AC/DC: Rock Or Bust

írta Bigfoot | 2014.12.01.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Columbia

Weblap: http://www.acdc.com/

Stílus: Rock and roll / blues / boogie

Származás: Ausztrália

Dalcímek

Értékelés

Nem mondhatjuk, hogy Angus Youngék elkapkodták volna a lemezkészítést az elmúlt huszonöt évben, hiszen 1990 óta mindössze öt stúdióalbumot adott ki Óz Földjének Lejobb Boogie Zenekara. Igaz, ezzel a fontolva haladással nincsenek egyedül, mert hasonló kaliberű amerikai kollégáik, a Metallica sem sieti el a stúdióba járást.

Nos, 2014 végére csak összejött egy lemeznyi anyag. Rövidebb lett, mint a legutóbbi, a 2008-as ’Black Ice’, és bizony velősebb. Nem igazán érhetjük tetten a barázda-kitöltő témákat. Nekem kicsit vontatottnak tűnt az előző dobás a töltelékdalok miatt.  A 'Rock or Bust'-nál mindjárt az első hallgatás után nem egy refrén megragadt bennem, szóval egy kicsit populárisabbra is sikerült ez a dalgyűjtemény. Semmi különös nincs ebben, írtak ők már hasonló lemezt, érzésem szerint nem egy olyan nóta van, amely igazi koncertre való, beindulós téma, jól eltalált riffekkel, refrénekkel. Az AC/DC mindig is mestere volt a jó refréneknek, szerintem ez az egyik oka, hogy elfogadják őket a populárisabb zenét kedvelő fogyasztók is.

Pedig odavágósan kezdődik a címadóval, mely érzésem szerint a Back in Black-ből bújt elő. És már is jön a Play Ball, a legelőször megismert szerzemény, lüktetős középtempójával, rock and rollszerű gitáralapjával nem elképzelhetetlen, hogy állandó koncertnóta lesz. Gondoskodtak pár „tapsolj velünk” témáról is, ilyen a Rock The Blues Away fülbemászó dallama – akár fel is sorakozhat a You Shook Me All Night Long mellé –, és a következő Miss Adventure „lalalázós-nananázós” idétlenkedése, de ebbe a kategóriába tartozik a Got Some Rock And Roll Thunder is. Egyáltalán, ha végignézzük a dalcímeket, egyik sem arra bíztat, hogy az élet értelmén gondolkodjunk el. „In Rock ’n’ Roll We Trust” – mondják abban a bizonyos címadóban, nem kell kiemelkedő nyelvtudás, hogy megértsük az AC/DC zenéjének lényegét.

Természetesen most sem kell meglepődnünk semmin. Középtempós, jó kis rockis nóták jönnek egymás után, a hangszerek katonásan követik egymást, és ami az egyik alappillér, Phil Rudd kőkemény, minden cifrázást nélkülöző szögelése, ez röpíti előre a bandát, ezen a szilárd alapon találkozik a két gitár halálpontos összjátéka. Még véletlenül sem pörget – minek az –, az alapok a fontosak. Amikor több mint harminc éve a moziban figyeltük a ’Let There Be Rock’ koncertfilmjüket, azon derültünk, Rudd milyen határozottan figyelmen kívül hagyja a cájg pergődobon túli részeit. Az AC/DC, akárcsak a Motörhead, állócsillaga a rockbiznisznek. (Mikor hozzák végre tető alá a két banda közös turnéját?) Negyven éve ugyanazt játsszák, egy kicsit sem eltérve az eredeti blues-boogie-rock and roll koncepciótól, illetve annyit talán változtak, hogy Bon Scott halála után elhagyták azokat a lassú bluesokat, amit én annyira szeretek a zenéjükben.

„A történet egy sláger-gyárban játszódik. Ott melóznak az auszi srácok mind, a főkolompos Angus az üzemvezető, ő felügyeli a többieket, akik a futószalag mellett pakolják a DALelemeket. A gyártósor némely részét még a hetvenes évek elején húzták fel, s onnan is gyakorta vesznek épkézláb részeket (gitár, basszus, dob), amelyeket ráhúznak minden egyes album vázára.” Kiváló kollégám, Mike találó agymenése arról, miként születnek a zenekar lemezei immár négy évtizede. Tagadhatatlan, hogy az elv egy jottányit sem változott, a végtermék, ami legördül a gyártósorról, mindig ugyanaz. Reklamáció felesleges, a minőség garantált.

Pontszám: 8