Az őszi szünet után folytatjuk nagysikerű interjúsorozatunkat, amelyben közismert személyeket kérdezünk ki rockrajongásukról, illetve szakmájuk és a rock/metal zene kapcsolatáról. Bochkor Gábor és Kemenes Szabolcs után most a SportTV programigazgatóját, Máté Pált szólaltattuk meg, aki a klasszikus rockzenét ugyanúgy imádja Wingertől Tesláig, mint az európai heavy/power metalt Stormwitchtől Sonata Arcticáig. Az aktív koncertre járó sportszakembertől megkérdeztük, milyen bulit nézett a focivébé döntője helyett, hogyan vészelte át a kilencvenes éveket, miként születtek Sonata Arctica-tetoválásai, de arra is kitértünk, hogyan kerülhetne be újra a sport és a rockzene a hazai tömegkultúrába.

„Gyerekkorom legmeghatározóbb koncertélménye a ’86-os Maiden buli volt.”

Hard Rock Magazin: Mi volt az első metal zenei élményed?

Máté Pál: 14 éves voltam, és az utolsó közös családi nyaralás alkalmával a Balatonon az egyik gyerek otthagyta a kazettás magnóját a ping-pong asztalon, és a Maiden ’Killers’ lemeze szólt, miközben játszottunk. Azelőtt nem hallottam ilyen zenét, de a Purgatory szólója nagyon megfogott. Annyira, hogy aztán még kb. harmincszor meghallgattam a szólót, és utána elkezdtem keresni az ehhez hasonló zenéket.

HRM: Miket találtál?

MP: Judas Priestet, Def Leppardot. Ha jól emlékszem, egy évvel később jelent meg a Pokolgép első lemeze, és akkortól kezdve már koncertekre is jártam. Nagyon sok Pokolgép bulin voltam.

HRM: Voltál a pesti Maiden-koncerteken is?

MP: A BS parkolóban még nem, de utána az összesen. Nem emlékszem pontosan, hogy az MTK-pályás Maiden vagy a Scorpions volt az első nemzetközi bulim, de arra igen, hogy órákat álltunk sorba a jegyekért a tűző napon. Gyerekkorom legmeghatározóbb koncertélménye is a ’86-os Maiden buli volt. A második sorban álltam, és akkora tömeg volt, hogy ez lett az én „Rock in Rióm”. Fehér pólóban voltam, amin fekete szöveg volt, és a végére annyira megizzadtam, hogy egyszínű, szürke pólóban mentem haza. Volt olyan, hogy mindkét lábamat megemeltem, és a tömeg a levegőben tartott, egy centit sem mozdultam el. (nevet) Az a koncertélmény egyszerre volt félelmetes és felemelő. Vittek ki véres és sebesült rajongókat is az első sorokból. Utána már nem vágytam az első tíz sorba… (nevet)

Akkoriban még nem volt egy hónapban öt koncert, amiből hármat nagyon szeretsz és kettőt megnézel azért, hogy megismerd őket. Magyar koncertek voltak, meg a külföldi gigabulik. Nem voltak klubok, ahová az éppen aktuális külföldi bandák el tudtak volna jönni. A Helloweent például a Kisstadionban láttam, de nagyon rosszul szóltak. Olyan szarul szóló koncertet még azóta sem hallottam. Bár megvolt a maguk baja is: Kai Hansennek nem volt hangja. Ekkoriban voltam először a Pecsában is, a Stormwitchet láttam még az eredeti felállással – az volt a másik meghatározó koncertélményem. Akkor láttam először kosztümben fellépő bandát. A zenészek angol neveket találtak ki maguknak, tiszta agyrém. (nevet) Akkor még Stefan Kaufmann dobolt a zenekarban, ha jól emlékszem, Steve Merchantnak hívták. Az első lemezeikre még nagyon jó számokat írtak, a mai power metal alapjai ott vannak a dalaikban.

HRM: Magyar zenekarok közül miket hallgattál?

