Riot: Unleash The Fire

írta CsiGabiGa | 2014.10.02.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Steamhammer / SPV

Weblap: http://www.areyoureadytoriot.com

Stílus: Heavy metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Sohasem gondoltam volna, hogy Don Quijote történetét folytatni lehet. Mert bizony mondom, a hard rock / heavy metal zene Búsképű Lovagja nem más, mint Mark Reale, aki élete végéig harcolt szélmalmaival, a népszerűséggel és a Crohn-betegséggel. Utóbbi csatáját 56 évesen vesztette el két éve, az előbbiben viszont voltak nagy harcai, nagy győzelmei, de sohasem tudott igazán kitörni a „második ligából”. Talán mert nem hitte el, hogy tud ő jobb is lenni. Mindig a mások által már kitaposott úton ment végig pár év késéssel, ezért nem lett belőle korszakalkotó zenész, de azért nagyon szerettem a játékát.

Heavy metal bandát csinált, annak hátán lovagolt végig a siker felé vezető úton, de nekem mindig volt egy hard rock közeli élményem, amikor hallgattam. Talán éppen ezért tetszett annyira. Pedig eleinte még úttörőnek számított. Emlékszem, egy heavy metal válogatáslemezen hallottam először a Road Racin'-t az Iron Maiden Sanctuary-je és Sammy Hagar Trans Am című dala mellett, és azonnal beleszerettem mindhárom muzsikába. Az első öt Riot lemez máig megvan bakeliten. Az eredeti énekest, Guy Speranzát lecserélte Rhett Forresterre (sajnos azóta ők is egy szebb helyre, jobb bandába távoztak), ettől még inkább eltolódott a zene a hard rock irányába. Ekkor szegődött mellé első Sancho Panzája, Don Van Stavern basszer, akivel a 'Born In America' demóját vették fel, hogy aztán Reale az akkori bandájával rárontson és learassa a babérokat. De nem feledkezett meg hű fegyverhordozójáról, hiszen a Riot ideiglenes feloszlása idején vele csinált egy Narita nevű zenekart. Honnan is ismerős ez a név? Ja, igen. A Riotnak volt egy ilyen című lemeze, azon egy címadó instrumentális felvétellel. Szóval a stílus adott volt.

Az újjáalakulás után jött Tony Moore énekes korszaka. Tudom, sokaknak ez a kedvence, mert itt vették bele a muzsikába a kétlábdobos power metal témákat, de a műfajra jellemző nagyívű dallamok valahogy kimaradtak a repertoárból, úgyhogy én itt vesztettem el az érdeklődésemet irántuk, amit aztán csak Mike DiMeo tudott újra feléleszteni Csipkerózsika álmából. Megint több lett a hard rock elem (egy kis Ritchie Blackmore, Rainbow utánérzéssel, meg egy kis Gary Moore, Thin Lizzy koppintással, mindkettő nagyjából 15-20 év csúszással), s ettől újra jobb lett a hallgatnivaló. Itt verődött hozzá másik hű csatlósa, Mike Flyntz gitáros, akivel remekül kiegészítették egymást az ikergitár-szólóknál. Reale hattyúdala visszatérés volt a Tony Moore muzsikához, úgyhogy nálam megbukott. Közben Flyntz is csinált Tony Moore-ral egy bandát Faith And Fire néven, ami igen halovány lett, úgyhogy félve tettem a lejátszóba az új Riot lemezt, amit Reale nélkül készített a két egykori fegyverhordozó, Don Van Stavern és Mike Flyntz.

Már a borító is tetszik! Bár a zenekar nevét hivatalosan Riot V-re változtatták (ami a Riot Mark V rövidítése akart lenni), a lemezre a kiadó csak Riotot írt, biztos, ami biztos, és ott az a nem túl szép, ám roppant fontos szereplő, Reale Dulcineája, a vidrafejű kabalaállat is, aki egy jogarszerű pallos segítségével vívja csatáját, haladva tovább a Reale által járt úton. (A borítón az állat a Reale Way és a Blood Street kereszteződésében áll, míg a szemközti falra valaki vérrel felfestette Johnny nevét.) Szóval Johnny visszatért (Johnny's Back) és vele együtt egy új Riot, melyben ötvöződik a Tony Moore-os power metal vonal és a Rhett Forrester-es hard rock korszak. A két legsikeresebb lemez, a két Billboard 100-as album, a ’Fire Down Under’ és a ’Thundersteel’ szövetséget köt, hogy végre egy olyan lemez szülessen, amely minden rajongót egyesít, és amire Mark Reale is büszke lenne.

