"A hard rock sosem volt idegen tőlünk": Interjú Füleki Sándorral, a Wall of Sleep gitárosával

írta Tomka | 2014.11.12.

Ha magyar doom metal, akkor Wall of Sleep. Meg persze a Mood és az összes többi utódzenekara, de a Wall of Sleepnek akkor is van egy sajátos pozíciója, amit nem lehet megkerülni. A 2000-es években ők voltak az a zenekar, ami a ’90-esben a Mood: a magyar doom zenekar, amelyik a nemzetközi zenekarokéval megegyező nívón, csak persze hátrányos hazai körülmények között alkot. Azóta változott pár dolog a zenekar háza táján (például kilépett és megalakította a Magma Rise-t a frontember Holdampf Gábor), de a színvonal mit sem csökkent. A legutóbbi változás az idén szeptemberben kijött ötödik lemezen esett, amelyen a korábbinál jobban elszaporodtak a klasszikus rock hatások: nagyobb lazaság, több Hammond és fülbemászóbb, könnyedebb énektémák jellemzik a 2014-es Wall of Sleepet. Változásról és változatlanságról, doom metalról és hard rockról, belső késztetésről és külső visszajelzésről a zenekar gitárosával és dalszerzőjével, Füleki Sándorral beszélgettünk, aki azt is elárulta, miért nem lesz Mood reunion a holnapi Trouble-koncerten.

 

 

Hard Rock Magazin: 10 éve jelent meg az első lemezetek, és a rajongók a ’Slow But Not Dead’ (2004), valamint a ’Sun Faced Apostles’ (2005) lemezeiteket tartják a legsikerültebbeknek. Te melyiket?

Füleki Sándor: Az első két lemez azt a tradicionális, klasszikus doom irányt követte, amiért megalakult a Wall of Sleep. De ha azt mondjuk, hogy a ’No Quarter Given’-en hard rockos hatások vannak, akkor már a ’Slow But Not Dead’-en is vannak olyan gyöngyszemek,  mint az Inside Garden és a Soil, amiket a Led Zeppelin hatása jellemez. A hard rock sosem volt idegen tőlünk, tőlem meg különösen nem. De kétségtelen, hogy az első két lemez azon az ösvényen indult el, amit akkor kijelöltünk magunknak. A harmadik lemezen, az ’...and Hell Followed with Him’-en már valamivel metalosabb irányba mentünk el – legalábbis mások ezt mondták róla. (mosolyog)

HRM: Talán az is közrejátszott ebben, hogy azon szikárabb, szárazabb a gitárhangzás.

FS: Azt az anyagot Smicinél [a Moby Dick frontemberénél] vettük fel, és Hidasi Barna keverte. A hangzás nagymértékben meghatározza, milyennek hallod az adott lemezt. Ha a ’No Quarter Given’ zenei üzenete nem jött át egyeseknek, az szerintem azért lehet, mert nem úgy szól a lemez. Egy bivaly hangzással érthetőbbek lennének a zenei motívumok, amiket ki akartam fejezni. De válaszolva a kérdésedre, én a negyedik lemezünket, a ’When Mountains Roar’-t tartom a legjobbnak. A hangzása teljesen rendben van, és akkor nagy volt bennünk a bizonyítási vágy is, ezért talán még jobban sikerült. A dalokat a mostani lemezen is nagyon szeretem, de a megszólalás lehetett volna „pénzesebb”.

HRM: Mindkét lemezt Jaya Hari Das keverte. Mi volt akkor a különbség?

FS: A ’When Mountains Roar’ igazi stúdiófelvételként készült, az Audioplanetben játszottuk fel a lemezt. Mielőtt elkezdtünk volna együtt dolgozni, megfüleltem a munkáit, és hallottam, hogy itt nagy baj nem lehet. A négyes lemezt rendesen fel tudtuk venni, és jól is szól. Az ötödiknél Jaya viszont csak kevert. Most a kisszobában történő feldemózáson át a celluxszal összeragasztott mikrofondeszkáig rengeteg sufnituningot csináltunk.

HRM: Milyen hangzást szerettetek volna?

FS: Az volt a probléma, hogy nem találkoztunk személyesen, csak a neten küldözgettük egymásnak a félkész anyagokat. Amikor Jaya elküldte az első, nyers keverést, akkor lefagytam, és mondtam, hogy ez így nem jó. Túl korszerűen volt kompresszálva, nagyon hangos, de túl összenyomott volt a hangzás. Az új végül egy halk lemez lett: ahhoz, hogy megdörrenjen, fel kell hangosítani. (nevet) A végeredménnyel viszont elégedett vagyok, mert amit lehetett, kihozott az alapanyagból. Szívesen dolgoznék megint úgy Jayával, mint négy éve, de ha jól tudom, az Audioplanet már nem működik igazi stúdióként, és Jaya is csak kever, maszterizál.