MP: Szinte csak Pokolgépet. Azt nem mondom, hogy a Pokolgép–Ossian ellentét olyan volt, mint kisebb koromban a Boney M–Abba, amiért egyes barátaim még verekedni is hajlandóak voltak, de én a Pokolgépet választottam, mert ők ragadtak magukkal. Emlékszem, a Ki mit tud?-on másodikak lettek: ilyen zenét a mai napig nem mutatnak a TV-ben, maximum elrettenésként. Aztán amikor idősebb lettem, P. Mobil koncertekre kezdtem el járni. Nagyon örültem, hogy a sok megpróbáltatás ellenére a zenekar fenn tudott maradni, és a Vikidál utáni időszakot is elfogadta a közönség.

HRM: Voltál a jubileumi Pokolgép koncerten?

MP: Persze. (sóhajt) Számomra ők gyerekkori bálványok, de azt a koncertet rossz volt nézni. Nem vagyok nagy zeneértő (bár énekkaros voltam az általános iskolában), de azt én is észrevettem, hogy Kukovecz szándékosan máshogy hagyta abba és kezdte el a számokat, mint ahogy azt megbeszélték – ha egyáltalán megbeszélték, mert azt olvastam, hogy próbákra nem járt. Közben mégis fantasztikus volt az egész, újra tele volt a Pecsa szabadtere, amit se a mai Pokolgép, se a Kalapács nem tudna megtölteni. A régi Pokolgép még ma is generációkat mozdít meg, az apák kiviszik a koncertre a fiaikat. Ezt nagyon jó volt látni. Azt már rosszabb, hogy Kukovecznek az volt a célja, hogy egy picit visszavegyen a nosztalgiából, és az emberek azt érezzék, hogy a mai Pokolgép a gördülékenyebb, az olajozottabb, az erőteljesebb. A koncert nagy pozitívuma számomra, hogy Tóth Attila mennyire jól énekel és frontembernek is kiváló. Őt most hallottam először hosszabb koncerten, korábban csak fesztiválokon láttam, de nagyon tetszett. Még az is lehet, hogy elmegyek pár új Pokolgép koncertre.

HRM: Akkor végül is Kukovecz elérte a célját.

MP: Azzal Gábor is tisztában van, hogy 800 és 5000 ember nem ugyanaz. Gondolom ezért is ment bele úgy a reunionba, ha előtte az új Pokolgép lenyom egy teljes bulit. Ha ez volt a célja, akkor elérte, mert Attila tényleg marha jó volt, pedig nagyon nehéz manapság jó rockénekest találni. Emlékszem még arra az időszakra, amikor mindenhol Rudán Joe énekelt. (nevet) De az is biztos, hogy akárhány reunion lesz, én mindegyikre el fogok menni.

„A kilencvenes években 7-8 évig nem voltam koncerten, igaz, akkor született a két lányom és részben erre fogtam, hogy nem megyek.”

HRM: Visszatérve a kezdeti időkre, a kilencvenes éveket hogy vészelted át?

MP: Nehezen. Csak utólag gondoltam végig, hogy az MTK pályás Metallicán voltam utoljára, utána nagyon sokáig semmin. De ezt meg kéne néznem a jegyarchívumomban, ugyanis minden egyes koncertjegyet elteszek; már van egy fióknyi, ha egymás mellé teszem. (mosolyog) A kilencvenes években 7-8 évig nem voltam koncerten, igaz, akkor született a két lányom és részben erre fogtam, hogy nem megyek. Számomra az a korszak volt a legsötétebb. Az rendben van, hogy a rapet és a hip-hopot elkezdték hájpolni, de ez még nem ok arra, hogy nem voltak a koncertek és eltűntek azok az együttesek, akiket szeretünk. Ami 2003-2004 óta történik, az szintén felfoghatatlan számomra. Mindenki visszavette a régi énekest, és újra összeállt, még azzal is, akit nem kedvelt és elkezdett koncertezni. Meg is élnek belőle, még lemezkiadás nélkül is.

