső” lezárás kellett legyen, ami a második tétel tematikus felütésére tesz pontot. Vagyis ugyanaz a téma kellett volna zárjon, ami a második tételt kezdte. (Muszáj volt, hogy így legyen, mert az első tétel valójában egy „előszó” az egész szvithez, a 2-6. tétel pedig egy önálló egység, saját, belső logikával.) Vagyis hiányzott egy „epilógus”. Ez lett a 7. tétel. (Nem véletlen, hogy a munkacíme is sokáig CODA volt...)

Másrészt úgy éreztük, hogy a Pink Floydnak szánt tiszteletadás úgy kerek, ha az „előszó” után az „epilógusban” is megjelenik. Persze, most sem zenei témát idéztünk fel, hanem egy jellegzetes hangszerelési megoldást (akusztikus gitár-basszus-zongora-vokál-szöveg nélküli énekimprovizáció), ami azok számára lesz egyértelműen fölismerhető, akik hozzánk hasonlóan szerették/szeretik a zenekart. Ügyeltünk rá, hogy magában a szvitben (2-6. tétel) ne legyenek ilyen utalások, hanem csak a zenei keretjátékban (1. és 7. tétel), hogy egyértelmű legyen a szándékunk.

Szóval, a CODA első vázlata ezen a két pilléren nyugodott: adva volt az 1. tétel egyik témája és az akusztikus gitár-basszus-zongora-ének felállás. Az akusztikus gitárt kézenfekvő volt, hogy Gerendás Peti játssza. Miután a zongorákat föltettem az akusztikus gitár mellé, következtek Edina (Mókus) és Zsuzsi énekszólamai. Itt jött az első probléma. A vokál annyira jól sikerült, olyan ütősnek éreztük, hogy attól kezdtem félni, nem fog megélni rajta az ének-impro. Eredetileg ugyanis az volt az elgondolásunk, hogy a lemezen olyan sokat dolgozó két lány valamelyikére bízzuk ezt a feladatot is. Ám ekkorra már jól hallatszott, hogy ez a vokál legyilkolásával volna egyenlő. Teljesen más hangszínre lenne szükség ahhoz, hogy a két lány hangja mellett megéljen egy plusz éneksáv.

Ezen a ponton merült föl először Krasznai Tünde neve. Két irányból is: Tamás már dolgozott vele korábban, és állította, hogy hiába nagyon fiatal, és nyilván semmilyen mély, személyes élménye nem fűződhet a progresszív zenéhez, hamar rá fog érezni az ízére, technikailag pedig egyértelműen alkalmas rá. István (Tereh István, a Solaris örökös menedzsere) is megerősítette ezt, ő már egy ideje együtt dolgozott Tündével, mint manager. Úgyhogy megpróbáltuk. Szerveztünk egy estét a stúdióban, amikor semmi más dolgunk nem volt, mint újból és újból lejátszani az alapot Tündének, hogy újabb és újabb variációkat találjon ki hozzá.

A kiindulópont mindig az 1. tétel egyik témája volt. Mindig ezzel kezdtünk, és ide tértünk vissza. A két zenei pont között viszont Tünde szabad kezet kapott. Meg is lett az eredménye. Fantasztikus sávokat produkált, mindannyian úgy éreztük, hogy abszolút felnőtt a feladathoz. A három teljesen különböző karakterű hang, Ullmann Zsuzsi, Mókus és Tünde olyan jól működött együtt, ahogy álmainkban sem gondoltuk volna.

Csabi csak állt a stúdióban, és azt mondta, ha erre nem teszünk azonnal egy gitárszólót, többé nem beszél velünk. Még aznap este átrendeztem egy kicsit a dal szerkezetét, és a gitárszóló-énekimpro felelgetéssel kialakult a CODA, vagyis ekkor már a Marsbéli Krónikák II. 7. tételének végső formája. Illetve majdnem végső, mert hátra volt még a basszus, aminek viszont már egyértelmű volt a feladata: kiszolgálni az időközben kialakult hangszerelés dinamikáját. De hogy ez se legyen ilyen egyértelmű, Balázs még kiegészítette a bevezetőt egy olyan ízes basszusszólóval, ami nélkül határozottan kevesebb volna a dal.