HRM: Az énekesváltás után mindenki azt hitte, hogy Cselényi Csaba énekes első WoS-lemeze, a ’When Mountains Roar’ lesz a fordulópont a banda életében, de a fogadtatást látva úgy tűnik, a ’No Quarter Given’ lett az.

FS: Annyiszor hangoztattam, hogy kicsit nyitunk a hard rock felé, hogy az emberek elhitték. Ha azt mondtam volna, hogy a nyolcvanas évek metaljával átitatott doom zenét fognak hallani, akkor lehet azt hallották volna bele. Szerintem jó dalok, fogós refrének, kellemes dalok vannak a lemezen. Ha ezeket megtámogattuk volna egy jó megszólalással, akkor nem lenne vízválasztó. Vagy azért lenne vízválasztó, mert sikeres lett a zenekar. (nevet)

HRM: Ugyan a klasszikus doom metal tényleg egy nagyon lehatárolt stílus, de a nagyok, mint Black Sabbath vagy a Trouble zenéje a hard rocktól a heavy metalig nagyon széles spektrumon mozog.

FS: Pontosan. A Trouble klasszikus ikergitáros metal, de a lemezeik tele vannak olyan balladákkal és olyan hard rock elemekkel, amiket a Beatles játszott. Sok banda van, amelyik azt sugározza magáról, hogy nagyon kemény, nagyon fekete zenét játszik és mindent mélyre hangol, de a doom metal nem csak erről szól. A Wall of Sleep még mindig vállalhatóan doom metal zenekar. Ha megnézzük, hogy az első lemezen milyen Led Zeppelin hatások voltak, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez a zenekar olyan, mint 10 évvel ezelőtt. (nevet)

HRM: Egy interjúban említetted, hogy nem hallgatsz új zenéket, ezért az új dalokat leginkább a korai hatásaid határozták meg.

FS: Olyannyira nem hallgatok új zenéket, hogy ha megkérdeznéd, mi a kedvenc 2013-as vagy 2014-es lemezem, nem tudnék válaszolni, mert azt se tudom, mik jelentek meg. Gyerekkoromban a klasszikus rock vonalat szerettem, AC/DC-t, a régi Scorpionst, ami ugye még nem a Winds of Change-féle balladás vonalat, hanem például a ’Tokyo Tapes’ riffjeit jelenti. És természetesen a Sabbathot is nagyon szerettem, de abból is inkább a Dio-korszakot, mert az annyira zenei, hogy számomra köröket ver a mágikus-klasszikus Sabbath-időszakra. Mostanában az igazi zeneiséget keresem, és ezt a régebbi zenékben inkább megtalálom, mint a mélyre hangolt, riffelős modern zenékben. Azok is jók, de például a Crowbarban is a súlyos riffek melletti melódiák valahonnan nagyon régről jönnek elő.

HRM: A bátrabb Hammond-használat is a régi hatásaidból jött?

FS: A Hammond nemcsak színez, hanem be is foltoz. Próbáltam rockosabb dolgokat becsempészni a zenébe, és ha ezt nem tudtam megoldani, akkor a Hammonddal be lehetett tapasztani a lyukakat. Viszont nem olyan erőteljes a Hammond szerepe a lemezen, hogy koncerten hiányozna. A háttérvokálokat és a különböző perkás hangszereket szintén hasonlóan használjuk. A The Last Decade-ben is rengeteg csörgő és perka hallható. Majdnem azt mondtam, hogy a Lost című dalban, mert munkacímnek mindig filmcímeket adok a daloknak… (nevet) Nagy sorozat- és filmrajongó vagyok, a fiammal szeretjük a Marvel-filmeket, várjuk már a Bosszúállók 2-t. Sorozatok közül a Lostot, a 24-et, a Trónok harcát bírom nagyon. Próbálom megtalálni az igényesebbeket. Kedvelem a drámákat is, legutóbb A hátrahagyottakat néztem. Érzékeny típus vagyok, megérintenek a drámai párbeszédek.

HRM: Nekem néhány új dalt hallva úgy tűnt, ehhez már jobb, nagyobb hangterjedelmű torok kéne.

