Egypercesek #6: Chicago, Brother Firetribe, AOR, Intelligent Music Project II, Vega

Úgy tűnik, hogy az őszi szünetben CsiGabiGa töltődött fel a leginkább, nem kevesebb, mint öt szösszenet került a tollából az Egypercesek asztalára. Dallamos rock különkiadásunkban a Chicago, a Brother Firetribe, az AOR, az Intelligent Music Project II és a Vega aktuális lemezét mutatjuk be.

Na, MOST lett elegem a Chicagoból! Azt már régen elfogadtam, hogy a citerakorszaknak vége (Peter Cetera távozott a zenekarból), de jött helyette egy ügyes séf (Jason Scheff), aki kotyvasztott nekik még pár AORbitális slágert, de az utóbbi 20 évben nem nagyon álltak elő semmivel. A 80-as évek vége, 90-es évek eleje volt ez, amikor a Music Television még ontotta a rockzenészek videóklipjeit, és a Skid Row I Remember You balladáját ugyanolyan szívesen néztem meg, mint a Chicago What Kind Of Man Would I Be? slágerét. Aztán jött a 90-es évek közepének grunge őrülete, mely őrületbe kergette a kiadókat, és a Chicago következő AOR stílusú lemezét már ki sem akarták adni. Összedobtak hát helyette egy bárzene stílusú feldolgozásalbumot 'Night And Day' címmel és olyan dalokkal, mint a Dream A Little Dream Of Me. Profi hangszerelés, a fúvósok zseniális megszólalása, mind a Chicago félreérthetetlen ismertető jegyei, de útközben valahol eltűnt belőle a rockzene. Azóta karácsonyi albumok, válogatáslemezek, koncertalbumok kísérik útjukat (mindegyikből több is), de egyetlen új anyaggal álltak elő 20 év alatt, a ’Chicago XXX’ című, egyébként zseniális alkotással. Ja, és kiadták a kiadatlant, az 1994-es albumukat 14 év késéssel, az ennek megfelelő 'Stone Of Sisyphus' címmel.

Most, hogy az utóbbi időben feleségével együtt egyre több AOR lemezen közreműködő Bill Champlin is otthagyta a bandát, a Scheffnek meg láthatóan kiürült a fűszeres táskája, maradtak a fúvósok mint zeneszerzők. Az új lemez ugyanolyan profi bárzene lett, mint a 'Night And Day', csak éppen slágerek nélkül. Ha elüldögélsz egy órát egy feles és egy sör mellett, akkor kellemes háttérmuzsika, de nem köti le a figyelmet, nem lehet dúdolni a dalokat. A legnagyobb gáz a július negyedikére időzített lemezmegjelenéssel összhangban született America (az „America is free, America is you and me” refréntől sírni tudnék), a legjobb pillanatai talán az azt követő Crazy Happy, és a Korál Hazafelé dallamát idéző Love Lives On, melyeket Jason Scheff az utolsó csipet sóját felhasználva hozott össze. De ez már nem az a rock and roll zenekar fúvósokkal, aminek magukat nevezik. Csak egy profi bárzenekar, akik végigturnézzák a világot bárzenéjükkel, a régi slágerekkel 20 éve és még vagy tíz évig eladva magukat.

A Spinefarm Records történetének legnagyobb durranása kétségkívül a Nightwish volt, úgyhogy örömmel karolták fel a gitáros hobbibandáját, a Brother Firetribe-ot is. Ők 2006-2008-ban két remek stúdióalbumot hoztak össze, aztán elszállt a lendület, egy koncert DVD és vége. Hat év után tértek vissza új lemezzel. Volt idejük feltöltődni, de némileg a stíluson belül is arrébb helyezkedtek. Amíg az első két albumon ujjongtam, hogy a 80-as évek Bon Jovi zenéjének hangulatát hozták vissza XXI. századi köntösben, most már nem érzem benne azt a Bon Jovi ízt, sokkal inkább az Autograph színtiszta AOR-ja köszön vissza, mintha az utóbbi időben azok debütáló 'Sign In Please' albumát szorongatták volna sűrűbben.