Ehhez persze kellett egy olyan énekes, akiben az említett két korszak torkának minden hangszála együtt vibrál. Ez a Todd Michael Hall hogy nem futott be eddig? Harmad-, negyedosztályú bandákban énekelt, míg felfedezte Jack Starr, és a 2000-es éveket már a Burning Starrban töltötte. De a Riot egy újabb lépcső neki, s úgy érzem, nem botlott bele. A dalok nagyobbik részét Don Van Stavern írta, aki mindkét nagy korszakban jelen volt, és 30 év után már kisujjból hozza a Riot alaptémákat. A Ride Hard Live Free igazi országúti zene, olyan Born To Be Wild érzés (azt is feldolgozták annak idején), csak éppen ikergitáros Iron Maiden-ízzel megbolondítva. Hall hangja a magasaknál Tony Moore, a középfekvésben viszont egy az egyben Rhett Forrester. És amikor e két hangszín tercel egymással, az maga az álom!

A Metal Warrior megint azt a korai Iron Maiden stílust hozza, szólója szinte schenkeresen dúdolható, míg a szóló utáni kiállás a Running From The Law-ra hajaz. Csak a szövegek! Mindenkinek megvan a vesszőparipája, hol Rosinanténak hívják, hol Warriornak, de ott van például a HammerFall a Let The Hammer Fall stílusú szövegeivel, vagy a Manowar a világtörténelemben legsűrűbben előforduló „Hail, Fight, Kill” szavakat tartalmazó mondatok tárházával. Hogy miért pont e kettő jutott eszembe? Mert egy-egy dal erejéig ezeket is megidézik a Bring The Hammer Down és a Fight Fight Fight dalokban. Reale „kulcsszavai” a Shine On, a Warrior, a Fire és az Outlaw. Ezek végtelen permutációjából jött létre a Riot-univerzum, s ebbe szervesen illeszkedik a „Shine On Metal Warrior” refrén, vagy az 'Unleash The Fire' albumcím is.

A lemez legjobbja a ’Born In America’ nagy slágerének, a You Burn In Me-nek a gitárjátékát újrahasznosító Land Of The Rising Sun („Shine On, The People Sing Along”). Az azt követő Kill To Survive Flyntz tollából került a legjobbak közé („Fighting, raging through the battle, warrior”), míg a Return Of The Outlaw („When Six Gun Sal rides into town. Nobody wants to be around”) már a címében hordozza a remake szellemét. A Take Me Back Flyntz másik nagy durranása, melyben még egy Tony Harnell-es (TNT) sikítást is hallhatunk az ezerhangú énekes arzenáljából. A címadó dalban a legforresteresebb Hall hangja, és persze az Immortalban.

A lemezen két emlékdal szerepel, mindkét egykori csatlós tollából egy-egy. Az Immortalt Van Stavern jegyzi, egy súlyosabb ballada, melyben Hall néha Geoff Tate-et idézi (konkrétan a London című korai remekmű jutott eszembe), hol Rhett Forrester hangján szólal meg, de időnként egy Göran Edmanos hangszín is bevillan. De azt a Shine On-t muszáj volt ebbe is beleírni? („Shine on through the darkest night”) A másik dalt Flyntz írta, és ha kikapcsolom az angol-értő szenzoromat, és eltekintek a roppant személyes, ám elég gagyira sikeredett szövegtől, akkor ez egy a hetvenes évekbeli Scorpionst idéző könnyedebb líra, mely végül az „Until we meet again, we will join and sing along” refrénben csúcsosodik ki. Remek lezárása az albumnak. A limitált verzió és a japán kiadás bónusza egy szerintem teljesen fölösleges Thundersteel koncertfelvétel, melynek legjobb pillanata az Accepttől lenyúlt Fast As A Shark ikergitár-szóló. De elrontja a megemlékezés hangulatát.

Pontszám: 7.5