80 éves a Hammond-orgona - Interjú Soós Norberttel, a Cry Free billentyűsével

írta Tomka | 2014.09.24.

Hogyan lett a Hammond a rockzene emblematikus hangszere? Miben állt Jon Lord sajátos Hammond-hangzása? Hogyan szállították régen ezt a nehéz hangszert? Kik a legnagyobb magyar Hammond-orgonisták? És egyáltalán: miben áll a Hammond különlegessége? Most minden kérdésre választ kapsz a HRM Hammond-interjújából. Szakértőnk: Soós Norbert, a Cry Free billentyűse és büszke Hammond-tulaja.

 

 

Kevesen tudják, de Laurens Hammond, sokak kedvenc orgonájának névadója nem értett a zenéhez. Feltaláló volt és sikeres vállalkozó, aki még a ’30-as évek gazdasági világválságában is tucatjával adta el a Hammond Villamos Bridzsasztalt, melynek trükkje az volt, hogy ki tudta osztani a játékosoknak a lapokat. Sőt, állítólag Hammond volt az első, aki villamos órákat forgalmazott az Egyesült Államokban. Ami azt illeti, a Hammond-orgona is a villamos órának köszönheti létrejöttét. A ’30-as években, amikor már nem volt nyereséges ez a vállalkozás, Hammond az órabeli motort más termékben akarta kamatoztatni. Rájött, hogy ezzel egy olyan zenei motort is működtethet, amit nem kell hangolni. Ám mivel Laurens nem volt egy muzikális ember, egyik munkatársa, John M. Hanert győzködése és ötlete kellett ahhoz, hogy a motorból végül orgonát építsenek.

Hammond 1934. április 24-én védette le találmányát és 1935-ben már be is mutatta az első prototípust. Üzleti tervük az volt, hogy a templomoknak adják el az orgonájukat, és reklámanyagaikban a régi síporgonák modern alternatívájaként állították be azokat. Az első három évben ötezer orgonát adtak el, ennek harmadát különböző templomok vásárolták meg, de állítólag Henry Ford is rendelt magának egyet. A többi orgonagyártó cég persze nem örült Hammond sikerének, ezért jogi úton próbálták meg ellehetetleníteni: amellett érveltek, hogy a Hammond felépítése miatt (ld. az interjúban) nem számít valódi orgonának.

Az amerikai Szövetségi Kereskedelmi Bizottság három éven keresztül tárgyalta az ügyet, végül egy nyilvános, "vak meghallgatás" döntötte el a kérdést, melyben egy szakértőnek a hangzása alapján kellett megkülönböztetnie egy 75 ezer dolláros orgonát és egy Hammondot. Mivel az esetek harmadában rosszul tippelt, a Hammondot hivatalosan is elismerték orgonának. Ezután már semmi nem állta útját a sikernek: a Hammond előbb a rádiós szappanoperákban, majd a szórakoztató könnyűzenében, és főként a jazzben terjedt el. Első virtuózai között olyan neveket találunk, mint Fats Waller, Jimmy Smith, Ethel Smith vagy Booker T. Jones, akik megteremtették a Hammond-játék alapjait és kialakították a fortélyait.

1940-ben Don Leslie feltalálta a róla elnevezett erősítőt, amely a Hammondok állandó kiegészítője lett (ld. az interjúban). Laurens Hammond, vérbeli amerikai vállalkozóhoz hűen, el akarta lehetetleníteni Leslie-t, mivel az erősítőt nem a Hammond cég találta fel és nem is az forgalmazta. Pedig a Leslie-erősítő sokat javított a Hammond hangzásán és ezáltal a népszerűségén is. A hatvanas években a rockzenében is elterjedt a Hammond-orgona, és színre léptek a hangszer későbbi mesterei: Jon Lord, Steve Winwood, Keith Emerson, Rick Wakeman, Ken Hensley és a többiek.

Hard Rock Magazin: A Hammond eredetileg a jazzisták hangszere volt, a hatvanas évek második felében azonban a rockzenét forradalmasította. Mi történt?

