A szí­nészeket megszégyení­tő, kecses főnixlány: Xandria, Sorronia, Dawn of Destiny - Club 202, 2014.11.07.

Nem is tudom, van-e még egy olyan kevésbé „nagy” zenekar, ami annyira befolyásolta volna a zenei fejlődésemet, mint a Xandria. A metal zene iránti rajongásom kezdetén, a Nightwish-sel körülbelül egy időben ismerkedtem meg ezzel a német csapattal, és talán ezért sosem soroltam őket a finneket másoló bandák közé.

A Xandria más volt: Lisa Middelhauve lágy hangja és a kelta dallamok, az inkább rockos, mint metalos riffek, a sampler-központú hangzás a ’Ravenheart’ lemezen, majd a dögös gótikus-keleties-indusztriális fűszerezésű, harapósabb ’India’ máig a kedvenc albumaim sorát erősítik. A 2007-es megingást követően a zenekar sokáig nem hallatott magáról, majd 2012-ben jött a fantasztikus ’Neverworld’s End’ az új énekesnővel, Manuela Krallerrel, aki új erőt adott a Xandriának a folytatásra. Az idei korong, a ’Sacrificium’ azonban ismét egy új pacsirtával, Dianne van Giersbergennel (nem, nem rokonok Annekével) készült el. Mindkét énekesváltás esetében eléggé szkeptikus voltam, és mindkét alkalommal kellemeset csalódva távoztam a koncert helyszínéről – na, de ne szaladjunk ennyire előre…

Javában játszott már a Dawn of Destiny, mikor beléptem a Club 202 kapuin. Nem úgy tűnt, mintha lemaradtam volna valamiről – a szintén német csapat átlagos gótmetalt tolt, közepesen unalmas dalokkal, viszont annál nagyobb lelkesedéssel (kivéve talán az énekesnőt, akin látszott, hogy nem igazán képes kipréselni magából a magasabb hangokat). Itt-ott a gitáros is besegített az éneklésbe, egy kis erőt csempészve ezzel a dalokba.

Ami miatt mégis pozitív élménnyel zárták nálam az estét, az a setlist záró dala, a Miracles volt. Vidám, szemtelenül dallamos és együtténeklős koncertnóta, poweres riffekkel. Valamiért úgy tűnt, mintha kétszer is belekezdtek volna, de persze ezt egyáltalán nem bántam.

A második zenekar a magyar Sorronia volt. Bevallom őszintén, korábban nem találkoztam még velük, ám ezzel a koncerttel sajnos nem győztek meg arról, hogy a rajongójukká váljak. Zeneileg nagyon tetszettek, a hangosítás is elég jó volt, a gitárok erősen szóltak, a dob éppen elég hangos volt, a samplereket pedig épp megfelelő arányban keverték rá az élő produkcióra. A dalok filmzenébe illő epikussággal, drámaisággal bírnak, ám ahogy a verzébe torkollnak, valahogy leül az egész, kiveszik belőle minden energia. Az ének már a korábban meghallgatott dalok stúdióverziójában sem tetszett, de élőben aztán tényleg semmi tisztaság nem volt benne – Király Anna énekesnő korrektül hozta a témákat, de ennél többet nem.

Izgatottan vártam, hogy a Xandria végre elkezdje a show-t, mivel már 2012-ben is sóvárogtam egy főműsoridős koncertért. A ’Sacrificium’ első hallásra nem nyert meg magának, de a koncert előtti újrahallgatások alkalmával egészen könnyedén megkedveltem, úgyhogy nem aggódtam a setlista előzetes ismeretében sem.

Az epikus intró után az új lemez slágerével, a Nightfall-lal kezdtek. Meglepett, mennyire jó hangzást sikerült összerakniuk, ennyire jól talán még semmit sem hallottam szólni a Fehérvári út 202-ben. Dianne csodálatos, az albumborítót idéző, arany- és ezüstszínű tollmintával díszített ruhában jelent meg a színpadon, azonban a hangja nem volt olyan ragyogó, mint a szoknyája: az erőteljes dalban gyengén és bátortalanul hangzott. Féltem, hogy a női énekes esten „háromból semmi” lesz az összkép, de kétségeim a Blood on My Hands öblös énektémái alatt szerte is foszlottak.

Leginkább a ’Neverworld’s End’ dalaitól féltem, hiszen Dianne hangja kicsit más karakterű, de tökéletesen sikerült visszaadnia a Manuelára írt témákat, és ha itt gyengélkedett is egy kicsit, ez a Dreemkeeperben már egyáltalán nem volt észrevehető, és a továbbiakban olyan tökéletes produkció kerekedett, hogy még az együtténeklésről is megfeledkeztem, csak földbe gyökerezett lábakkal bámultam a színpadot. Dianne lenyűgöző frontasszony, színészeket megszégyenítően illusztrálja arckifejezéseivel a dalok szövegeit, mozgásával pedig nem zökkent ki a kecses főnixlány szerepből sem, a headbangelést és a többi metalkodós dolgot meghagyta a srácoknak, akik legalább annyira élvezték a bulit, mint maga a közönség.

Főleg az utolsó két album dalaira korlátozták a setlistet, pedig szívesen hallottam volna egy Indiát vagy egy Eversleepinget – azért a Ravenheartot nem merték kihagyni, szerencsére, ez volt az egyetlen régi érás dal az est folyamán. Külön meglepetés volt, hogy a ’Sacrificium’ címadó- és nyitódalát is eljátszották a maga 10 perces hosszúságával. Zavaró volt kicsit, hogy a dalok fele samplerről szólt, és itt-ott a kórusok is eléggé megkönnyítették Dianne dolgát, de hát ez a szimfonikus metal nagy hátránya. Az estét a Nomad’s Crown és a Valentine párosa zárta a ráadásban, Gerit Lamm különösen látványos és agresszív dobolásával a fináléban.

Nem igazán lehet szavakkal átadni azt az érzést, amit aznap este a Xandria nyújtott számomra. Kijelenthetem, hogy nekem ez volt a 2014-es év koncertje, megelőzve olyan, szintén felejthetetlen és profi produkciókat, mint a Luca Turilli’s Rhapsody, a Within Temptation, a Therion vagy a Haggard. A Xandria csillaga mindenképp felívelőben van, és csak remélni merem, hogy ezúttal megállapodnak a jelenlegi énekesnőjük mellett és még sok-sok hasonló albumot és turnét bonyolítanak le együtt.

Setlist:

Nightfall / Blood on My Hands / Dreamkeeper / Until the End / Forevermore / Sacrificium / Come With Me / Euphoria / Cursed / The Undiscovered Land / Soulcrusher / Ravenheart / Stardust // The Nomad's Crown / Valentine

Szerző: Ivetka
Képek: Savafan
Köszönet a Concertónak!