Nagyon sok idő volt ez a 7-8 év, és meglett a hatása is. A 2000-es évek elején volt a Pecsában egy végeláthatatlan fesztivál, két teremben 50 zenekar, a Stormwitch volt a főbanda. 23:30-ra voltak kiírva, ezt persze nem sikerült tartani, 1 óra 20 körül kezdtek, és a nagyterem szinte teljesen üres volt. Azok látták a koncertet, akik már másodszor józanodtak ki. (nevet) Pár ember próbált az oldalfalaknak támaszkodva állva maradni, és talán 30 ember állt az első sorokban. Kb. másfél órát játszottak, de a végére már mindenki élőhalott volt, mert dél körül kezdődött a rendezvény. Ezután jött egy egy-két éves szünet, majd számomra a SummerRocks jelentette a visszatérést, amikor a Pecsa szabadterén játszott a Queensryche és a Judas Priest. Ott olyan teltház volt, hogy esélyed sem volt kimenni sörért, mozdulni se lehetett, mint anno az MTK-s Maiden-bulin. Ez is meghatározó koncertélmény volt. Geoff Tate még bombaformában énekelt, és sok év után közelről láthattam Halfordot. Igaz, már öreg bácsiként, de legalább rohadt jól énekelt. Őt azért is tisztelem, mert még Freddy Mercury-nál is többet tett a másság elfogadtatásáért. Ha egy heavy metal énekes mondja ezt el, az többet ér, mint 32 évnyi Budapest Pride.

Nagyon sajnálom, hogy a SummerRockshoz hasonló kezdeményezések megszűnnek itthon. Nem értem, miért nincs rájuk kereslet. Vizovicében egy négyezer fős faluban minden évben összegyűlik 35 000 ember… Miért tudják megcsinálni ezt a csehek? A környező országokban miért működik még mindig a Metalfest, és nálunk miért nem? Innen üzennék a FEZEN szervezőinek, hogy gratulálok, mert ők mégis megtalálták a rést ezen a piacon. Nagy neveket hoznak, és sokan mennek ki a fesztiváljukra. Két éve lépett fel a Dream Theater, és kb. 10000 ember volt a pályán, akik elsősorban miattuk mentek. Másnap Richie Kotzenen alig 800-an voltak.

„Halfordot azért is tisztelem, mert még Freddy Mercury-nál is többet tett a másság elfogadtatásáért.”

HRM: Az idei Masters of Rockon a Unisonic egy időben játszott a vb-döntővel. Mit választottál?

MP: Le volt szarva a vb-döntő! (nevet) A Unisonic után ráadásul még volt Sebastian Bach is. Óriási meglepetés volt pár éve, amikor itthon lépett fel, azt hittem, hogy majd egy olyan roskatag ember jön fel a színpadra, mint David Coverdale. Tavaly voltunk a feleségemmel Europe–Whitesnake–Def Leppard koncerten Barcelonában. Egy skanzenben játszottak, mintha Szentendre főterén lettek volna, iszonyat gyönyörű háttér előtt, és eszement jó buli volt. Nincs semmi baj Coverdale-lel, csak néha más énekel helyette, illetve ki kell segíteni. Sebastiannál ilyen nem volt. Úgy nyomta le a majd másfél órát, mintha még mindig 1983 lenne. A három banda közül egyébként a Europe volt a legegységesebb és a legjobb. Röhejes volt, hogy ha elmeséltem valakinek, hogy Europe-koncertre megyek, csak fogták a fejüket. „Arra a nyálas szarra?” Csak mert régen azt a három számot játszották a rádiók és senki nem járt utána a többinek… Pedig abban az időszakban is sok jó számot írtak. És az utolsó pár lemezük is brutál jó lett!

HRM: A finn vonal, a Stratovarius és a Sonata Arctica mikor talált meg?

