Threshold: For The Journey

írta Mike | 2014.10.13.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.thresh.net/

Stílus: Progresszí­v metal

Származás: Anglia

Dalcímek

Értékelés

„Anglia válasza a Dream Theaterre”. Emlékszem, valamikor a kilencvenes években a Thresholdot ezzel a zengzetes kijelentéssel harangozta be a kiadója, és valljuk be, mindez nem is volt ördögtől való lózung, akkor sem, ha a britek némiképp más utakon jártak és járnak, mint Petrucciék. S ha már jól feldobtam magamnak a labdát, nyomban le is csapnám: bármennyire is közel áll hozzám az Álom Színház életművének zöme, a Threshold bármelyik anyagát erősebbnek tartom, mint az amerikaiak utolsó két produktumát. És ennél régebbre már hadd ne ássak.

Ismert progger körökben az az általános nézet, hogy a 2007-es ’Dead Reckoning’ számít a banda csúcsművének; ezzel nem is vitatkoznék, noha én azért hozzácsapnám két személyes kedvencemet, a bemutatkozó ’Wounded Land’-et és a ’97-es ’Extinct Instinct’-et. Mindettől függetlenül a Threshold a prog metal My Dying Bride-ja vagy Cannibal Corpse-sza, ha úgy tetszik: tulajdonképpen nincs egy rossz lemezük sem, megkockáztatom, még középszerű sem. A ’Dead Reckoning’ és a ’March Of Progress’ között öt hosszú év telt el, most viszont ennél jóval kevesebb időt kellett kiböjtölnie a rajongóknak – mindössze két esztendőt. Én azt mondom, csiszolgathatták, érlelhették volna még egy kicsit a ’For The Journey’-t… Aggodalomra azonban semmi ok, e tizedik munkájuk sem piszkolja be a csaknem makulátlan diszkográfiát, hisz egyáltalán nem lett rossz, de amondó vagyok, hogy szerintem bizony elkapkodták a dolgot, magukhoz képest valamelyest szerényebb lett a végeredmény.

Az egyik legvisszafogottabb, hogy azt ne mondjam, „legöregurasabb” anyag született meg a britek műhelyében, főként elődjéhez, a horzsoló ’March Of Progress’-hez képest: ezúttal korántsem dominálnak annyira a dinamikus, markáns riffek, és tulajdonképpen a bónuszként felpakolt I Wish I Could refrénjét leszámítva gyors(abb) pillanatokat sem találunk; arról nem beszélve, hogy Karl Groomék most rövidebbre szabott dalokban és letisztultabb formákban gondolkodtak. Szóval a ’For The Journey’ az egyik, ha nem „A” legkönnyebben befogadható korongja lett a Threshold-életműnek, mindazonáltal igen hangsúlyos a komor atmoszféra. Ebből kifolyólag pedig egy különös paradoxont vélek felfedezni az album kapcsán: kevésbé komplex, simulékonyabb ugyan az összhatás, mint eleddig, ez tehát változást hozott, mégis csupa ismerős téma bukkan fel a lemez 55 perce alatt, mind olyan, amit kicsit más formában már hallottunk azelőtt. Nyilván nagy meglepetéseket, mi több, pálfordulást nem is vártam tőlük (hál’ istennek nem kapták el a metalcore-t), de ennél a „biztonsági játéknál” lehettek volna bátrabbak, urambocsá’ kísérletezőbbek is a zenei alapok és az énekdallamok tekintetében egyaránt. Az urak mindig is nagy gondot fordítottak a szépen kimunkált refrénekre, s még ha ez alkalommal sem lettek slendriánok, a vezérdallamok bizony elég hasonszőrűek, többszöri hallgatást követően is nehezen különülnek el egymástól, főképp így a jubileumi tizedik állomás és a bő két évtizednyi életpálya távlatából szemlélve.