Apró epilógusként még hozzátartozik a dologhoz, hogy annyira inspirált mindenkit a kialakult végeredmény, hogy a lemezbemutatóra készülve a próbákon kidolgoztuk a számnak egy sokkal hosszabb változatát, amiben Csabi mellett Gerendás Peti és Mókus is fölépítettek egy improvizatív részt, amiben az akusztikus gitár felelgetett a hegedűvel, majd a Laci is beszállt a dologba, és a Csabi belépésével akkorát emeltek az egész dal dinamikáján, hogy később rettenetesen sajnáltunk, hogy mindez a lemezről lemaradt!

A Sors iróniája, hogy a koncerten sem tudtuk ebben a formában eljátszani, mivel egy baleset miatt Mókus nem érkezett meg, így maradt nekünk a főpróba hátborzongatóan szép emléke, ami, persze, rajtunk kívül senkinek sincs meg....

4. Voices From the Past
(Cziglán István–Erdész Róbert)

A Voices From The Past speciális track a lemezen. Szorosan kapcsolódik a vázlatként megírt történethez, ami szerint egy időkapszulából előkerül egy rejtélyes, kétperces zenei részlet. Erre, a múltból felbukkanó, furcsa hangulatú töredékre különleges megoldást találtunk. Attila saját archívumából elővarázsolt egy olyan próbatermi felvételt, amin Czigi (Cziglán István) egy témaötletének vázlatát rögzítettük anno. Később aztán ez a töredék elfelejtődött, és nem használtuk föl soha. Most viszont, úgy éreztük, ennél autentikusabb megoldása nem is lehetne ennek a zenei felütésnek: a Voices From The Past kétperces intrója maga ez a kazettás magnóról kimentett zenei töredék!

Aminek külön értéke, hogy közel 20 év után ez az első (és vélhetően utolsó) eset, hogy együtt játszhatunk Czigivel. A szám intrót követő részében használtuk a legtöbb mai, modernnek számító gitár- és szintihangszínt, hangszerelési megoldást. A múltból ebbe a sajátos jövőidőbe vezető hídon pedig egy olyan témavariáció visz át, aminek eredetije a Marbéli Krónikák I. legelső tételében hangzott el először. Azoknak a kísérletező, csapongó próbálkozásoknak szerettünk volna zenei formát adni, amikkel – a történet szerint – az emberek a kapszulából előkerült üzenettöredéket igyekeznek megfejteni.

Ehhez – tőlünk egészen szokatlan módon – a dobokból indultunk ki. Laci tempója volt az első, minden más csak ezután következett. Jöttek a szintik és a gitáralapok, majd a fuvola. Ekkor még nem alakult ki a végső szerkezet, a tempó inspirálta motívumokat gyűjtöttünk. Végül Attila játéka foglalta keretbe az egészet. Ahogy fölkerültek a fuvolára írt témák, szinte magától kirajzolódott a szám szerkezete is. Ekkor jött a gitárok második köre. Dallamok és szólók kerültek az alapok fölé, és Csabi ezen a ponton jó nagyot csavart a megszólaláson – a zordabb, szikárabb szinti- és gitáralapokat jól követhető, lendületes témák tördelték meg, így kialakítva egy teljesen eklektikus, mégis egybetartozó szerkezetet. A végére aztán visszavettünk, szép lassan leépítettük az összes rockos és elektronikus elemet, és egy szál zongora zárja a dalt, mintegy rímelve Czigi eredeti, gitárbontásos, egyszerű harmóniafűzésére.

5. A világ nélkülünk
(Bogdán Csaba)

A concept-vázlat szerint ez a történetnek az a része, mikor a hazatérő űrhajósok rádöbbennek, hogy nem várja őket senki. Hogy az ember úgy eltűnt a Naprendszer egykor belakott bolygóiról, mintha ott se lett volna soha. A fogaskerekek forognak tovább, valami alig felfogható intelligencia kitöltötte az ember által hagyott űrt, ám ezzel nemhogy kommunikálni nem tudnak, de a létezését felismerni sem megy egyszerűen.

