Az operától a világvégéig: Interjú Warrel Dane-nel és Lenny Rutledge-dzsel

Hogy a Sanctuary nem pusztán a Nevermore „elődzenekara”, azt nemcsak a nagyszerű ’Into The Mirror Black’, hanem a saját útjukon továbbhaladó ’The Year The Sun Died’ is jelzi tavalyról. Nálunk is elnyerte az év legjobb heavy/power metal lemeze címét ez az US power metal tradícióját Warrel borongós és skizofrén énektémáiba csomagoló anyag, amelyet a csapat március 13-án Budapesten is bemutat az Overkill társaságában. A zenekar történetét eredetileg Warrel Dane-nel szerettük volna áttekinteni, de az interjú felénél kiderült, hogy Lenny Rutledge gitáros is ott van a vonalban, úgyhogy ha épp nem arról faggattuk Warrelt, hogy mit tanult az operatanárától, ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Amelyből természetesen kiderül, hogyan lett Dave Mustaine a Sanctuary producere, és az is, hogyan akart grunge bandát csinálni az Epic Records a Nevermore-ból.

Hard Rock Magazin: Alapszabály, hogy a sajtónak kiküldött promoszövegekre nem szabad hallgatni, de a ’The Year The Sun Died’-én még is így meglepődtem. Azt írták, hogy a Sanctuary valami újat hozott az akkori thrash metal színtérbe – pedig a többség mindig is US power metal bandaként gondolt rátok. Mennyire kötődtetek akkoriban a thrash színtérhez?

Warrel Dane: Voltak a zenénkben thrash hatások, de nem játszottunk tiszta thrash metalt. Az tény, hogy sok thrash-t hallgattunk akkoriban, de szerintem nem lehet egyértelműen a power vagy a thrash metal kategóriába berakni a zenénket. Néhányan csak „színtiszta metalnak” nevezték.

HRM: A ’Refuge Denied’-on a thrash mellett a Judas Priest is inspirálhatott: az énekstílusod több helyen is emlékeztet Rob Halfordéra, és nem csak a sikolyok.

WD: Köszönöm, ez hatalmas bók, mivel ő az egyik példaképem. Abszolút megértem ezt a párhuzamot, gyakran meg is kaptam.

HRM: Öt évig jártál klasszikus operaképzésre a seattle-i Cornish Intézetbe. Tudtad hasznosítani a metal zenekarokban mindazt, amit ott tanultál?

WD: Amikor elkezdtem órákat venni a Cornishban, mondtam a tanáromnak, hogy heavy metal énekes vagyok, és megkértem, tanítsa meg, hogyan tudnám megóvni a hangomat heavy metal éneklés közben. Azt válaszolta, hogy tanuljak egy kis operaéneklést, ezért jelentkeztem. Később a gyakorlatban is alkalmaztam az ott megszerzett tudást, és megtanultam, hogyan ne tegyek kárt a hangomban. Anno keringtek olyan pletykák is, hogy a ’Refuge Denied’ turnéja során maradandóan károsítottam a hangomat, ezért nem éneklek magasan a Nevermore-ban. Ez egyáltalán nem igaz. A Nevermore-ban a magas fekvésű, operás ének egyszerűen nem illett a zenéhez. A ’Refuge Denied’-on igen, az ’Into The Mirror Black’-en már kevésbé, de azért ott még fel-felbukkant ez az énekstílus. Én mindig a zenéhez alkalmazkodom, és olyan stílusban éneklek, ami ahhoz passzol.

HRM: Hangoztatni szoktad, hogy alapvetően bariton hangod van. Az operai tanulmányaid mennyiben járultak hozzá ahhoz, hogy több magas sikolyt eressz és magasabban énekelj az első Sanctuary-lemezen?

WD: A tanárom is azt szorgalmazta, hogy az alacsonyabb hangtartományaimat használjam, mert úgy gondolta, hogy az nagyon jó. Akkoriban viszont túl sok Mercyful Fate-et hallgattam... (nevet) Azt hiszem, be akartam bizonyítani, hogy olyan magasan tudok énekelni, amilyen magasan csak lehet. Amikor az ’Into The Mirror Black’-hez írtunk dalokat, már azt gondoltam, hogy bár az előző lemez nagyszerű lett, de az énektémák egydimenziósak, túl sok a magas sikoly. Én viszont minél sokoldalúbb Sanctuary-lemezt szerettem volna készíteni, legalábbis ami az énekdallamokat illeti.