FS: Csaba azt énekli, amit ő elénekelhetőnek tart. Ha valahol azt éreznénk, hogy ez gáz, akkor szólnánk érte. Annyira nem bonyolultak ezek a témák és a magasak sem megmászhatatlanok. De szerintem többre is képes lenne. Ma már minden lemez szét van műtve, és ha úgy érzed, hogy Csaba a határait feszegeti, az azt jelenti, hogy nem volt elég jó az utómunka. (nevet) Csabával nem az a probléma, hogy hamisan énekel, hanem hogy nem mindig melegít be.

HRM: Korábban Holdampf Gáborral, most pedig Csabával alkottok erős dalszerző párost. Miért párosban megy mindig a dalszerzés? A többieknek nincsenek ilyen irányú ambícióik?

FS: Minden zenekaromban én írtam a zenét, és valaki a szöveget meg az éneket. Ebben van talán ego is, de az is közrejátszik, hogy például a ritmusszekciónknak nincsenek dalszerzői ambíciói. Tudom, hogy ezt túl gyakran mondják, de [Szolcsányi] Szabolcs és [Preidl] Barnabás a biztos alap, amire lehet építkezni. Ha lemegyek a próbára, tudom, hogy velük minden rendben lesz és pontosan eljátsszák a számokat. Balázsban már több ambíció van, ő a harmadik lemezre hozott is témákat, de vagy elutasítottam azokat, vagy annyira átalakítottam, hogy utána rájuk se ismert. (nevet) A ’No Quarter Given’-re már nem is hozott, de talán az előzőre sem. Ő a Stonedirtben teljesedik ki dalszerzőként.

[Kemencei] Balázs hozzám képest egy teljesen más iskolát képvisel. Tíz évvel fiatalabb nálam, ő más zenéket szívott magába az anyatejjel. És ezt hallani is a riffjein. Ha ő ír egy úgymond rockos riffet, az minimum egy Pantera-riff lesz. (nevet) A szólók terén pedig nem arról van szó, hogy Balázs jobb benne, hanem arról, hogy ő tud szólózni, én meg nem. (nevet) Épp ezért az eddigiektől eltérően az új lemezen csak Balázs szólózik. Régebben is értékelhető szólók voltak a lemezeinken, de most érződik, hogy magabiztos kéz játssza azokat. Az én eszköztáram nagyon véges, és nem akarok önismétlésekbe bonyolódni.

A dalszerzést amúgy próbálom feldobni a jövőben, Csabának ugyanis felajánlottam, hogy fordítsuk meg a menetrendet. Eddig úgy zajlott, hogy előbb megírtam a zenét, amihez később jött az énekdallam. Arra gondoltam, hogy legközelebb ő dobhatna fel énekdallamokat, én pedig meglátom, mit hozok ki belőle.

HRM: 9 dal került fel a lemezre, de kétszer annyit írtál meg. A többinek mi lesz a sorsa?

FS: Maradnak a kukában. Nem szeretem később elővenni azokat a dalokat, amik nem kerültek fel az előző lemezre. Csaba szokott nyaggatni, hogy ezt vagy azt használjuk fel, mert már félig kész volt rá az énektéma, de én ezeket törlöm a winchesterről. Nem véletlen, hogy nem kerültek fel a lemezre.

HRM: A következő Wall of Sleep lemezre is négy évet kell majd várni?

FS: Nem. Két éven belül mindenképpen ki fogunk jönni egy új lemezzel. Mostanság divatos, hogy nem nagylemezt, hanem csak 4-5 számot jelentetnek meg a zenekarok, az is lehet, hogy mi is megpróbálkozunk ezzel. Nem tesz jót egy zenekarnak sem, ha ennyire feledésbe merül. Azzal, hogy olyan ritkán koncertezünk és jelentetünk meg lemezt, azt is hihetnék a műfaj kedvelői, hogy nem létezik a zenekar. De így létezik: slow, but not dead. Az első lemezünknek volt ez az ars poeticája, pedig ha tudtuk volna akkor, hogy az a lassúság milyen gyors a mostanihoz képest... (nevet) A távolságok miatt nem tudunk annyit próbálni, mint például a Mood idejében, amikor minden héten gyakoroltunk, és a kisujjunkban volt minden. De igyekszünk kicsit felpörgetni a tempót. Az ősz folyamán ez lesz a harmadik koncertünk, és már érzem, hogy kezd visszatérni az élet az ujjaimba, és jobb a zenekar kohéziója is. Három koncertet máskor egy év alatt csinálunk, most pedig két hónap alatt.