Soós Norbert: Tudomásom szerint Jon Lord volt az, aki maximálisan kihasználta a hangszer adottságait. Egyedi hangszín-beállításai voltak, és hangzásban is egyedi dolgokat hozott létre. Egy a sok közül, hogy ő az orgonát Marshall (gitár) erősítőre is csatlakoztatta. Ezzel olyan hangzást tudott elérni, ami azonnal felismerhetővé tette a játékát. Rajta kívül abban az időben senki nem használt ilyet, és senki nem is gondolt rá. A Marshallon keresztül a Hammond olyan harapós, torzított hangzást kapott, amelynek segítségével Jon a ’70-es évek elején sikeresen fel tudta venni a versenyt Ritchie Blackmore egyre intenzívebb soundjával. A módosult setup persze a játék módosítását is igényelte, hiszen az erős torzítás mellett általában nem lehetett a hagyományos hármas-, négyes- és ötöshangzatokat leütni a billentyűzeten, ugyanis annak egy nagy „kása” lett volna az eredménye, ezért Jon átállt a puritánabb, két billentyű leütését igénylő kvartok használatára a kíséretben, amelyek az agresszív sound miatt így is erőteljesen szóltak. Elég meghallgatni pl. a közismert Smoke On The Water elején a Hammond beszállásnál (a 3. riffkörnél), hogy az orgona milyen markánsan támasztja meg a gitárt, és milyen szépen egészíti ki egymást a két hangszer. Ez persze hosszas kísérletezés eredménye, és forradalmi megoldás.

HRM: Miben áll a Hammond-orgona különlegessége?

SN: Különlegessége a mechanikus hanggenerátortól és a csöves előfoktól indul. Azért mechanikus, mert egy órás szakember, Laurens Hammond találta fel 1934-ben. Akkoriban talán ez lehetett a legegyszerűbb hangelőállítási technika, ami mechanikus és elektronikus is egyben. Információim szerint egy kántor segítségével sikerült hosszas kísérletezés után előállítani ezt az egyedi hangzást. Ennek a hangszernek több ezer hangszíne van, mert kilenc drawbar (a tolópotméterekhez hasonló hangerőszabályozó) közül mindegyik egy hangot takar (a templomi orgona sípjainak megfelelően), ami a mozgatás által halkul vagy hangosodik. Ezáltal az egy manuálra jutó kilenc drawbarból különböző beállítások alapján rengeteg hangszín kikeverhető. Az elektromos orgonában nem húrok vannak, mint a zongorában, és nem IC-k vagy más elektronikai kütyük, mint egy modern szintetizátorban. Eme hangszer lelke az úgynevezett szinusz jelet előállító forgó hangkerekek és a velük szemben álló mágnesek. Ezek hangjait kondenzátorok és elektroncsövek erősítik fel.

HRM: Miben nehezebb Hammond-orgonán játszani, mint a többi billentyűs hangszeren?

SN: Nehéz megfogalmazni. Valójában valaki vagy ráérez az ízére, vagy nem. Talán a hangkitartásokon és a non legato játékon múlik. Sok múlik a hangszeren való gyakorláson és más előadók játékának elsajátításán is. Ez a hangszer nem kalapácsmechanikus, mint a zongora. Az egyes billentyűk különböző erősségű leütése során nem változik a dinamikája, hacsak a hangerőpedállal nem változtatjuk. Sok múlik még a basszuspedál használatán is, valamint a Leslie-erősítőn, amely a Hammond jellegzetes „kísérőtársa”. A különleges hangláda forgó elemei (felül tölcsér, alul dob) által keltett jellegzetes lebegő hangeffektus, amelyet a különböző forgási sebességekkel gyorsítani és lassítani is lehet, sok orgonista szerint a Hammond lelke.

HRM: Miért a B3-as modell lett a legnépszerűbb?

SN: A console típusok közül (2x5 oktáv) az A100-ast lakásba, a B3-at koncertre, a C3-at templomba gyártották. A rockzenészek mégis a C3-ast találták a legpraktikusabbnak, mert a szekrény középen, keresztirányban kettévágható, és külön cipelni a hangszert két részben mégis könnyebb, mint egyben. A B3-as talán az elegáns formája miatt a legközkedveltebb. Az inkább jazz forma, mint rock. Hangzásban viszont mind a három modell egyforma, mert a lényeg ugyanaz bennük.