HRM: Az első lemezeteknek Dave Mustaine volt a producere. A Sanctuary-rajongók bizonyára ismerik a sztorit: Lennyvel és Jimmel elmentetek egy King Diamond koncertre 1986-ban, amin a Megadeth volt az előzenekar. Mustaine-t sikerült lecsalnotok egy garázsba, és egy kocsiban meghallgatta a demótokat, ami tetszett neki, úgyhogy ő lett a produceretek. Milyen volt együtt dolgozni vele?

WD: Dave a példaképünk volt, és mint mondtam, akkoriban rajongtunk a thrash metalért. Már akkor eksztázisba kerültünk, amikor egyáltalán elgondolkodott azon, hogy velünk dolgozzon. Nagyszerű időket töltöttünk együtt, sokat beszélgettünk. Dave már a legelejétől kezdve sokat formált rajtunk. Ha ő nem segített volna, ki tudja, talán mi sem beszélgetnénk most...

HRM: A lemez megjelenése után turnéztatok is a Megadeth-szel és a Warlockkal.

WD: Az egy kemény turné volt. (nevet) A legvadabb sztorit épp nemrég elevenítettük fel. Írországban voltunk, és Dave legújabb gitárjáról beszélgettünk. Amikor csináltuk a beállást, leesett egy kellék a színpadról, és mint egy fejsze, levágott egy részt Dave gitárjából. Nem örült neki túlzottan. (nevet)

HRM: Miután az ’Into The Mirror Black’ megjelent, a Fates Warninggal koncerteztetek. Magyarországon is játszottatok volna, de valami félreértés történt a menedzsmentetek és a koncertszervező között. Nem volt megfelelő hangcucc a klubban, ahol játszottatok volna, ezért elmaradt a buli. Emlékszel erre?

WD: Arra emlékszem, hogy elmaradt a koncert, mert valami nem stimmelt, de nekünk nem mondták el, hogy mi történt pontosan. Az akkori promóterünk nagyon hanyag volt, és mondott valamit...

Lenny Rutledge: ...de nem tudjuk, mi volt valójában a háttérben. Csak annyit tudtunk, hogy elmarad a koncert, mi pedig csalódottak voltunk, mert nagyon szerettünk volna játszani.

HRM: Pár évre rá, a kilencvenes évek elején megromlott a hangulat a bandában. Állítólag a zenei irányvonalon vitatkoztatok sokat...

LR: Mindenen vitatkoztunk, nem csak a zenei irányvonalon.

WD: Fiatalok voltunk, előfordult, hogy néha túl sokat ittunk, és akkor elég csúnyán összevesztünk. Nem is annyira a zenei irányvonal volt a probléma, mert akkoriban nem is írtunk zenét, hanem az, hogy folyton veszekedtünk, és ezek a veszekedések eldurvultak. Ezért oszlott fel a zenekarnak. De azóta kibékültünk, és most már minden rendben van.

HRM: Az Epic Records akkoriban tényleg azt akarta, hogy menjetek el egy grunge-osabb irányba? Teljes őrültségnek tűnik egy thrashes power metal bandát átpofozni grunge zenekarrá.

WD: Igen, elég nagy hülyeség lett volna. Amikor a Sanctuary feloszlott, a Nevermore-t még szerződés kötötte az Epic Recordshoz. Küldözgettük nekik a demóinkat, ők meg azt mondták, hogy valami grunge-osabbat akarnak. Hiába mondtuk, hogy szeretnénk elkészíteni a lemezt, nem válaszoltak több hónapon keresztül. Úgyhogy ráállítottuk a zenei ügyvédeinket a dologra, akik jelezték nekik, hogy vagy tartsák be a szerződésben foglaltakat, vagy bontsák azt fel velünk. 90 napjuk volt, hogy reagáljanak, és a 90. napon válaszoltak, hogy ők úgy döntöttek, felbontják velünk a szerződést... Nagyon fura ügy volt.

HRM: A Nevermore-ban aztán továbbfejlesztettétek az ’Into The Mirror Black’ stílusát. Milyen érzés volt számodra ennyi év után visszatérni a korai Sanctuary-dalokhoz, mint a Battle Angels és a Soldiers of Steel?

WD: Úgy éreztem, hogy körbeértem. Az első Nevermore lemezen még több sanctuarys elem volt, az új Sanctuary albumon pedig vannak nevermore-os részek. Amikor újjáalakultunk, a Battle Angelst és a Soldiers of Steelt is játszottuk élőben, úgyhogy ezek megmaradtak a koncertprogramban. A tűz még mindig ég bennem a régi dalok iránt.

HRM: Az újjáalakulás után nem sokkal nekiálltatok új dalokat írni. Miért tartott mégis négy évig, hogy kijöjjetek a lemezzel?

