Egy klausztrofóbiás éjszaka története: Bullet, Striker, Stallion - Escape Metalcorner, Bécs, 2014.10.07.

Kemény férfiarcok, borostás állak, kirojtosodott farmermellények, alig látszanak ki a felvarrók alól. Gőgös női tekintet követ egy klasszikus pin-up frizura alól, ahogy áthaladok a kicsinyke báron. Tekintetem el-el csúszik a mindenfele csillogó szegecseken, amint az igért piros bőrgatyát keresve vegigpásztázom a sötét beugrókat, a keskeny lépcsőt, a pultos lány közszemlére kiállitott dimbes-dombos felsőtestét. Szűk kis alagsori helyiségbe torkollik utam, a betonfalak mintha folyamatosan közelítenének egymáshoz, a tér olyan kicsi, hogy viszketni kezd a bőröm. A szűk bőrdzsekik alatt duzzadó hátak, karok minden iranyból túl közel vannak, pedig alig pár tucat ember az apró teremben. Az éjféli interjúig még négy óra, érvelek magamban, ahogy kikérem az italt, simán negatív szondát fújok majd. Ahogy az alkohol szétáramlik az ereimben, a falak lassan visszahúzódnak.

Ha nem látnám a saját szememmel, nem hinném, hogy kettőnél több zenész elfér a lilliputi dimenziókban kivitelezett színpadon, pedig bizony színpadon a Stallion, akik, ami engem illet, az év felfedezettjei. Az alacsony, kisminkelt frontember Pauly, aki Aexl mellett a banda lelke és eredeti alapító, egy igazi energiabomba: mind a horizontális, mind a vertikális sikon bemássza, kígyózza a teret, a maximális helykihasználás jegyében a monitorokon ugrál, kinyúl a nézők fölé, az első sorokban hullik az izzadtságeső hosszú rőzsefelhőből. A magas, kigyúrt basszer keresi a tekintetemet, és ahogy látom, az összes többi asszonyállatét is – a tempomatot azonnal ignore üzemmódba állítom, szemtengely enyhén ellenkező irányba dönt. A dobost a hátsó beugróban csak pipiskedve látom, a gitárost meg látom, de kevéssé hallom, amin persze nem nagyon csodálkozom, tekintve, hogy kb. a keverőpult nagyobb, mint maga a pincécske. De mindez semmit sem számít, ahogy felcsendülnek a Watch Out első akkordjai – a mellkasomban felmennek a zsilipek, egyszerre ömlik szét bennem a vegytiszta élvezet és a lefojtott aggresszió, az öklöm szabályosan viszketni kezd, a fejem rokkát megszégyenítve veri ki az ütemet. Ez egy akkora szám, hogy Redneck Imit kell megidéznem a megfelelő érzékeltetés végett: ha lenne zacsim, most tuti tiszta rücsök lenne. Így meg... nos, gondolhatjátok. I JUST CANT WAIT TO PUT MY FINGERS AROUND YOUR NECK, éneklem tiszta erőből, és gondolatban egyik képzelt és valós ellenséget fojtom öntudatlanra a másik után. Ki gondolta volna, hogy ennyi negatív energia bújkált bennem?

Szívesen leírnám nektek, hogy körülöttem a többiek hogy reagálnak, de sajnos ötletem sincs – a német mén magával ragadott, és csak ahogy az utolsó akkordfoszlányok is köddé válnak, térek vissza az éteri vágtából a fülledt valóságba. Gyorsan lerohanom Pauly-t, setlistet szeretnék kérni a munkámhoz; nagyon szeretne segíteni, de ma este csak úgy random játszottak, nincs lista. Persze másfél albumból ez nem annyira nagy mutatvány. Megbeszéljük, h később találkozunk, és tollbamondja nekem.

Setlist:

Rise and ride / Wild stallions / Stigmatized / Giveit to me / Watch out / (Rock Godess cover)  Heavy Metal Rock ’n’ Roll / Canadian steel

20 perc átszerelés, avagy 3D-s tetrisz, vicces lenne nézni, csak nincs rá idő. Félek, hogy elfogy a merchandise, hát felsietek elkölteni a komoly embert játszva megkeresett ojró-sájnokat, amiknek a főnököm sem álmodhatott volna érdemesebb célt, mint hogy a sorszámozott, külön a turnéra készült Stallion 7"-et megváltsák számomra. Kicsit elragad a hév, kell még póló és felvarrók is, mindent egy – fekete – lóra teszek. Aki ért a lovakhoz, meglátja a gyémántot a zab között, vagy mi...