HRM: Steve Winwood, Jon Lord, Keith Emerson, Rick Wakeman, Ken Hensley: miben állt az ő egyéni stílusuk, szókincsük, hangzásuk?

SN: Elsősorban az orgonán való hangzásvilágukban és az egyedivé kigyakorolt játékukban. Steve szerette az egysebességes Leslie-t. Jon minden adottságát kihasználta az orgonának, amit más nem. Nem hiába hívják őt „Lord of the Hammond”-nak. Emerson a komolyzenei virtuozitásáról és a strapabíró L102-es (spinet) orgonán bemutatott extrém művészetéről volt híres, illetve a színpadi showról, amelynek része volt a hosszanti tengelye körül megforgatott zongorán fejjel lefelé játszás, és az orgona tetején való „rodeózás” közben a billentyűzetbe döfködött tőrök. Rick a szintetizátorok világában mélyedt el jobban. Őt a magyarok közül talán Gömöri Zsoltihoz hasonlítanám. Ken nem egy nagy virtuóz, amit nagyon szimpatikusan fel is vállal, ahogy megtudhattuk egyik közös koncertünk alkalmával, amikor a dalok között mesélt is karrierjéről és játékáról. Viszont a fullra kihajtott csöves Leslie-vel és a B3-as orgonával, s nem utolsósorban egyedivé kigyakorolt stílusával ő is könnyen felismerhető. Nagy élmény volt saját orgonámat is hallani az ő kezei alatt, ugyanis három alkalommal kölcsönöztem számára a C3-as Hammondomat, amikor a Cry Free-vel kísértük őt Pakson, Pécsett és Budapesten. De legalább ekkora élmény volt, amikor Jont segíthettem ki a hangszeremmel a Gastroblues Fesztiválon adott Blues Project koncertje alkalmával. Ekkor a Mester dedikálta is az orgonámat, amin akkor már Ken aláírása is ott díszelgett.

HRM: Miben más Don Airey, mint Lord? Miben változott Airey érkezésével a Purple zenéje?

SN: Airey-nek egy porta C3-asa van két darab csöves Leslie-vel. Ezek már újra felújított változatok. Koncerten, ha jól láttam, TC Electronic effektet is használ, ami szintén változást okoz az orgona hangzásvilágában. Ő jóformán csak egyféle beállított hangszínt használ rajta. Viszont ő is kedveli a szintetizátorok varázslatos effektjeit. A billentyűs játékuk is kicsit különböző. Jon a klasszikus és a rythm and blues stílust kedvelte, úgy tudom. Don Airey meg inkább úgymond afféle „öszvér”: mintha összegyúrnánk jó pár billentyűst és ő lenne a végeredmény. Ez nem rossz, hiszen évtizedek alatt annyi zenei stílus változott, s születtek jobbnál jobb, újabb tehetségek. Mintha lépést tartana a korral, hogy a fiatalabb generáció is megszeresse ezt a fantasztikus zenekart. Szerintem Jon után ő volt a legjobb választás.

HRM: Milyen nehézségek elé nézett a hatvanas években az, aki Hammond-orgonán akart játszani? Mennyibe került egy Hammond-orgona? Hogyan szállították ezt a különösen nehéz hangszert?

SN: Attól függ, mely országokban nézzük. Az USA-ban nem volt nehéz hozzájutni, hiszen ott azt akarták, hogy népi hangszer lehessen a Hammond-orgona, és a legszegényebb családoktól a gazdagokig mindenki számára elérhető legyen. Magyarországon egy spinetet vagy pártközeliként, vagy sok munka árán lehetett beszerezni. Akinek console-ja volt, az nagyon szerencsésnek vallhatta magát. Itthon a kelet-német villanyorgonák voltak a legelterjedtebbek, illetve az olaszok. Konkrét árat nem tudok, de az biztos, hogy a mai világban sem mondható olcsónak ez a hangszer. A szállítása is elég macerás. Akkoriban a tehetősebb zenekarok külön fizettek a szállításért. Volt külön orgona-pénz, csigalépcső-pénz stb. Viszont akik nem tudták ezt megengedni maguknak, azok kettévágatták és újravezetékelték a hangszert, így könnyebb volt a szállítása. Viszont akkor is a teljes zenekari tagság kellett a mozgatásához.

