Stallion: Rise and Ride

írta baumann | 2014.10.03.

Megjelenés: 2014

Kiadó: High Roller Records

Weblap: https://www.facebook.com/heavymetalstallion?ref=hl

Stílus: 80-as évek heavy / speed metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

„S holttestemen át
Fújó paripák (avagy csődörök)
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva.”

Petőfi egyetlen valamire való próféciája kétszer vált valóra. Először 1849-ben – ez ugyan kicsit bundagyanús –, amikor a költő sikeresen beteljesítette előprojektált végzetét, és a csatatéren „hősi” halált halt. Ezt mondják legalább is a történészek (én a karakteréből ítélve maximum véletlen baleset, eltévedt golyó, ráomlott mellékhelység-tető lehetőségét látom, de én ugye elég könnyen ítélkezem). A második beteljesülés viszont 2014-re datálható, és engem ért személyesen, így első kézből garantálom autenticitását. Egy német mén (ráadásul nyeretlen egyéves) kiugratott a hangszórómból, az orrából gőz lövellt, a szeme vérben forgott. És ráérősen, 44:21 perc alatt halálra taposott, aztán továbbvágtatott, meg sem kottyantam neki.

Most rendes PTSD-vel lábadozom,  úgyhogy ráérek reflektálni. Mi történt itt konkrétan? Elég abszurd história. Két német srác, rendes KIT-re járó undergroundosok, gondolta, hogy kéne kicsit zenélgetni. Mivel elég konkrét elképzeléseik voltak, nem nagyon találtak maguk mellé mást, így aztán kettesben megírták és felvették első EP-jüket. A keresztségben a Stallion nevet kapták, a 2013-as debütáló ’Mounting the World’-del pedig gyönyörűen igazolták a lemezcím arroganciáját: öt darab áramvonalas, hibátlan 80-as évek vintage metal dallal indultak a világ befedezésére, plusz egy abszolút kult feldolgozással, a brit Rock Goddess debütáló (és egyben legerősebb) 7”-éről. Ráadásul mindez kizárólag vinyl (fekete és piros) és kazetta formátumban. Szóval odavertek 2013-nak, ahogy kell. Felkapta rájuk a fejét a német underground színtér, aztán rohamtempóban Európa többi része is, jöttek a stílusban mozgó kiadók sorban kopogtatni. A kanadaiak, akik felé a Canadian Steele dallal tisztelegtek, és egyben hitet tettek a NWOTHM mozgalom mellett (azok számára, akik a zenéből esetleg nem vették volna észre), rögtön a keblükre ölelték őket.

2014 februárja már a würzburgi Metal Assault Festivalon találta az azóta kétemberes projektből öt tagú bandává kiegészült Stalliont. Ahogy felvidéki haverom mondaná, nem szarral gurigáznak: életük első koncertjét olyan nevek társaságában adták, mint a Riot, a Jaguar, az Omen. Áprilisban a KIT-en játszottak, eddigre már voltak új dalaik is, itt debütált például a Watch Out, a banda – szerény véleményem szerint – ezideig legharapósabb száma.

Ezután stúdióba vonult a Mén, hogy szeptemberben a köztudottan jó irányba tartó High Roller kiadón keresztül kidobja első stúdiólemezét. Egy, a ’Mounting the World’ kaliberű agyonhájpolt, remekbeszabott debüt után a saját maga által magasra tett lécet a legjobb ló is könnyen lerúgná... Nem úgy a Stallion: ha az EP harapott, akkor a ’Rise and Ride’ tép és marcangol. A nyolc hibátlan új tételt a Canadian Steele és The Right One újravett verziói kerekítik tökéleteshez bitangul közel jövő, sőt merem mondani, 2014 legjobb retro 80-as évek metal albumává. Az alaphang feszes, gyors, speedes beütésű klasszikus heavy metal, helyenként jófajta thrash ízekkel; de ami az SPM fokozatot megadja a lemeznek, az minden kétséget kizáróan az attitűd. Pimasz, magabiztos, lendületes, fiatalos, mindeközben hithű és tiszteletteljes a műfaj iránt. Engem amúgy a szövegekkel vettek meg végleg („Out of my way, you fucking dick, every time I see you, I just wanna slap your face”), bár azt persze belátom, hogy ha valaki nem vevő a tipikus metalos önbíráskodó hozzáállásra, az nem itt fog horogra akadni.

Produkcióra nézve tökéletes középutas: a klasszikus éra analóg hangzásvilága iránti nosztalgiát a modern technológia előnyeivel ötvözi, és kiválóan. A fiatal generáció természetes intuíciója lesz ez, nehéz körülírni, nincs tudományos recept, vagy legalább is ne tőlem várd – csak érzed, hogy ott van. A hangszeres teljesítmények is erősek, a gitárok és vokál csak egy csipetnyivel a ritmusszekció fölé keverve, ahogy a műfaj keretein belül jogosan elvárható. Pauly hangja régi Judas-lemezeket juttat az eszembe, bár a Jackie Slaughter-hasonulás is egyértelműen érezhető. Rendben van, itt-ott nyilván érezni „direkt befolyásokat”: a teuton vonal (Accept, Running Wild etc.) mellett pl. Mercyful Fate, sőt Metallica is kihallatszik a sorok közül, nevezzük tisztelgésnek, ha úgy tetszik, hiszen nyilván nem véletlen ismétlésekről beszélünk. Engem viszont baromira nem izgat, sőt örömömre szolgál egy tehetséges, jó „lopás”, ha fantáziahiány helyett autenticitással és tehetséggel párosul, ahogy az itt a helyzet. A régi lemezek varázsa, új formában, új előadásban, fiatalos hévvel, mit akarhat még a magamfajta begyöpösödött 80-as évek rajongó? Az ilyen lemezekért érdemes élni 2014-ben.

Pontszám: 8.5