És már kezdett is a Striker, nem is kisebb számmal, mint az Underground, hozva a papírformát: a tapasztalat itt már átüt, jobban hangzanak, és ügyesebben amőbáznak a hellyel, mint a német ifjak. Ami rögtön szimpatikussá teszi őket, hogy egyértelműen látszik rajtuk az alázat: nincs arcoskodás, nincsenek egyéni villantások, semmi duma: minőséget és mennyiséget kapunk a pénzünkért. Előkerülnek szép számmal klasszikusok, meg az új album kb. egyharmada, ráadásul felettébb szerencsés mixtúrában. Nem akarom azt hazudni, hogy olyan intenzívek, vagy hogy úgy tarolnának, mint mondjuk egy Skullfist, de az énekes Dan Cleary hangja nagyon hasít élőben is, és külön elismerés illeti a gitárosokat, akik mindketten precízen, technikát nem kímélve játszanak: nincsenek slendriánságok, minden hang a helyén. Azért, miközben ezeket az objektív, hűvös megfigyeléseket teszem, ráérek egyet-egyet headbangelni is, öklöt rázni, miközben a tornacipőm magától veri ki a taktust.

Ha a Stallionra nem mondhatjuk, hogy szép gyerekek lennének, a kanadai srácok sem az a tipikus eyecandy banda: nem őrült csúnyák, de azért kevesek hozzá, hogy eltereljék az ember figyelmét. Ezt mondjuk a két szalonspicces huszon(tizen?)éves csajszi a harmadik sorban nyilvánvalóan másképp látja, amire abból következtetek, hogy felkéredzkedtek két srác nyakába, és most eltúlzott mozdulatokkal, két cosmo koktéltól megizmosodott önbizalommal vonaglanak – őrült szexin, ahogy azt az ember magáról ilyenkor képzelni szokta. Csöndben megköszönöm a szenteknek, hogy elmulasztották fölülem ezt az életkort, és egyben örülök, hogy vannak és mindig lesznek húszévesek, mert – mitagadás – egy ekkora teremben a nyakban táncoló csajszik azért elég badass egy dolog. Cleary szerényen javasolja, hogy ugyan nem szeretnének-e, ha már így eljöttek és ilyen jól érzik magukat, egymással smárolni is esetleg, az lenne csak a vagány dolog, de közben a fiúk már elfáradtak, és a kicsi barna épp a magas szőke nyakában csápol, aki ezt a pillanatot választja, hogy eldőljön, így a megvalósításra technikai nehézségek miatt nem kerül sor. A Full Speed or No Speeddel a csúcson hagyják abba a fiúk: mielőtt észbekapnánk, vége a Striker órájának is.

Setlist:

Underground / Let It Burn / City of Gold / Fight for Your Life / Crossroads / Lethal Force / Eyes in the Night / Start Again / All for One / Terrorizer /Full Speed or No Speed

A légminőség egyre gyatrább idelent, így kihasználom a szünetet egy kis tüdőtágításra: sétálok egyet a klub körül, az éjszakai Bécs határozottan kellemes helynek bizonyul. A nyárutó ma még kegyes hozzánk: langyos az este, ujjatlanban sem fázom még. Hamarosan azonban újra alá kell buknom, hiszen színpadon a Bullet, akikért harmadjára is megbírkózom a fülledt, levegőtlen pincével.

És nem hiába: bár az átszereléstől nem lett nagyobb a hely, a színpad határozottan impozánsabb. A trademark jellegű Bullet-neonfelirat  rendes helyén virít, amúgy viszont vaksötét van, és itt a vaksötét szó szerint értendő: csak a pultoslány fehér melle világít. Felcsendül az Uprising intrója, a pici lépcsőről egyesével vonulnak be a svédek, ami határozottan látványterv benyomását teszi, csak véletlen egybeesés, hogy többen amúgy sem férnének el egyszerre. Hiába azonban a titokzatos sötétség, a sziluettekből egyértelműen kivehető, ki közeledik: maximum a két sovány, göndör hajú figura keverhető össze. Utolsónak a lassan szumós méretűre duzzadó, de hatalmas hangú frontember Hell Hofer érkezik, egy pillanatra meglátom az arcát, egyértelmű félelem ül rajta. Őt még nem dolgozta be a rockgépezet. És már bele is csaptak a nyitószámba, Storm of Blades, Hell elereszt egy halfordosat, én meg elvesztem a fejem, amire abszolút nem számítottam, mivel a Bullet csak nem régen pörög a lejátszómban. Megint elömlik bennem a dopamin – hiába, az igazi fajsúlyos heavy metalnál kevés a potensebb örömforrás.  Súlypont leenged, nyakizmok készültségi állapotban, körülöttem többen hasonló reakciókat produkálnak, és fejest vetjük magunkat a következő másfél órába, ahol a pénzünkért hatványozottan kapjuk majd az értéket.