LR: Amikor újra összejöttünk, nem terveztük, hogy lemezt is fogunk készíteni. Az egész csak úgy megtörtént. Ahogy telt az idő, úgy döntöttünk, hogy kidolgozzuk néhány ötletünket, és mivel a kémia nagyon jó volt köztünk, ezek az ötleteket továbbfejlesztettük komplett dalokká. Emiatt több időbe telt elkészíteni a lemezt, és persze az sem gyorsította a folyamatot, hogy perfekcionisták vagyunk. (nevet)

HRM: Változott a dalszerzési módszeretek a régi időkhöz képest?

LR: Nem. A technológia némileg segített, mivel a digitális technológiának köszönhetően már mindenkinek lehet otthon egy stúdiója. Warrel és én vagyunk a fő dalszerzők, úgyhogy ha írok valamit, azt átküldöm neki. Manapság már könnyebb mindenkinek megírni a maga részét, és jó dolog, hogy ilyen gyorsan meg tudjuk osztani egymással az ötleteinket.

HRM: Sean Blosl, a régi gitárosotok miért nem vett részt az összeborulásban?

WD: Felkínáltuk neki a lehetőséget, hogy részt vegyen benne, de visszautasította, mert jelenleg más zenei és filmes projektekkel van elfoglalva.

HRM: Brad Hullt választottátok a helyére.

LR: Brad nagyszerű gitáros. Más a stílusa, mint az enyém, ami nagyon fontos szempont volt, mert azt akartam, hogy kétféle gitárstílus érvényesüljön a Sanctuaryben. Brad más zenei háttérrel rendelkezik, mint én, és ez jól érvényesül a zenekarban. Én inkább a pentaton skálákat és a harmóniákat kedvelem, Brad viszont inkább a tekerős, gitárhősös iskola felől jön, bár ő is szereti a harmóniákat. És ez hallatszódik a lemezen is, mivel nagyon jó szólókat hozott.

HRM: Lenny, ha jól tudom, te és Dave [Budbill dobos] nem dolgoztatok professzionális zenészként a Sanctuary feloszlása óta. Nehéz volt újra formába lendülnötök?

LR: Nem. Dave sok helyi zenekarban játszott az elmúlt időszakban, úgyhogy ő nem esett ki a formából. Én nem nagyon játszottam zenekarokban, inkább stúdiós munkáim voltak, és otthon is inkább az akusztikus gitáromon játszottam. Emiatt viszont most másképp közelítettem a dalszerzéshez, például a verze és a refrén közötti bridge-ekhez. Frissnek hatott az egész, mert más volt a perspektívám.

WD: Nekem is máshogy kellett közelítenem a dalszerzéshez, mint a nevermore-os időkben, mert hathúros gitárra teljesen más énektémákat írni, mint héthúrosra. Lenny témáira könnyebb énekdallamokat írni; a Nevermore-ban kihívás volt olyan dallamokat kitalálni, amik illenek Jeff játékához. Szóval nagy a különbség, de a hangom ugyanolyan. (nevet)

HRM: A ’The Year The Sun Died’ producere Zeuss volt, aki elmondásod szerint sokat segített abban, hogy minél jobb teljesítményt nyújtsál. Hogyan segített?

WD: Olyanokat mondott, hogy „Áhh... tudod te ezt jobban is.” (nevet) Soha nem szemétkedett. Egyes producerek nagyon szemetek tudnak lenni, olyanokat vágnak a fejedhez, hogy „ez rohadtul szar volt, csináld meg újra”. Zeussnak viszont nem ilyen a stílusa. Nagyon jó meglátásai voltak. Énekesként ő az egyik kedvenc producerem, pedig már sok producerrel dolgoztam együtt.

HRM: Mit mondtatok neki, hogy milyen hangzást szeretnétek?

LR: Inkább azt tudtuk megfogalmazni, hogy mit nem szeretnénk, és rámondtuk erre vagy arra a hangzásra, hogy nem jó. Azt akartuk, hogy friss legyen, és szóljon modernül, de közben ne legyen túl digitális, Pro Tools-os.

HRM: Nagyon erős lett az album, a sok remek szám közül talán a The Year The Sun Died és a Let The Serpent Follow Me a két kedvencem. Nektek?

WD: Nekem is a címadó az egyik kedvencem, mert hosszú, epikus és szinte túlcsordul az atmoszférától. A Let The Serpent Follow Me-t pedig azért kedvelem, mert az az egyik gyorsabb dal a lemezen. Az Exitium még a másik nagy kedvenc. A felvezető gitártéma a Led Zeppelinre emlékeztet, olyan oldszkúl hangulattal bír és nagy, szellős terek vannak benne. Lenny, neked mik a kedvenceid?

LR: Nekem a Question Existence Fading, a Frozen és az Exitium.