HRM: A hatvanas évek végétől elterjedtek az elektronikus orgonák. Milyen kihívás elé állították ezek a Hammondot?

SN: A legtöbb villanyorgona esetében a Hammond néhány drawbar beállításából indultak ki. Persze egyik sem tudta leutánozni az eredetit. Így próbálkoztak hozzátenni újabb, más frekvenciájú hangokat, de engem nem igazán győzött meg egyik villanyos orgona sem. Talán a Vox-orgonák és az Olaszországban készült klónok azok, amik igazán jól sikerültek, és néhány zenekarban lehetett is hallani őket (pl. Animals, Doors). A többi vagy elhangolódott a kisebb áramingadozások miatt, vagy a billentyű kontaktjai töredeztek el az idő múlásával. De van egy dolog, ami mellettük szól, mégpedig, hogy egyik sem volt olyan dögnehéz, mint a Hammond. A technika fejlődésével a japánok már '72-ben használtak IC-t a tranzisztorok mellett.  Magyarországon általában az NDK-s hangszerek voltak a legelterjedtebbek. Azok voltak aránylag megfizethetőek. A ’70-es évek elején jöttek a mechanikus hangképzésű és tranzisztoros erősítésű orgonák. Később már kezdetleges dobgépet és kisméretű dobrotort is szereltek beléjük a Leslie effekt miatt. Nekem ez nem igazán jön be. De hát ízlések és pofonok! 1974-ben a feltaláló, Laurens Hammond halála után abba is hagyták a gyártást. Az utolsó darabok már teljesen tranzisztoros hangképzéssel jöttek ki a gyárból. Számomra a legbeváltabb az elektromechanikus, csöves Hammond orgona.

HRM: Az utóbbi évtizedekben mintha reneszánsza lenne a Hammondnak is, 2003-ban a Hammond-céget felvásárló Suzuki kihozta az új, elektronikus B3-at.

SN: A Hammond Suzuki már nem az eredeti. Soha nem lesz egyiknek sem olyan hangja, mint az eredeti, amerikai, ’50-es években gyártott hangszernek. Egyébként meg csak ennyi: retro. Hamarosan szerintem újra látni fogunk underground vagy más alternatív itthoni zenekaroknál régi villanyos orgonákat (Vermona, Farfisa stb.). Valahogy mindig visszanyúlunk a múltba egy kicsit. Csak fantázia kérdése az egész.

HRM: A Hammondot sokan a változatossága miatt szeretik. Mik a legkülönlegesebb, legextrémebb hangok, amiket kicsaltak a Hammondból?

SN: Valójában erről Jon Lord tudott volna nyilatkozni. Ő aztán, amit csak lehetett, a leglágyabb hangzástól a legextrémebb hangokig, mindenféle hatást ki tudott csikarni belőle. Maximálisan kihasználta a hangszer összes adottságát. Kötött rá torzítót, visszhangosítót, phasert s más egyéb effekteket. Például a '72-es japán koncertfelvételen a Lazy intrót és a Space Truckin’-t érdemes többször figyelmesen meghallgatni. Fantasztikus hangzásokat csal ki a hangszerből. Az egyik legizgalmasabb effektje a ring modulátor (az a kis fekete doboz a Hammond tetejére ragasztva, ami jól látható a ’California Jam’ Deep Purple videón is), amelyből nekem is van egy, és amelynek segítségével a legszélsőségesebb hanghatások egész sora állítható elő a legmélyebbtől az extrém magasig, a szélsüvítéstől a sikításig. Ezzel a kütyüvel gyakran borzolom a kedélyeket én is a Cry Free-koncerteken. De szintén legendás az a hanghatás, amit a Hammond megdöntésével és visszaejtésével lehet előidézni, és ami egy földrengés morajlására vagy mennydörgésre emlékeztet. Ilyenkor a beépített zengető effekt „csörömpöl” az orgona belsejében. Jon gyakran zárta ezzel a trükkel a Purple-nótákat koncerteken, így természetesen én is élek ezzel, bár a rajongók gyakran kérdezik, nem féltem-e a hangszert a sérüléstől. Mivel azonban biztosan érzem a hangszer súlypontját, a legextrémebb előre-hátra döntögetésnél sem fordulhat elő, hogy padlót fogjon az orgona. A helyére való visszahuppanást meg bírnia kell, de azért a biztonság kedvéért a koncertek között mindig ellenőrzöm, hogy a hangszer belsejében minden forrasztás rendben van-e, minden tökéletesen érintkezik-e.