A Love Is Not Enough stílusa egy Nightwishtől lopott ritmusgitárral feljavított My Girlfriend's Boyfriend Isn't Me-re hasonlít, a Far Away From Love 2-3-4 beszámolása után is egy Born To Be My Baby szintű klasszikust vártam volna, de most is meg kellett elégednem egy zseniálisan megírt, de a Send Her To Me-re sokkal inkább hajazó AOR slágerrel. Pekka Heino hangja most sokkal inkább Steve Plunkett, mint Jon Bon Jovi. Viszont Emppu Vuorinen játéka még Steve Lynchet sem tudja helyettesíteni, nemhogy Richie Samborát. A Nightwish „fekete lova”, Tuomas nagy barátja (semmi más nem indokolja, hogy nem rúgta ki már régen a zenekarból), aki a 'Showtime, Storytime' DVD-n összeszorított fogakkal présel ki magából 1, azaz egy darab valamirevaló gitárszólót úgy, hogy a nagy koncentrálásban még a ritmusozáshoz elengedhetetlen széles terpeszről is elfeledkezik, most sem tagadja meg önmagát. Egy-egy 15 másodperces, elmaszatolt, túlvisszhangosított valamit elenged a dalokban, mint parasztbácsi a kerti budin, de ezek annyira jellegtelenek, hogy 10 hallgatás után meg kellett hallgatnom még egyszer az egészet, arra koncentrálva, hogy volt-e a lemezen egyáltalán gitárszóló. Ilyen technikai tudással egyenesen merészség volt belevágni az eredetileg Eddie Van Halen által feljátszott ’Over The Top’ filmzene (Winner Takes It All) remake-jébe. Tán vak ez az ember? Hát nem látja, hogy ez egy más kaliber? Vagy ahogy a cigány dicsérte a lovát, amikor nekiment fejjel a falnak: „Nem vak ez, hanem bátor!”

A Trail Of Tears lassú kezdése némi Journey ízt csempész a muzsikába, de ahogy begyorsulnak, oda az illúzió. Számomra a Toto Stranger In Town-ját idéző Edge Of Forever a legemlékezetesebb. Egyedül a videóklipes For Better Or For Worse-ben és a lemez vége felé elhangzó Reality Bites-ban maradt némi 'Heart Full Of Fire'-re emlékeztető Bon Jovi-s íz. Egy jobb gitárossal még tutibb lenne ez a zene, de egy Nightwish tagot mégsem lehet kirúgni a saját mellékprojektjéből!

Van itt ez a francia, Frederic Slama, aki Los Angelesben él és AOR muzsikát játszik. Azt hinné az ember, hogy nehezen beszéli a nyelvet, azért választotta a zenekar nevének az AOR-t és valamennyi lemezcím alapkövének L.A.-t. Nos, az általa írt dalszövegek cáfolják ezt, így nem értem, mire ez a primitív név- és címválasztás. 14 év alatt eljutott az 'L.A. Concession'-től az 'L.A. Connection'-ig. Ez utóbbi azért szerencsétlen címválasztás, mert azonnal a Rainbow '78-as dala jut róla eszembe, az meg minden, csak nem AOR muzsika. De aki már ismeri Slama munkásságát, azt nem téveszti meg a cím. A francia nemcsak profi muzsikus és zeneszerző, de kellő intelligenciával rendelkezik ahhoz, hogy tudja, nem lehet egyedül felvenni egy lemezt akkor sem, ha akár valamennyi hangszert fel tudná játszani saját maga (lásd Malmsteent!). Így már a kezdetektől a stílus színe-javát felsorakoztatja közreműködőként a lemezein.

Bevallom őszintén, én is úgy futottam bele, hogy Steve Lukather diszkográfiájában találtam rá a fura „Nomen est omen” bandára, amely nevében hordozza fő stílusjegyét. De Lukács Pistin kívül közreműködött még korábban David Paich és a Porcaro testvérek is a Totoból, Michael Landau, Vinnie Colaiuta (Frank Zappa, Sting, Jeff Beck), Bruce Gaitsch (Richard Marx, Peter Cetera) és Steve Overland (FM) is. Tavalyi 'The Secrets Of L.A.' című produktuma volt nálam a csúcs, mert olyan kedvenceimet igazolta le egy lemezre, mint Fergie Frederiksen (Toto), akinek ez volt az utolsó megszólalása, Jeff Scott Soto (Yngwie Malmsteen, Talisman), Bill Champlin (Chicago), Robin Beck, Mikael Erlandsson (Last Autumn's Dream) és Göran Edman (Yngwie Malmsteen). A „Kapcsolat” énekesei a „Foreigner-hangú” Philip Bardowell (Unruly Child, Places Of Power, N.O.W.), a Chicagonak éppen búcsút intő Bill Champlin és az ő elválaszthatatlan Tamarája, Paul Sabu (Only Child, Kidd Glove), Jeff Paris, Sherwood Ball (Jay Graydon), David Forbes (Boulevard), Rick Riso és Bob Harris (Frank Zappa, Axe). Slama az utóbbi években (főleg mióta Luke kiszállt a projektből), egyre inkább támaszkodik Tommy Denander (Radioactive, Frederiksen/Denander) gitárosra, ami nem baj, ha azt vesszük, hogy őt tartom a legnagyobb AOR gitárosnak, már amikor Steve Lukather nem kontárkodik éppen bele a műfajba.