WD: Tényleg, a Frozent én is meg akartam említeni. A klipje is nagyon jól sikerült. Ez az egyik olyan szám, ami közelebb áll a nyolcvanas évekbeli Sanctuaryhez, mert belekúsztak thrashes elemek is.

HRM: Tudom, hogy a ’The Year The Sun Died’ konceptlemez, de szöget ütött a fejembe, hogy a The World Is Wired-öt vajon az NSA-botrány inspirálta?

WD: (nevet) Nem. Az a dal szimplán a technológia veszélyeiről szól, hogy hogyan kapcsolódik össze minden mindennel, és milyen könnyű információt szerezni bármiről és bárkiről.

HRM: A dalszövegek fő témája az elmúlás és a pusztulás. Jobban foglalkoztatnak ezek a témák, ahogy öregszel?

WD: (nevet) Ezek a témák már az első Sanctuary-lemezen is felbukkantak. Nem arról van szó, hogy öregszem, mindössze megszállottan érdekel az idő múlása vagy épp a világvége. Viszont egész biztos vagyok benne, hogy ez nem fog bekövetkezni az én életemben vagy a közeljövőben. (nevet)

HRM: Bonusz számként egy Doors-feldolgozás is szerepel a lemezen. Hogyan esett a Waiting For The Sunra a választásotok?

LR: Amikor az első lemez után beszélgettünk arról, hogy akarunk-e még egy feldolgozást készíteni, a Waiting For The Sun merült fel a leggyakrabban ötletként. Warrel óriási Doors-rajongó. Nem akartunk feltétlenül egy híres Doors-számot, de ez tűnt a biztos választásnak, mivel adta magát, hogy ebből egy állat metal számot lehetne csinálni. Úgyhogy már 25 éve várunk arra, hogy feldolgozhassuk a Waiting For The Sunt. (nevet)

HRM: Warrel, neked jól megy a hatvanas évekbeli rockzene feldolgozása, hiszen a White Rabbit átiratotok is nagyon jól sikerült a ’Refuge Denied’-on, de említhetnénk a Nevermore The Sound of Silence verzióját is. Gondolom közel áll hozzád a rockzenének ez a pszichedelikus hippikorszaka.

WD: A nővéreim és a bátyám sokkal idősebbek nálam, úgyhogy amikor még kölyök voltam, én is azokat a zenéket hallgattam, mint ők. Egyfolytában Jefferson Airplane-t, Beatlest, Simon & Garfunkelt hallgattunk. Amikor az első Sanctuary-lemez kapcsán gondolkoztam azon, hogy mit dolgozhatnánk fel, rögtön a White Rabbit ugrott be, mert gyerekkoromban újra és újra és újra meghallgatták azt a számot a testvéreim. Ezúton is köszönöm nekik, hogy bevezettek az igazán jó hatvanas évekbeli zenék világába.

HRM: Az elmúlt évek során született pár dal, ami végül nem került fel a lemezre. Tervezitek már a következőt?

WD: Igen. Manapság már nem lehet lemaradni. Van 3-4 dal, amit nem tudtunk rárakni erre a lemezre, úgyhogy előrébb tartunk a dalszerzéssel. Meg akarjuk tartani a lendületünket.

LR: Ez nem egy egyszeri alkalom, hogy csinálunk pár turnét meg egy lemezt, aztán eltűnünk. Sok évre tervezünk, reméljük, hogy jövőre folytatni tudjuk a dalszerzést, és két év múlva kijöhet az új lemez.

HRM: Mik a turnéterveitek az új lemezzel?

LR: Egyelőre egy észak-amerikai turné van lefixálva, de 2015-re már tárgyalunk az európai dátumokról, és úgy hírlik, hogy Magyarországon is fogunk játszani. [Az interjú óta biztossá vált a fellépés: a Sanctuary március 13-án játszik a Club 202-ben az Overkill előzenekaraként. – Tomka]

HRM: Warrel, te közben egy szólólemezen is dolgozol.

WD: Azon csak feldolgozások lesznek. Olyasmik, amilyeneket tőlem már megszokhattatok. Jól bemetalosítom majd ezeket a régi és sötét popdalokat. Jelenleg még csak válogatok, hogy mi kerüljön fel az albumra, de még fogalmam sincs, hogy mikor lesz időm fel is venni ezeket. Jelenleg teljes mértékben a Sanctuaryre fókuszálok.

HRM: Vörös Attila is játszani fog a lemezen?

WD: Elképzelhető. A mai napig tartom vele a kapcsolatot, nagyszerű gitáros. Nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy bármelyik jövőbeli lemezemen játsszon.

Készítette: Tomka