Ez az underground!: Wacken Roadshow - Jaded Heart, Nightmare, Lacrimas Profundere, Grailknights - Dürer Kert, 2014.11.12.

írta savafan | 2014.11.26.

Szinte napra pontosan három évvel ezelőtt Szakáts Tibi barátom írt a Lizzy Borden koncertről, és nem értette, vajon hol maradtak el a rockerek. Most hasonló érzés kerített hatalmába, amikor beléptem a Dürer Kert kistermébe. Abban biztos voltam, hogy a kezdő zenekaron nem leszünk sokan, de az az alig húsz fős létszám, amiben a később fellépő zenészeket is beleszámoltam, megdöbbentett.

 

 

Pedig rég röhögtem annyit egy metal bulin, mint az estet kezdő „szuperhős metalt” játszó Grailknights előadásán. Képzelj el öt Batmannek öltözött félnótás zenészt, akik a kitalált image-re még kellően rá is játszanak. A színes arcfestésekkel és színben hozzá illő palástokkal tényleg úgy néztek ki, mintha egy képregényből léptek volna ki. A dallamos death metalra hajazó muzsika nem győzött meg, de mindent megtettek a nagybetűs szórakoztatásért. Az énekes, Sir Optimus Prime gyakori vendég volt a közönség soraiban, a hölgyeknek még kezet is csókolt – szinte mindenkivel lejattolhatott volna, az sem tartott volna egy-két percnél tovább. A zenészek is lejöttek a színpadról pár taktus erejéig, és a keverőpult előtt tolták a muzsikát. A vokálokért felelős Sovereign Storm gitáros és a basszeros Count Cranium kevesebbet pózolt, bár folyamatosan valami ökörségen törték a fejüket: pár átvezetőben muszklimutogatásra buzdítottak minket, de volt, hogy csirketáncra perdültünk a felhívásukra. A vicsorgást a vokálozásból kimaradt Earl Quake hozta igen gyakran.

A koncertet olyan látványossággal is feldobták, mint a sztárvendégként felkonferált „Sört szülő ló”, aki a közönségen keresztül galoppozott be a színpad elé és egy ötliteres bulihordót szült meg, amit a közönség kapott és a koncert folyamán szétosztottak egymás között. Ha ebből indulunk ki, már megérte a Grailknights koncert, mert a kevés jelenlévőre szétosztott, minőségi német sörből jócskán jutott mindenkinek, így a jegyáron kívül sokat lehetett spórolni a fogyasztáson. A végén még egy csuhás alak behozta a Szent Grált, és azt vártam, mikor tűnnek fel a lovagok, akik azt mondják „Ni”… A záró számra pedig az énekes egy tangóharmonikát is a nyakába akasztott, és igazi partihangulatot kerekítettek.

Setlist:

Intro / Morning Dew / Grailquest / Zapfi / Sea Song / Superheromedley / Grailrobic / Moonlit-Gralübergabe

Ezután a Lacrimas Profundere következett, amely eredetileg a főzenekar lett volna az este folyamán. A turné headlinere nálunk igen rövid műsort játszott, mert egyik tagjuk a turnébuszban gyógyult. Ezt utólag nem bánom, mert így a két jobban kedvelt előadó több időt kapott. A Lacrimas Profundere annyira nem hozott lázba, mint más gótikus bandák. Számomra nem annyira slágeresek a témáik, illetve a banda mozdulatlansága sem tetszett. Talán az énekes Rob Vitacca hozott életet a produkcióba. A setlistet kellően meghúzták erre az alkalomra, gondolom, azok a tételek maradtak a repertoárban, amiknél nem hiányzik annyira a második gitár. Mert amúgy Tony Berger gitáros mindent megtett, hogy ne legyen annyira feltűnő a másik gitár hiánya. Rob Vitacca átéléssel hozta az énektémákat, kellő mennyiségű fájdalom volt az arcán, és az első sorokban felsorakozott lányok együtt énekelték vele a számokat. Kellően odatették magukat, de az amúgy fél órásra meghúzott programjuk nekem nem jött be.

Setlist:

Dead to Me / Remembrance Song / Dear Amy / A Sigh / Antiadore / Again It's Over / My Release in Pain / Ave End

Az est, következő bandájában sokkal több van, mint amennyien kíváncsiak voltak rájuk. A francia Nightmare power metal zenéje és Dio-ra hasonlító énekese több figyelmet érdemelne. De valamiért nem tudják meglépni a következő lépcsőfokot, és továbbra is pár tíz/száz embernek nyomják a minőségi muzsikát. Az idén megjelent ’The Aftermath’ lemezzel érkeztek és itt már volt rendes mozgás a színpadon, Jo Amore is jellegzetes stílusában adta elő a nótákat. Annak kifejezetten örültek, hogy a színpadhoz legközelebb álló rockerek fújták az összes dal szövegét, és ezt pengetőkkel és pacsikkal köszönték meg.

Az utolsó három lemezről szemezgettek, és rögtön a legrégebbi tétellel, a The Gospel of Judasszal kezdtek, ami kellő fejrázásra késztette a maroknyi rockerhadat. Átkötő szövegekkel nem nagyon bíbelődtek, folyamatosan pörögtek a számok, szemernyi pihenőt sem hagyva nekünk a regenerálódásra. A színpad két széle közötti kapocs a basszeros Yves Campion volt, aki szinte megállás nélkül sétálta végig a bulit, hol az egyik, hol a másik gitárossal páros performanszot előadva. Ügyesen adagolták a számokat, nem volt azonos lemezről játszott szám egymás után, így folyamatosan váltakoztak az adott lemezre jellemzőbb jegyek. Amúgy Jo igen jó formában volt, a mozgásokból is kivette a részét, de igazából azt volt jó látni ilyen közelről, ahogy a dalokat megéli és a mimikájával is milyen módon játszik. Nagyon szimpatikus volt, hogy mennyire alázatosan teszi mindezt, semmi magamutogatás nincs az előadásmódjában, pont annyit mutat, amennyit kell.

