Gitár van, fuvola nincs!: Martin Barre - Petőfi Csarnok, 2014.10.11.

írta Bigfoot | 2014.10.22.

Amikor gitárhősökről beszélünk, behatárolt fogalmat tárgyalunk, hiszen ez a titulus a hard rock/blues-rock műfaj képviselőinek jutott. Jimi Hendrix, Eric Clapton és Jeff Beck voltak az első ilyen hősök számunkra, aztán szép számmal jöttek a többiek: Ritchie Blackmore, Jimmy Page, Rory Gallagher, Alvin Lee, Paul Kossoff, Tony Iommi, Leslie West, Clem Clempson, Walter Trout, természetesen Stevie Ray Vaughan, és bár egy kicsit kilóg a társaságból, ne felejtsük ki Carlos Santanát sem – ő ott volt Woodstockban. A progresszív rock is hozott irgalmatlan tehetségeket, ők mégsem ilyen irányultságú muzsikusok. Steve Howe, Jan Akkerman vagy Robert Fripp kivételes képességű játékosok, mégsem a mélyből jövő őserő jellemezte játékukat.

 

 

Martin Barre-rel viszont bajban vagyok. Ian Anderson mellett a Jethro Tull másik meghatározó figurája, a progresszív rock megkerülhetetlen gitármágusa – bizonyítékként elég, ha a Tull életművéből szemezgetünk. Amikor Anderson két utolsó szólóalbumát – ’Thick As a Brick 2’ és ’Homo Erraticus’ –, valamint 2012-es és idei koncertjét kagylóztam, valami hiányzott. Mégpedig a gitár oly jellegzetes íze, amit a klasszikus Jethro Tull albumokon megszoktam. Természetesen Barre-nak is a legnagyobbak közt a helye, azonban ő kilóg mindkét kategóriából, vagy mindegyikbe belefér. Rendkívül képzett muzsikus, játékában ott a jazz, a klasszikus, minden, ami egy progresszív rock gitározáshoz kell, az egészet azonban szilárd bluesalapokra helyezi, amiért az ő gitárjátéka harapósabb, mint Frippé, Howe-é vagy Akkermané. A koncert ékesen bizonyította mindezt.

Először azonban nem a vén gitármágust hallhattuk, hanem egy nálunk eddig ismeretlen amerikai énekesnő, Shelly Bonet kapta meg a színpadot egy jó félórára, hogy bemutathassa most megjelent ’Devoted’ című albumát. A szemrevaló hölgy amúgy bivalyerejű hanggal rendelkezik, az egy szál akusztikus gitárral előadott kíséretben még inkább kijöttek adottságai. Nyers, érzelemdús, nagy hangterjedelmű orgánuma nem csak nekem volt nagy élmény. Nem feledkezett el gyökereiről, így saját felfogásában előadta a Zep Ramble On-ját, és Al Kooper szinte mindenki által előadott csodás bluesát, az I Love You More Than You’ll Ever Know-t. Több mint jó kezdés volt, remélem, hallok még róla.

De a középkor híres természetbúváráról elnevezett rocklegenda már történelem, alapítója inkább szólóban kamatoztatja erejét a Tull pár tagjával együtt. Martin Barre nem tartott vele és nem adta fel. Már az anyazenekar alatt is adott ki szólóanyagokat, és tavaly, valamint idén is készített új felvételeket. A 2013-as anyag ’Away With Words’ címmel egy nagy részben akusztikus gitárlemez lett, pár hete pedig a bandájával egy stúdióban felvett élő felvételt adott ki, ennek az ’Order Of Play’ címet adta.

Ezt a műsort hozta el Budapestre is. Bandájával (Dan Crisp – ének, gitár, Alan Thompson – basszusgitár és George Lindsay – dob) leginkább örökzöld Jethro Tull melódiákat nyomtak (Minstrel in the Gallery, Thick as a Brick, Fat Man, A New Day Yesterday stb.), természetesen fuvola nélkül. Először szokatlannak tűnt, de aztán sikerült vele megbarátkozni. A fuvola szólamait ügyesen helyettesítették az odaillő gitárfutamokkal. De nemcsak Tull nótákat kapunk, hanem sok tradicionális bluest, ezeket jobbára a szünet utáni szettben játszották: Howlin’ Wolf (Smokestack Lightning), Robert Johnson (Crossroads), B.B. King (Rock Me Baby) szerzeményeket. Nem feledkeztek meg a Beatlesről sem: a vonósnégyesre írt Eleanor Rigby-t választották a Gombafejűek repertoárjából, alaposan rockisra véve a figurát.

Az erőteljes muzsika mellett erőteljes reklámtevékenységet is kifejtettek, ösztönözve a nem túl nagyszámú nézőt, hogy a szünetben látogassák meg a színpad baloldalán található CD-asztalt, ahol az est főszereplőinek anyagát lehetett megvásárolni. Ezek közt volt Dan Crisp saját albuma is: erről is hallhattunk egy nótát, de ez a rádióbarát izé erőteljesen kilógott a programból… Barre egyébként folyamatosan a színpad közepén billegett, nem egyszer eltakarva Dan Crispet éneklés közben, nem tűnt túl szimpatikus viselkedésnek. Azonban ekkor jobbra húzódott, Dan így adhatta elő saját dalát.

A zenekar egyébiránt jól teljesített. A ritmusszekció pontosan, keményen hozta az alapokat, Barre-t ugyebár nem kell bemutatni, no és Dan barátunk hangja sokszor eszünkbe juttatta Ian Andersont, aki más utakat választott a Jethro Tull helyett. Barre tisztább, egyszerűbb úton jár így a karrierje vége felé, levezetőként boldogan elgitározgathat klubszinten. Jelen állás azt mutatja, van erre igény. A Locomotive Breath-szel záruló buli megérdemelt sikert aratott a különleges produkcióra vevő közönség körében. A fuvola senkinek nem hiányzott, ez az este nem erről a hangszerről szólt. Tradicionálisabb, vadabb, rockosabb volt ez a zene, mint amit a Jethro Tull játszott.

Szerző: Bigfoot
Képek: Tomka
Köszönet a Livesoundnak!

Legutóbbi hozzászólások