MP: Az említett Queensryche–Judas koncert után. A Stratovariust már előtte is ismertem kicsit, de akkor úgy döntöttem, hogy sok olyan bandát meghallgatok, akiket nem ismerek. A Sonata Arctica volt az első, amit így megtaláltam, és visszahozta a lelkesedésemet és az életkedvemet, hogy fiatalok is játszanak ilyen zenét. Nem sokkal ezután jött a HammerFall is. A Stratovarius volt az egyetlen olyan „új” banda, akiket 1995 és 2000 között hallgattam. Kotipelto a legjobb énekes a Földön, legalábbis számomra! Ha meghallgatod az akusztikus anyagát, hallhatod, hogy iszonyat jól énekel minden stílust. A Sonata kirúgott gitárosával, Jani Liimatainennel játszotta fel az anyagot. Vicc, hogy az akkori dalok kétharmadát író gitárost kivágta az énekes a Sonatából, mert rá is kíváncsi volt a média. A FullMoonra most is ugrál a nép, de az utolsó három Sonata-lemez egy kalap szar. A három lemezről 4-5 használható számot lehetne összeszedni.

HRM: Több Sonata Arctica-tetoválásod is van.

MP: Ezek annak az emlékére készültek, hogy újra lett rockzene és heavy metal az életemben. Akkoriban az életem is újrakezdődött, ezzel is összefügg. Mindkét vállamon van egy-egy zenekari logó, az eredeti és a még vállalható, uniás korszakból.

HRM: Mennyire vagy képben a mai felkapott zenekarokkal?

MP: A női énekessel felálló zenekaroktól kikészülök. Még Dorót sem kedvelem, voltam azon a koncertjén, ahol Jorn játszott előtte, és a Doro bulit szinte végigunatkoztam. Olyan hangterjedelme van, hogy simán elmehetne vasúti hangosbemondónak. (nevet) Ahogy öregszem, egyre jobban kezdem elveszíteni az érdeklődésemet a friss bandák iránt. Túl sokan pörögnek, plusz az öregek is jönnek ki az új lemezeikkel, így szívesebben hallgatok inkább Teslát vagy Wingert. Nagyon szeretem a projekteket is, Steve Lukathert szólóban, vagy a Portnoy-Sheehan-McAlpine-Sherinian projektet, ők elképesztően jó koncertet adtak két éve a PeCsában. Tényleg öregszem, mert jobban érdekelnek azok a zenekarok, amiben nagyon jó muzsikusok játszanak, és nem fiatal névtelen zenészek „villognak”, mint a mai Sonatában és Stratoban.

Bár lehet megint át kéne térnem a fiatalok felkutatására. Nyár elején például elkeveredtünk az Alter Bridge koncertre a feleségemmel. Azt hittem, hogy kínos lesz a nézőszám, ehhez képest dugig volt a Petőfi Csarnok. Általában már arcról megismerem a közönséget, de itt egészen más volt az összetétele. És brutál jó volt a buli, igaz, a Kennedy sem mai gyerek már, de olyan fiatalos, energikus volt a koncert – coolabb, mintha az Uriah Heep lett volna a színpadon. (nevet) Meglepően jó volt a Dragonforce is a tavalyi FEZEN-en. Nagyon tetszik ez a fiatal énekes, kicsit olyan a fazonja, mint a fiatal Sebastian Bach-nak. Végre egy ereje teljében lévő zenekart láthattunk. Hozzánk a zenekarok általában akkor jutnak el, amikor már mankóval járnak. Ez viszont olyan volt, mintha 22 éves korukban láttuk volna a Mötley Crüe-t. Abban hatalmas energiának kellett lenni, hogy az amerikaiak négy totál alkoholista és agyonkokózott zenészt akarjanak látni évről évre.

HRM: Nagy koncertre járó vagy. Mi volt a legtávolabbi úti célod?

MP: Barcelona és Párizs. Barcelonát már meséltem, Párizsba egy Bon Jovi buli miatt mentem a Bercybe. Azt kellett volna látnia a magyar rajongóknak! Amit mi itthon a zenekarok nagy részétől kapunk, az egyfajta szociális csomag. Még csak hasonlót sem láttam a párizsi koncerthez. Középen volt a színpad, és felfüggesztett, repülő darabokból állt a kivetítő, amik folyamatos mozgásban voltak, néha összeálltak egy egésszé, néha egy-egy zenészt jelenítettek meg külön a darabokon. Ott az ülőhelyeken is állva tombolt a közönség, és a biztonságiak nem ültették vissza őket, mint itthon az Arénában. Teljesen más élményt nyújt az is, ha a sok ezer ember tud angolul és végig énekli a szövegeket.