A dalok legnagyobb tanulsága, hogy a Chicagonak tovább kellett volna vinnie az AOR vonalat, Bill Champlinnek nagyon jól áll a műfaj, ellenben a nedves feleségének nem erőltettem volna a szólóénekesi pályáját, háttérvokálosnak éppen megfelelt, mert a leggyengébb láncszem ebben a kapcsolatban éppen Tamara Champlin. Paul Sabu egyenesen Joe Cockert idézi rekedtes hangjával a The Pride Of Strangersben, míg Philip Bardowell hozza a rá oly jellemző Lou Gramm stílust a Lost Souls Don't Cry-ban. A legnagyobb sláger talán mégis a kanadai Boulevard amerikai énekese, David Forbes által elkövetett Closer To Zero. Jeff Paris (akinek leghíresebb dalát, a Lucky This Time címűt még a Mr. Big is feldolgozta) Tamarához hasonlóan harmatosan teljesít, ellenben Tommy Denander megmenti mindkét dalt egy-egy zseniális szólóval. A záró The Crystal Heartban az ex-Zappa énekes, Bob Harris domborít hatalmasat, mintha Tina Turnert hallanám, a maga soulos hajlításaival. A kilenc énekes kellően változatossá teszi az anyagot és Denandert hallani mindig nagyon jó. De volt jobb! Tavaly.

„Bolgáréknál ég a világ, sütik már az AOR békát.” Bizony, mert béka ez a javából, mint a Nissan Qashqai összenyomásával született Juke. Korábban írtam a Dionysoson a John Lawton & Diana Express ’The Power Of Mind’ (2012) albumáról.

A bolgár tévések forgattak egy – az országot népszerűsítő – dokumentumfilmet John Lawton Presents címmel, kihasználva az énekes hírnevét. Az ex-Uriah Heep énekes, miközben itt forgatott, összebarátkozott a helyi Ken Hensley-vel, Milen Vrabevski zeneszerző-producerrel és vele vettek fel egy rock operaszerű, bár inkább csak laza füzéren lógó dalokból álló konceptalbumot. Ezt adták ki újra Intelligent Music Project I néven október végén, de előbb megjelent a folytatás, az Intelligent Music Project II. Bár Chickenfoot számrendszerben lehetne ez III is, az jobban passzolna a 3 vendéghez, aki szintén zenész. Mert John Lawtonhoz csatlakozott ezúttal Joseph Williams és Simon Phillips a Totoból, így a második rész még változatosabb lett, mint elődje.

De nem lett jobb! Vagy csak egy hangyafasznyival. John Lawton az öreg Tom Jonest és Rod Stewartot megszégyenítően domborít a No One Can Deny Itben. Mert ez bizony olyan, mintha a Kiss és a Do Ya Think I'm Sexy? összebújását követően született volna. A Time To Move Along egy „majdnem Smoke On The Water” riffel indul, és a legjobb hard rock számmá növi ki magát. És a záró konklúzió is egy összetett, akár többtételesnek is mondható mű. A többi dal az a fajta melankolikus ballada, amihez hangulat kell. De kinek van hangulata egyszerre ennyi balladához?

Joseph Williams viszont olyanokat énekel, amit még nemigen hallottam tőle. Olyat is, amit talán nem is akartam. A Friendsben kapott némi baráti tüzet a fúvós szekciótól, de ez nem ölte meg a dalt, inkább olyan chicagós lett, hogy a Chicago sem tud olyat. Legalábbis nem az új lemezén. A Get Into Real talán a legprogresszívebb nóta lett az albumon, néha Zeppelin-szárnyon is szállt, de Williamstől vált igazán nagyszerűvé. A Dire Straits hangulatú Step In Learnin' is élvezetes, a klipes dalával viszont befürdött rendesen. A Gypsy Kings ihletésű Happiness-szel nem tudok mit kezdeni, ha már latin, egy kicsit elmehettek volna legalább Santana irányába. A két énekes háttérvokálozik is rendesen egymásnak, ez külön pikantériája a produkciónak.

Simon Phillips szépen teljesít mindenütt, de a sok lassú szerzemény nem teszi különösebben próbára az izmait. Bár ő mindig is inkább intellektuális dobos volt, nem az az izomagyú, mint Terrana. Milen Vrabevskiről azt mondtam, ő a helyi Ken Hensley. Gitáron és billentyűs hangszereken játszik, zenét szerez, saját kiadót alapít, s producereli saját anyagait. Épp csak nem énekel. Míg az első részben sokat ült a zongora mellett, most hozzá sem nyúlt a billentyűkhöz, „csak a gitárt nyúzta egész éjszaka”, ahogy Tónika énekelte Express sebességgel. A fekete-fehér klaviatúrát ráhagyta meghívott zenésztársaira. Csupán a lemezt záró, s egyben a My Kind O' Lovin' témával keretbe foglaló Conclusionben vállal be egy Moog-szólót. Ellenben az All Right Now ihletésű ritmusgitár és a frappáns gitárszóló is őt dicséri. Azért mégsem egy Ken Hensley! A Uriah Heep szellemi atyjának 'Love & Other Mysteries'’ lemezénél féltem, hogy a túl sok szerelmes dal unalmassá válik egy idő után. De a nagy mesemondó legrosszabb formájában is különb lemezt tett le az asztalra.