A Threshold-hangzás egyik leglényegesebb alappillére a muzsikából áradó elegancia. Jóllehet a ritmusszekció megváltozott az évek során, az az ízes, laza, mégis roppant feszes hangszeres játék, amely mindig is afféle védjegynek számított, egyszer sem szenvedett csorbát. Damian Wilson magas fekvésű, csillogó, kristálytiszta hangja nem lehet mindenki kedvence, az azonban vitathatatlan, hogy hibátlan teljesítmény nyújt most is, én személy szerint nagyon örülök neki, hogy másodízben is visszatért a banda élére 2007-ben. A lemezhangzás ezúttal is kifogástalan, élettel teli, Dream Theaterék elkérhetnék a recipét tőlük…És ez áll a meglehetősen „tarrbélás” borítóra is: ismét nagyon tetszetős lett, de hát a Threshold e téren sem szokott mellényúlni. Az Ashes ikertesójának nevezhető, albumnyitó Watchtower On The Moon mindjárt az egyik legjobb szerzemény: pattogós, viszonylag tempós dal morcos, szaggatott riffekkel, kiváló hangszeres szólókkal és egy kitörölhetetlen refrénnel. A korong kiemelkedő pillanatai közé tartozik még az Autumn Red, amelynek verzéi engem az ’Empire’-korabeli Queensrÿche világára emlékeztetnek, a kórussal dúsított refrén nagyon-nagyon remek, a középrészben pedig még egy jóféle dobkiállást is kapunk. Előzetesen azt gondoltam, hogy a Siren Sky képében egy balladát kapunk, legalábbis nekem ezt sugallta a míves címválasztás, az urak azonban jól megleptek, hiszen korántsem erről van szó: egy szinte doomosan lassúfolyású, filmszerűen szimfonikus, elégikusan borongós hangulatú tétellel van dolgunk, a szaggatott, marcona riffek pedig igen szigorú fazont szabnak neki, ennek ellenére engem kicsit a Yesre is emlékeztet.

Természetesen A Kötelező Hosszú Szám sem maradhatott le, ez a The Box a maga 12 percével. Hamisítatlan prog nagyágyú a műfaj (és a zenekar) minden kellékének felvonultatásával: gyönyörű zongorás lírai kezdés (ebben mindig nagyszerű volt a banda, gondoljunk csak a Keep It With Mine-ra vagy a Clearre), óriási epikus refrén, percekig kifejtett, többkörös szólók, az a fölényes könnyedség pedig, ahogy a zenei témákat egybefűzik, bizony párját ritkítja. A jól megkomponált nagylélegzetű dalok fő ismérve, hogy terjedelmük ellenére sem unalmasak, szinte csakhamar véget érnek – a The Box épp ilyen. (Nem, akkor sem lövöm el azt a filmcímes poént!) Ennek épp ellentétje az alig több mint 4 perces Turned To Dust, amely egy egyszerű-nagyszerű darab, mondhatnám azt is, hogy kisujjból kirázták, ettől függetlenül bizony hallgattatja magát, elsősorban megint csak a ragadós refrénjének köszönhetően.

Istenigazából csak a Lost In Your Memory-t érzem súlytalannak, rutinszerűnek, meg talán még a sötét tónusú Unforgiven az, amellyel egyelőre nem barátkoztam meg. Na, majd legközelebb az Unforgiven II-val kiengesztelnek. Bajban vagyok a pontozással, ugyanis a kevésbé előremutató jellege ellenére is nagyon jólesik hallgatni az albumot, azon egyszerű oknál fogva, hogy a dalok bizony igen jók. Így aztán nyugodt lelkiismerettel kerekítek fölfelé. 2007 óta nem járt nálunk a Threshold, koncertszervező hölgyek, urak, kérem, ha olvassák eme sorokat, legyenek oly jók… [Hozzánk legközelebb, november 17-én a pozsonyi Randal Clubban játszanak - a szerk.]

Pontszám: 8