HRM: A munkádból kifolyólag sokat jársz külföldre. Ilyenkor megnézed, hogy az adott városban van-e olyan koncert, amire szívesen elmennél?

MP: Nem. Az ember ilyenkor nem nyaralni, hanem dolgozni megy. Augusztusban volt Monacóban a BL-sorsolás, és szerencsém volt, hogy visszafelé a reptérre menet maradt időm enni egy szendvicset. Sajnos még nem jött össze, hogy a kint tartózkodásomra pár napot ráhúzva megnézzek olyan koncertet, ami érdekel.

HRM: A Sport TV-ben sok beharangozónak egészen kemény az aláfestő zenéje. Van ebbe beleszólásod?

MP: Mondanám, hogy van, de ez nem lenne igaz. (nevet) Van egy zenei könyvtár, abból válogatnak. Az amerikai sportoknál is ilyet használnak. Amikor még sok hokit közvetítettem, azzal szórakoztattam a nézőket, hogy a játékmegszakításoknál bekapcsolva hagytam a mikrofonomat, és a zenéket valamilyen módon beleszőttem a közvetítésbe. Páran meg is jegyezték koncerteken, hogy tetszett nekik.

„A sport nem része a magyar tömegkultúrának, ahogy a rockzene sem az.”

HRM: Több zenészvendéget is meghívtatok a különböző műsorokba.

MP: Elsősorban olyan vendégeket hívunk, akik kötődnek a sporthoz. Ganxsta Zoli például rendszeresen feltűnik a képernyőn, még ha csinál is néha őrültségeket, mint amikor Real Madrid-mezt taposott meg a műsorban. A következő adásban aztán visszajött bocsánatot kérni. Járt már nálunk Lukács Laci is. Szeretnénk, ha gyakrabban szerepelne a csatornán, de ezt az egy alkalmat is csak hosszú egyeztetés után tudtuk összehozni. Az évad egyik utolsó Harmadik félidő műsorában volt vendég, de pechünkre pont akkor, amikor a csapat nem is játszott. [Az eső aznap elmosta a meccset – Savafan.] De végül bajnok lett a Debrecen, úgyhogy később aktuálissá vált, amiket akkor mondott.

HRM: Ezek szerint képben vagytok, hogy melyik sportoló szereti a rock/metal zenét?

MP: Persze, igyekszünk követni a sportolókat erről az oldalukról is. Az a baj, hogy – bár ebben bizonyára nekünk is van felelősségünk – a sport nem része a magyar tömegkultúrának, ahogy a rockzene sem az. Magyarországon nagyon ritka, hogy egy sportesemény TV-közvetítésének nézettsége a 25%-os közönségarány fölé menjen. Nem véletlen, hogy a két nagy kereskedelmi csatornán szinte semmilyen sportműsor nincs. Lennének példaképek a magyar sportban, de ők sem tudnak bekerülni a csatornákhoz kizárólag a sportteljesítményükkel, csak azzal, ha bokszolóként bankot rabolnak vagy kajakosként meghalnak. És ez borzasztó.

HRM: Nektek mi a felelősségetek ebben?

MP: A miénk kisebb, mert kábelcsatorna lévén nálunk egy 15%-os nézettség olyan, mint a kereskedelmi tévéknél a 40%. Mi a sportolóportrékon és beszélgetéseken keresztül igyekszünk eloszlatni a sztereotípiákat, például azt, hogy a futballisták csak bunkók lehetnek. Azt gondolom, megtesszük hétről hétre, ami tőlünk telik, például a Harmadik félidőben. De ahhoz, hogy ez a többséghez is eljusson, a sportolóknak a Fókuszban is szerepelniük kéne, és akkor kiderülne mindenki számára, hogy például Kemenes Szabolcs mennyire értelmes srác, nemcsak a sportolókhoz, hanem a kortársaihoz képest is.