Ez a dal minden ízében igazi Csabi-szerzemény. A billentyűket is ő játssza rajta, én mindössze annyit tettem hozzá, hogy kértem, duplázza meg a gitárbontást az elején, induljunk egy kis vamppel, mielőtt megszólalna a fuvola. Attila játéka, persze, komolyan életet lehelt a demóba, amin Csabi még egy szintiszólammal jelezte az általa megírt témák beosztását, de hát ez mindig így van. Már ha jól van megírva a dal…

Raus Feri is pontosan ugyanezt érte el, mikor élőre cserélte a demó dob-trackjeit. Ami, persze, korántsem zajlott ilyen egyszerűen, mint amilyennek leírva tűnik. Feri kérése az volt, hogy a saját DDrumján dobolhassa el Csabi számait. Szerette volna, ha pregnánsan különbözik a dolog a Laci által dobolt számoktól, ezzel is egy sajátos ízt adva a két dalnak (merthogy a Lehetetlenben szintén Feri dobol). Tamás (aki – mint ahogy korábban már írtam – a produceri feladatokat is ellátta a lemezen) némi hezitálás után beleegyezett, és Ferivel kitűzték a felvétel napját. Aki borzasztó állapotban érkezett meg a stúdióba. 40 fokos láza volt, remegett, rettenetesen érezte magát. De játszani akart. Úgyhogy játszott. Mikor aztán elkészültek, mindenkinek az volt a véleménye, hogy a DDrum rossz ötlet. A soundja nagyon kilógott a többi dob közül. Tamás megbeszélte Ferivel, hogyha meggyógyul, fölveszik az egészet újra, akusztikus dobbal.

Így is történt, sőt, Feri egy plusz elgondolással is előállt: ha már akusztikus, akkor legyen benne üstdob is! Szerinte eredendően az való a tempó beindulása elé, ezért nem hagyta magát lebeszélni az ötletről. Végül Csabi is elfogadta a hangszerelési változtatást, és a hangszerek közé bekerült a timpani. Meg kell mondjam így utólag: Ferinek igaza volt. (Persze, nyilvánosan sohasem fogom elismerni…)

Van azonban, amit mindannyian sajnálunk Csabi két szerzeményével kapcsolatban: hogy nincs a lemezen egy harmadik. Volt ugyanis. Egy kompozíció, ami tokkal-vonóval elkészült, és mindannyiunk egyöntetű véleménye szerint helye lett volna a lemezen. Ma már azonban csak az a demó létezik belőle, amit Csabi először megmutatott nekünk. Mindketten nemrég cseréltünk számítógépes rendszert. És valami fatális véletlen folytán mindkettőnk gépéről ugyanez a session tűnt el! Feljátszott gitárokkal, billentyűkkel együtt. Mindenestől. Arra már nem maradt időnk, hogy újrajátsszuk az egészet, így a dal kimaradt. Pedig most is úgy érzem, helye lett volna az albumon! Egyszer biztosan visszatérünk rá...

Ja, és még egy szubjektív megjegyzés: Attila családjának egyértelműen A világ nélkülünk a kedvenc trackje a lemezen. (nevet)

6. Az emberbogarak büszkesége
(Erdész Róbert)

A történetnek ez talán a legszomorúbb pontja: mikor a hazatérők felismerik, hogy egyszerűen nincs már helyük az egykor emberek lakta bolygón, hogy a helyüket elfoglaló intelligencia mérhetetlenül hatalmasabb és erősebb náluk. Ennek ellenére úgy döntenek, hogy mégis maradnak. És bár semmi remény sincs rá, hogy be is fejezzék, amit elkezdenek, nekilátnak az első táborhely fölállításának. Hiszen ezer évekkel ezelőtt ez mégiscsak az ő bolygójuk volt...

Az emberbogarak büszkeségét különleges dalnak szántam az albumon. Amolyan műfaji kitekintésnek. Hegedűvel terveztem, ha már a szvitben úgyis nyitottunk efelé a hangzás felé. Mókus nagyon szépen és stílusosan föl is játszotta a neki kitalált témákat. A baj ezután kezdődött. Mint mindig, most is egy váratlan kérdéssel: nem énekelhetné-e föl az egyik hegedűdallamot? És mivel ezekre a kérdésekre még egyszer sem mondtam nemet (mert sosem lehet tudni, mi sül ki belőlük), felénekeltük. Aztán egy rövid, kánonszerű ismétlő-szólamot is, végül pedig az egész dal szerkezetét át kellett alakítsam azért, hogy helyet csináljak az új ötletnek. Egyszerűen nem lehetett kihagyni, annyira a helyén volt. És igazából ezért szeretek Edinával dolgozni. Egyszerűen imádom újracsinálni mindazt, ami egyszer már kész volt. (nevet)

Csabi mindenesetre ezt a változatot kapta meg. A gitárok nagyon szép ellenpontot adtak a Mókus által meghatározott hangulatnak, a végén pedig pont ott hoztak be dinamikát a dalba, ahol már épp hiányolni lehetett volna. Laci is jól ráérzett erre, és jelentősen fölerősítette ezt a hatást. Szóval a végén nagyon meg voltam elégedve az eredménnyel – fejben tartva azért az egészséges óvatosságot egy keverés előtt álló zenével kapcsolatban.