Az utolsó szám előtt benyögték, hogy akkor egy feldolgozás jön és persze az egész terem egy emberként kiabálta a Holy Divert, ami szerintem lassan annyira beletartozik a repertoárjukba, mint a saját számaik. Tényleg olyan a pali, mintha Dio testvére elevenedne meg a színpadon, a Holy Diver így perfekt lezárása volt a koncertnek.

Setlist:

The Gospel of Judas / I am Immortal / The Preacher / Ghost int he Mirror / Children of the Nation / Forbidden Tribe / Holy Diver

Szerintem tök jó lett az idei Jaded Heart lemez, és ezért is lepett meg, hogy ennyire kevesen ismerik ezt a bandát. Pár héttel ezelőtt, a Clubban rendezett Xandria bulin beszélgettem az egyik szervezővel, aki azt mondta, hogy a csajos bandák bulija lett underground – pedig ott ehhez az estéhez képest tömegek voltak. Azt hiszem, manapság nem divat minőségi dallamos metal zenét hallgatni, vagy ha meg is hallgatják őket, már nem veszik az emberek a fáradtságot, hogy el is menjenek megnézni élőben a zenekarokat. Pláne, ha egy jelenleg a kb. harmadik vonalban mozgó bandáról van szó (igaz, nem tudom, mennyien lennének egy H.E.A.T. bulin kis hazánkban).

De amit a Jaded Heart előadott, arról csak örömittasan tudok írni. Iszonyat nagyot zenéltek, egy pillanatig sem éreztem, hogy 30 embernek másként játszanának, mint egy tömött arénának. A zenészek izzadtságcseppjei szinte a ruhánkra repültek a nagy mozgásban. Az új lemezen szerintem több a billentyű vagy sampler, mint a korábbi albumaikon, és ez érezhető volt a bulin is, már a számok felvezetéséből lehetett tudni, hogy új dal érkezik, amiből legnagyobb örömömre nem is volt kevés. A koncert felét az ’Fight The System’ dalai tették ki, és a koncert utáni beszélgetésből kiderült, hogy nem véletlenül tolják ennyire a lemezt, mert erősnek érzik és a sampleres támogatással talán ki tudnak lépni a skatulyából, illetve olyanokhoz is eljuthat a zenéjük, akiknek a „pőre” hard rock túl nyers. Remélem így lesz, és beválik az elképzelés, illetve hamarosan valami nagyobb banda előtt találkozunk velük újra.

A Jaded Heart egyébként nagyon nemzetközi zenekar, jelenleg svéd, német és talán japán zenész is tagja a bandának, viszont a színpadon nagyon jól működött a kémia. Johan Fahlbergnek, a hórihorgas énekesnek kiváló hangja van és fazonilag is teljesen rendben van. Közel két méteres alkata egyből szembeötlő, akármit csinált is, vonzotta a szemeket. És nemcsak jól elénekelte a dalokat, de a közönséggel való kommunikációban is jól vizsgázott. Mondjuk könnyű dolga volt, annyira közel voltunk hozzá… Sokat nem mozgott, de ezt megtette az egész banda helyett is a basszeros Michael Müller, aki a vokálozásokból is rendesen kivette a részét, igazi motorja volt a bandának. A két gitáros talán egy picit visszafogottabb volt, pedig Masahiro Etonak még vokáloznia sem kellett, viszont kellő átéléssel nyomta a szólóit.

A koncertkezdő With You után az új lemez dalai sorakoztak egymás után, a Masterplan-énekes Rick Altzival felvett Control után a lemez számomra legkedvesebb tételével, a Not in a Million Years-zel folytatták, és én már itt baromi jól éreztem magam. Még két idei tétel következett, hogy utána egy picit visszakalandozzunk a régebbi lemezek felé. Többször is megköszönték a közönségnek a fogadtatást, volt is mit, mert többször is erőteljes és hosszan tartó taps követett egy-egy számot. Az első sorokban álló fanatikusok szinte a banda tagjaként énekelték a dalokat, néha a színpad függőleges síkján túlnyúlva, pár centire a zenészektől.

Isten bocsássa meg nekem, de most örülök, hogy a gót bandában valaki lebetegedett, mert így a Jaded Heart közel egy órát kapott és a buli végeztével úgy jöttem el, hogy az utolsó két óra baromi erősre sikeredett. Sajnálom viszont, hogy ezt a fajta dallamos vonalra ilyen kevesen kiváncsiak, mert amit a két utolsó banda tolt, az nagyon frankó volt. Örülök, hogy ezek a zenekarok még ennyi néző ellenére is rendesen odatették magukat, egy pillanatra sem gondolták, hogy „Na, ennek a pár embernek elég lesz 70 %!”.

Setlist:

With You / Control / Not in a Million Years / Nightmare’s Over / I Lost My Faith / Run and Hide / Saints Denied / Love Is a Killer / Till Deah Do Us Part / Life Is Beautiful / Schizophrenic / Freedom Call

Szöveg és kép: Savafan
Külön köszönet a Hammer Concertsnek!

Legutóbbi hozzászólások