HRM: Ha sport és rockzene egyaránt rétegkultúrának számít Magyarországon, nem tudna a sportcsatorna szponzorként odaállni rockrendezvények mellé?

MP: A sportban is válság van jó pár éve. A régiek mondták, hogy semmi baj sincs azzal, ha a futballba tolják a pénzt, csak eredmények legyenek. Ki kéne jutnia a válogatottnak egy Eb-re vagy vb-re. Nem az a lényeg, hogy ott hogyan szerepelnek, hanem az, hogy ha 30 év után kijutnánk, az áttörhetné a kereskedelmi csatornák érdektelenségének falát. A sport újra része lehetne a mainstream kultúrának, és mondjuk futballista szerepelne a Barátok köztben. Amikor még jól működött a sportélet, sokkal nagyobb figyelmet kaptak a sportolók, igazi sztárok voltak. Akkoriban is a focisták kapták a legnagyobb rivaldafényt, de hozták is az eredményeket. Mivel a foci a legnépszerűbb sportág Magyarországon, ha lennének sikerek, lennének szponzorok is.

„Felháborítónak tartom, hogy Magyarországon nincs értelmes, hallgatható rockrádió.”

HRM: Szerinted a rockzene is azért nem tud betörni a mainstreambe, mert a Tankcsapdán kívül nincs nagyon sikeres rockzenekar?

MP: Tudatos marketing kell, kitartás és pár tucat jó szám: ez a Tankcsapdánál is működött. A mai rockzenekarok közül a Tankcsapda az egyetlen, amelyik képes 12-15 ezer embert is megmozgatni, ami nagyon nagy dolog. Nem tudom, hogy mennyire tudatosan, de szerintem ők felosztották a pályafutásukat: volt, hogy az egészen fiataloknak, a 12-16 éveseknek írtak számokat, és volt, hogy az öregebbeknek. Pont azért, hogy minden generáció kíváncsi legyen rájuk, és ezáltal egy nagy tömegbázist sikerült létrehozniuk. Akik a saját zenéjüket játsszák, és nem nagyon variálnak, azok nem lesznek képesek erre. Én a legkedveltebb műfajom miatt kiemelten figyelem a Wisdomot. Angolul és jól énekelnek, nő is a rajongótáboruk, de nem egyszerű a dolguk. Mert a magyar könnyűzenében mi a legnagyobb siker? A Neoton Japánban eladott lemezei? Ez lehetetlen küldetés. Az is látszik, hogy ha valaki hű önmagához és az elveihez, már világszinten sem töri át a milliós eladásokat. Amit a Metallica és az Iron Maiden csinál, az egészen más. Valahol olvastam és jót derültem, hogy a Maiden úgy ad 200 ezres koncertet Rióban és úgy tölt meg arénákat, hogy egyetlen számukban sem szerepel a „baby” szó. Ők kezdettől fogva lemondtak a női rajongókról, így eleve buktak egy nagy tömeget. Persze így is sok női rajongójuk van, de közel sem annyi, mint mondjuk a Mötley Crüe-nek.

HRM: Médiában dolgozó személyként szerinted miként lehetne jobban népszerűsíteni a rockzenét?

MP: Felháborítónak tartom, hogy Magyarországon nincs értelmes, hallgatható rockrádió. Amikor egy-egy rockkoncerten 12-20 ezer ember is elmegy, akkor nem igaz, hogy a szerintem több tízezres, de talán százezres tábor nem tud normális rádiót hallgatni. Olyat, ahol megszólalhatnának a magyar fiatalok és olyan emberek csinálhatnának műsort, akik értenek hozzá és tudnak mondani valamit a műfajról, és át tudnak adni valamit a legfiatalabbaknak. Vagy épp az idősebbeknek. Mert sokan vannak, akik nem tértek vissza a kilencvenes évekbeli nagy törés után, és nem bújják nap mint nap az internetes médiumokat. Nem lehet elvárni, hogy az ötvenévesek minden nap nézzék az internetet, és megtalálják, hol kell jegyet venni az aktuális koncertekre.

Készítette: Savafan, Tomka
Képek: Savafan