Hiányérzetem csak a fuvolával kapcsolatban maradt. Attilának kivételesen kevés szerep jutott ebben a dalban, pedig eredetileg többel terveztem, de már nem akartam megbontani a kialakult szerkezetet, mert féltem, hogy valami elvész belőle. Volt már ilyen dalunk. Az E-moll concertóban például Attila nem is játszik. És milyen jó, hogy nem! Innen jött az ötlet, hogy akkor legyen a dal karmestere! Vezényeljen le bennünket, mint egy szimfonikus zenekart. Idővel aztán ez az elem egyenesen a védjegyünkké változott, és nagyon sajnálnám, ha nem így lenne... Persze, mindez csak védekezés.

7. Lehetetlen
(Bogdán Csaba)

Csabi nótája igazából amolyan epilógus a történethez. „We are an impossibility in an impossible Universe.” / „Magunk vagyunk a Lehetetlenség – egy lehetetlen Univerzumban." Ez Bradbury mondata, és sokkal több van mögötte, mint amennyi elsőre látszik. Van az univerzum-keletkezés elméleteknek egy olyan fajtája, ami többféle, párhuzamos univerzum létrejöttével számol. Ezek közül némelyik akár végtelen nagy számú változattal, és ezek között kitüntetett helye van a miénknek, mert ebben olyan szerencsés módon álltak össze az ismert fizikai állandók értékei, hogy éppen lehetővé tették a csillagok, galaxisok, bolygók és (rajtuk) az ember kialakulását. Ezen elméletek szerint egy ilyen variációnak a létrejötte olyannyira kis valószínűségű, hogy szabályos csoda, hogy egyáltalán itt vagyunk, és ezen tudunk gondolkodni.

Hozzávéve ehhez, hogy mennyi az esélye annak, hogy a földi evolúció véletlenszerű kacskaringóin végigbotladozó életből végül pont az ember kerüljön ki győztesen, rögtön érthetővé válik Bradbury mondatának találékonysága: „Magunk vagyunk a Lehetetlenség - egy lehetetlen Univerzumban.” (Persze, van erre jó válasz, hiszen ki más gondolkodhatna ezen, mint aki létrejött? Ha már ezt dobta a véletlen, nyilván mi vagyunk itt, akik eltöprengünk ezen a kérdésen. De a dolog azért elgondolkodtató....)

A Lehetetlen természetesen a történetünkhöz is kötődik, hiszen a kapcsolatfelvétel kudarcáról szól. A kudarcról, amivel a hazatérők kálváriája végződik, akik nem tudnak szót érteni az emberi intelligenciától évezredek alatt eltávolodott, furcsa és különleges valamivel. Azt próbálja kifejezni, amit Lem a Solarisban ír a kapcsolatteremtésről. Hogy talán lehetetlen. Hogy két alapjaiban különböző intelligencia talán felismerni sem tudja egymást. Hogy talán a kommunikációra is képtelenek. Hogy mindaz, amit elképzelünk a TALÁLKOZÁSRÓL, talán puszta illúzió. Egy vágyálom. Egyszerűen LEHETETLEN.

Mi ugyan rendre fogjuk az előre elgondolt próbálkozásainkat, újból és újból erőltetjük őket, újból és újból belevágunk a hagyományos kapcsolatteremtési kísérletbe, ám újból és újból kudarcot vallunk. Valami ilyesmiről szól a dal. Csabi két nagyon jó témát talált ehhez a dichotómiához. A felütés szép és szomorú. Az első kudarccal indul. (Ezen a ponton meg kell említenem Balázst, aki a fuvola-zongora-fuvola témák után, a negyedik körbe megint csak becsempészett egy rövid, ám annál szebb basszusszólót.)