A vega a vegetáriánus becézése. Vagy csúfolása. Attól függ, kinek a szájából hangzik el. Leegyszerűsítve: ha valaki vega, az nem eszik állatot. Persze vannak ennek lájtosabb formái is, amikor engedményeket tesznek az állati eredetű ételek irányába és csak húst nem fogyasztanak, de tejet, vagy tejet és tojást igen. És van egy durvább formája, a vegán, aki a növényeket is csak nyers formában veszi magához. Ha a mai zenére lefordítva kellene ugyanezt megfogalmaznom, akkor a vegetáriánusok a popzenészek, akik száműzik a gitárt az életükből, cserébe elhangozhatnak dalaik a rádióban. A vegánokhoz sorolnám a techno, acid és egyéb gépzenéket, meg a rap műfajt, amelyek nem csak a gitárt, de szinte a zenét is elhagyják a dalokból. Aztán vannak az AOR zenészek, akik popslágerszerű dallamaiknak némi gitárral adnak nyomatékot (legyenek ők a lakto-vegetáriánusok) és a dallamos rockzene képviselői, akik a gitártémáikhoz keresnek popzenébe illő dallamokat (ovo-lakto vegetáriánusok). És a táplálkozási lánc csúcsán a húsevő ragadozók egyértelműen a metalosok.

A Vega egy angol zenekar a dallamos rock és az AOR határán, alapítói a Martin fivérek, akik korábban rengeteg dalt írtak másnak (From The Inside, House Of Lords, Khymera, Ted Poley, Sunstorm, Issa), majd úgy döntöttek, ezentúl maguknak írnak dalokat. Meghatározó még Nick Workman énekhangja, melyet szeret néha idegesítő fejhangba átemelni, de ettől függetlenül nagyon rendben van a csávó. Hozzájuk tartozik még Dan Chantrey dobos, és az új lemezen még egy gitáros, az ex-Siam, Tigertailz és Paul Dianno’s Killers húrnyüvő Marcus Thurston is csatlakozott a csapathoz, így még ízesebb gitárszólókat is hallhatunk, mint a korábbi albumokon. A zene a 80-as évek aréna rockján (Europe, Bon Jovi) bontakozott ki, némileg modernebb fűszerezéssel, hiszen a vegáknak mindent túl kell fűszerezni, hogyha a húsevőkhöz hasonló ízorgiákban akarnak részesülni. Kicsit a Gotthard felé is elmozdultak (a One Of A Kindban túlzottan is), majd végül megpihentek a Def Leppard által kitaposott út mentén. Ahogy belekóstoltak a leopárdhúsba, bizony megremegett a lábuk! És az enyém is. Mert a plusz egy gitártól dögösebb lett a hangzás, élvezetesebbek a szólók, miközben megmaradt az ízlésesen lágy szintiszőnyeg a talpunk alatt, mint egy virágos rét. Így míg a Work Of Art az első lemezéhez képest erős visszaesést produkált, a Vega jobb lett, mint a kezdetekkor.

Az All Or Nothing majd 30 éves rakéta (Rocket) elemekből lett összerakva, de működik, és a lemez egyik legjobb szólóját is magával húzza kondenzcsík gyanánt. Itt látszik igazán, mennyire más a zene, ha egy gitárosnak van stílusa, egyénisége, a Wherever We Are-ban még azt is bevállalják, hogy a kötelező négysoros után a dal végén kap még egy kibontakozási lehetőséget. A My Anarchy rövidecske futama pedig egészen Adrian Vandenberg-es megoldásokat tartalmaz. A Ballad Of The Broken Hearted, a Neon Heart, vagy az engem az Egy csók és más semmire emlékeztető With Both Hands pedig kielégíti a dallamérzékenyek legextrémebb vágyait is. A lemez érdekessége a 10 X Bigger Than Love, amikor fordul a kocka és kiderül, milyen az, amikor egy leopárd vegává válik. Joe Elliottnak annyira tetszett a Vega muzsikája, hogy írt nekik egy dalt, melyben duettel is egyet Workmannel. És az együttműködés tovább is tart, a Vega lesz a Joe Elliotts Down 'n' Outz előzenekara a november-decemberi angol-ír turnén.