HRM: Visszatérő téma a Wall of Sleeppel kapcsolatban, hogy milyen inaktívak vagyok. De ha megfordítjuk a dolgot, és onnan nézzük, hogy a doom mindig is rétegműfaj volt és lesz, ti viszont már a ’90-es évek óta csináljátok a doom zenekarokat, akkor az a csoda, hogy még mindig van bennetek kitartás és kedv a zenéléshez.

FS: Pillanatnyilag úgy érzem, hogy nem tudom abbahagyni a zenélést. Lehet, hogy egy másik zenekar, ha négy évig nem csinál semmit, akkor megszűnt, de mi így működünk. Az embernek valahol ki kell élnie a kreativitását. Festeni például nem tudok, de úgy érzem, hogy ebben a stílusban tudok alkotni, akkor miért ne csináljam? Ráadásul hagytunk is nyomot magunk után. Nemcsak a Wall of Sleepre gondolok, hanem a Moodra és az összes régi bandára, ahol megfordultam. Közben mégsem a múltamból élek: csinálom a dolgomat, egyre népszerűbb lemezekkel... (nevet)

HRM: Mennyire van szükség a kitartáshoz külső visszajelzésre, visszaigazolásra?

FS: Mindig nagy öröm, ha megjelenik egy kritika vagy írás rólunk. Mindegy, hogy pozitív vagy negatív, csak legyen. Ebből látszik, hogy van értelme. Szóval fontos a visszajelzés, de végeredményben magunknak csináljuk a zenekart. Az viszont kicsit elszomorít, hogy olyannyira magunknak csináljuk, hogy végül is magunknak se. Nagyon ritkán, egy évben csak pár alkalommal látjuk egymást. Fel kéne kavarni a dolgokat a zenekar körül, de mivel nem koncertezünk és nem történik velünk semmi, így mesterségesen sem tudjuk generálni a híreket például a Facebookon.

HRM: Külföld felé mennyire tudtok nyitni?

FS: Ebből a szempontból Gábor volt a zenekar motorja. Ő nem retten vissza attól, hogy 87 helyre kell írni a koncertek vagy fesztiválfellépések leszervezése miatt. Nekünk viszont nincs ehhez affinitásunk. Kéne egy ember, aki ezzel foglalkozik. Gábor kilépése után nekiálltam, hogy leszervezzek egy-két külföldi koncertet. De nem elég leszervezni a koncertet, a fedezetét is meg kell teremteni előre: ki kell fizetni a buszt, az üzemanyagot stb. És mindezt nem kapod vissza, ha több száz kilométert leautózol Németországba és Hollandiába, majd ott kiderül, hogy elmarad a koncert. Ezt a két leszervezett koncertet le is mondtam, mert nem mertem bevállalni. Nem látom értelmét annak, hogy ennyit utazzunk egy koncertért, aztán hazajöjjünk. Inkább szépen fokozatosan próbálunk haladni, adunk pár klubbulit a szomszédos országokban, aztán majd meglátjuk.

HRM: Most van egy nagyon jó lehetőségetek, hiszen itthon a Trouble előtt tarthatjátok a lemezbemutatótokat.

FS: Igen, de ki más játszott volna? (nevet)

HRM: A Magma Rise. (nevet)

FS: Ők Winoék előtt játszottak a nyáron, lehet most azért nem kerültek be, hogy ne mindig ők legyenek az előzenekar. [Binder] Gáspár [a koncert szervezője és a Stereochrist, valamint a Haw dobosa] eredetileg azt akarta, hogy a Mood összeálljon erre a bulira. De természetesen nemet mondtunk. Nem volt elég nagy az összeg. (nevet)

HRM: Miért mondtatok nemet?

FS: Mert egyikünk se akarja.

HRM: 2007-ben is a Wall of Sleep nyitott a Trouble-nak. Arra a koncertre hogyan emlékszel?

FS: Az a helyzet, hogy a múlt hétre se nagyon emékszem. Bizonyára jó koncertek voltak, de csak az rémlik, hogy utána mindenki Eric Wagnerrel iddogált a backstage-ben. Nincs Ozzy-szindrómám, de nem nagyon emlékszem a koncertekre és a koncerthelyekre.

HRM: A Trouble mennyire fontos zenekar az életedben?

FS: Abszolút. A ’Manic Frustration’ a kedvencem, de a ’Trouble’-t is nagyon szeretem. Meg a ’Plastic Green Head’-et, amit mások valamiért nem tartanak olyan fontos lemeznek.

Készítette: Tomka

Legutóbbi hozzászólások