Sok helyen hallani, hogy a Bulletet a honfitárs Enforcerhez hasonlítják, általában pozitív felhanggal: utóbbiakat túl elszálltnak érzik, míg előbbiek szimpatikusabbak. Most, hogy már mindkét bandát láttam élőben, nekem is van véleményem: bár Olof és társai valóban határozottan nagyobb misztikumot vonnak maguk köré, mind zenéjük kaliberében, mind élő előadásuk intenzitásában túlszárnyalják a Bulletet. Ergo nem a semmire rocksztárkodnak, ami persze nem jelenti azt, hogy nem szimpatikusabb a Bullet kétlábbal a földön álló, emberközeli hozzáállása. Például mosolyognak a színpadon, kapcsolatot tartanak a közönséggel, de ugyanekkor az Enforcer-trademark hátulról pirossal való megvilágítást szívesen alkalmazzák ők is. Mondhatni, van igény a titokzatosságra, csak közben megmarad az egészséges egyensúly. Ha kérdeznétek, hol jobb a Bullet, nem nehéz megmondani: Hell Hofer énekhangjához nehéz lenne közel jönni, míg a gitáros szekció hozza azt a bizonyos külcsínt, ami – ha tetszik, ha nem – nagyon is dob egy banda imidzsén. Két szőke, göndör hajú északi félisten szűk nadrágban, bőrdzsekijük alatt félmeztelenül állítgatja szemérmetlenül a női aorta-átmérőket kénye-kedve szerint, míg a másik gitáron (véletlenül sem ritmus: mindkét gitár szólóképes) a Beatles-frizura alól olyan pajkos tekintetek röpködnek, hogy le kell eresztenem a védőpajzsokat, ha jót akarok.

Mindehhez jön még, hogy a hangzás klubtérfogatot megszégyenítően bivaly, a hangszerek nagyon a helyükön vannak – itt külön elismerés a dob mögött ülő félőrültnek –, szólókból csak egy rövid, innovatív darabhoz lesz szerencsénk Alexander Lyrbo tollából, és hát utoljára hagytam a lényeget: a számlista isteni! Effektíve sorrendben, pár szám kivételével elhangzik a teljes ‘Storm of Blades’ album, egyetlen sajnálatos tény, hogy épp a Crossfire marad ki, amit szerény személyem nagyon várt volna. A lyukakat aztán korábbi klasszikusokkal töltik meg, mint a Rush Hour, a Rolling Home (hatalmas tömegénekléssel természetesen), vagy a Bang Your Head, sőt akad egy Angelwitch feldolgozás is, a ’81-es ‘Loser’ 7”-ről a Dr Phibes instrumentális tétele kerül terítékre, amit amúgy az eredeti felhasználással analóg módon közönségénekeltetésre használ a banda, és ami komoly fejtörést okoz, mivel ott helyben nem tudom hova tenni. Ismerős, csak honnan… Még férne bőven metal a légkörbe, de sajnos egy rövidke ráadás után –stílusosan – a Bite the Bullettel zár a bazár, és már ki is vetett magából a rózsaszín buborék, amiben az utolsó másfél órát töltöttem.

Setlist:

Uprising / Storm of Blades / Riding High / Tornado / Heading for the Top / Rolling Home / Rush Hour / Turn It Up Loud / Guitar Solo / Dusk Til Dawn / Hawk Eyes / Rambling Man / Dr. Phibes / Hammer Down / Stay Wild / Run with the Hunted / Bang Your Head /// The Rebels Return / Bite the Bullet

Szerencsére még nincs vége teljesen a mókának, de mivel mindenki érdekében zuhanyzás utánra vagyok hivatalos a backstagebe, itt egy lájtos 40 percet valahogy el kell még ütnöm. Adja magát, hogy kiállok a klub elé, itt kevés az ember és sok a levegő, és persze megy a pakolás. Paulyt rögtön megtalálom, és szaván fogom szetlist ügyben; készül pár fotó is a közben összegyűlt Stallion tagsággal, kapok ajándékot, és maradnának még, de a cucc sajnos nem teszi el magát. Mint ilyen kis produkcióknál megszokott, nincsenek külön roadiek, a bandák maguk végzik a piszkos munkát. Ez alól csak a Bullet képez kivételt, tudom meg a Striker dobosától, ami miatt a többiek kissé mintha orrolnának rájuk. Míg a nagyranőtt Stallion-basszer abszolút gusztustalan módon, erőből próbálja elkapni a klub előtt tébláboló, korábbról ismert magas szőkét (aki bizonytalanul tiltakozik), Adam Brown rajtam próbálgatja kanadai sármját, és csak akkor hagy fel vele, mikor megtudja, én vagyok az Ellenség (és persze, hogy a Bullettel interjúzom, mint mindenki). Az utolsó képkocka róla szépen kidolgozott deltoidja, ahogy távolodik – és már meg is talált a piros bőrgatya eluzív tulajdonosa, turnémanager extraordinaire JP Higgins, hogy bevezessen a ma este zöld szobájába. Tovább is van, ha érdekel, és persze bírja a gyomrod szodomát és gomorrhát, lesz min kacagni a hamarosan megjelenő Bullet-interjúmban!

Szerző: baumann
Képek: PP Live Photo
Köszönet a Nuclear Blastnak!