A folytatás viszont erőteljes és nagyon ortodox hangszerelésű – ezért került bele a Hammond is, a jó öreg progrockos, köpködős fuvola-technika meg a hetvenes éveket idéző, sokszólamú gitártéma, ami újra és újra nekilendül, egy kicsit mindig csavarva a hangszerelésen, egy kicsit mindig másképp szólalva meg, mintegy jelképezve az újabb és újabb próbálkozásokat, amik egy kicsit mindig mások, de legbelül mégiscsak ugyanazok. (Feri például a második gyors főtéma alatt hol sima kettő-néggyel kísér, hol viszont kitekert, igazi számolós dobolással, hogy aztán váratlanul mégiscsak véget érjen minden, és visszaadja a helyet a felütés visszatérő, szomorúbb dallamának.) Az album koncept-részének valójában ez a vége. Ami ezután következik, az már könnyű levezetés.

8. Alien Song
(Erdész Róbert)

Az utolsó trackhez kell némi Solaris-történelem. A zenekar mindössze hét hónapos volt, mikor csináltunk az FMH-ban egy nemistudommilyenműfajú előadást. Valamiféle színpadi darab volt, azzal a címmel, hogy a Fuvolákat nem a szelek fújják... Ökörködés elejétől a végéig. Rettenetesen élveztük. És, bár nem szép, hogy én mondom, de a közönség is. Nagyon nevettek és sokat tapsoltak. Azóta velünk maradt ez a beteges hajlam az öniróniára.

Hát ez a dal is ilyen. Jelzésszerű ellenpontja az egész albumot átható komolykodásnak. Az egészet Attilával kezdtük el. Először elfuvolázta az elfuvolázni valót. Aztán közölte, hogy fütyülni fog. Mondtam, hogy rendben, hiszen semmi rossznak nem vagyok az elrontója. Attila ugyanis rosszul akart fütyülni. Sokszor vettünk már föl fütyülést vele, és tudtam, hogy remekül csinálja. Most azonban azt ígérte, olyat mutat, amilyet még nem hallottam. És igaza lett. Megtanult úgy fütyülni, mint aki egyáltalán nem tud.

A verzék így meg is voltak. Hol fuvolázva, hol betegfüttyel. A refrént gyakorlatilag elordítottuk (éneklésnek nem nevezném, ami történt), majd addig effekteztem a sávokat, míg thrash metalszerű suttogássá nem változott. Nekem nagyon meggyőzőnek tűnt, Attila azonban ragaszkodott hozzá, hogy ez egynél többször ne forduljon elő. „Minden vicc egyszer jó” – közölte olyan arccal, mint aki meg van győződve róla, hogy egy ilyen mondat hiteles lehet annak a szájából, aki köztudottan minden viccet legalább kétszer ismétel meg nekünk. „Vegyük le az ismétlést, és meglátod, hogy az alap életre kel enélkül a suttogó-metal nélkül is.” Nem hittem neki. Kimute-oltam az éneksávokat, hogy megmutassam, mennyire rossz így.

Sokkal jobb volt. Plusz poénként működött a váratlanul előbukkanó gitártéma. Csak ezután doboltunk. Laci egyetlen instrukciót kapott: minél betegebb figurákat találjon ki a dalhoz. Ennyi elég is volt. Annyira ráérzett a dologra, hogy alig bírtuk abbahagyni. Legalább négy változatban vettük föl a dobot, és a keverésnél baromira nem tudtam eldönteni, hogy melyik legyen az igazi. Ezzel is jó volt, meg azzal is.

Hát valahogy így alakult ki a ’Marsbéli Krónikák II’. Persze, nem tudom, hogy mindez mennyire érdekes bárkinek is. Mi mindenesetre ezeken, és még sok más, a végére elfelejtett buktatón és bizonytalanságon keresztül jutottunk el odáig, ami a lemezen megjelent. Szándékosan nem írtam, hogy a befejezésig, mert szinte közhely, hogy egy lemezt képtelenség befejezni. Igazából a végtelenségig alakítgatnánk, változtatnánk rajta. De tényleg! Ez az anyag egy pillanatnyi lenyomat. Azé a 2014. októberi pillanaté, amikor le kellett adni gyártásra a lemezt. És ami most már így őrződik meg, ahogy aznap állt. Az ember maximum abban reménykedhet, hogy az utolsó tényleg egy megőrzésre érdemes pillanat volt, és meglehetős izgalommal vadásszuk a visszajelzéseket, kritikákat meg mindenféle elemzéseket, hogy vajon mások is így látják-e?

Halkan annyit merek csak mondani, hogy úgy tűnik, eddig nem állunk rosszul...

Szerző: Erdész Róbert
Képek: Solaris (Koncertfotók: Bosnyák László)