HRM: Neked milyen Hammond-orgonák vannak a birtokodban?

SN: Próbáltam jó néhány típust. Az első egy M3-as volt („Baby B3”, ami még most is megvan), közben koncertre egy L100-ast vettem, amit kellőképpen gyilkoltam, de elnyűhetetlen hangszer. Oldalára borítva koncert közben, mint egy harmonikán, úgy játszottam rajta, fel is gyújtottam. Egy hasonló őrült mutatványomról videofelvétel is található a neten. A benzinnel meglocsolt, átitatott orgonát lángra lobbantottam, és az égő hangszeren tovább játszottam. Ez a Deep Purple 'California Jam' c. legendás koncertanyagának Cry Free-féle emlékestjén történt egy halásztelki fesztiválon, 2011-ben. A ’74-es koncerten Ritchie Blackmore gitárcucca lángolt, de mi a CF-fel szeretünk egy kis csavart vinni az efféle múltidézésekbe a konkrét másolás helyett, így nálunk az orgona égett.

Ezután próbáltam tranzisztoros orgonát, ami viszont pocsék volt. Sőt még annál is rosszabb. Jelenleg azon a C3-ason játszom, amiről már említettem, hogy korábban Ken Hensley és Jon Lord keze alatt is megfordult. Ami még érdekes vonatkozás, hogy ezen a hangszeren játszotta egyik utolsó koncertjét Jon, ugyanis a 2011-es Gastroblues szereplése után tudtommal csak két ízben lépett hivatalosan színpadra az akkor már beteg Mester.

HRM: A magyar Hammond-orgonisták közül kiket sorolsz a legnagyobbak közé?

SN: Az én szemszögemből nézve az egyik legnagyobb Balázs Fecó, aki nagyon jól el tudta sajátítani a hangszer egyéni stílusát, ugyanúgy, mint Presser Gábor. Nagyon jól ráéreztek, hogyan is kell dögösen játszani egy ilyen hangszeren. Még Gömöri Zsolt is egy jó, rutinos hammondos. Ő is elég régóta benne van a szakmában. Hozzáteszem, vele is zenélt együtt a Cry Free, és ő is adott koncertet a hangszeremen. Ha összefutunk fesztiválokon, mindig szívesen kérdezget az orgonákról, hosszasan fejtegetjük a Hammond-témát minden alkalommal.

HRM: Lord, Emerson, Wakeman, Airey, Hensley, akik nagy mesterei a hangszernek (bár Wakeman talán annyira nem), de ők mind az őstörténethez tartoznak. Van-e a rockzenében a fiatalok közt utánpótlás?

SN: Biztos vagyok benne, hogy van és lesz is. Ez a hangszer jó sok zenészt megbabonázott, és remélem meg is fog jó néhányat. Amíg van olaj és elektroncső, addig ez a hangszer élni fog.

HRM: Mi vár a hammondistákra, mi a hangszer jövője?

SN: Ez csakis rajtunk, zenészeken múlik. Sajnos Amerikában lomtalanítás során manapság dobálják ki a házakból eme csodás hangszereket. Nehéz, idejétmúlt, sok helyet foglal, bla-bla-bla. Pedig ezeknek a hangszereknek lelkük van. Ha vigyáznak rájuk, még az ükunokákat is túlélik, mint ahogy a feltalálójukat immáron 40 éve. Minden orgonista zenésztársnak sok sikeres koncertet kívánok hozzá! Aki pedig szeretné élőben hallani ezt a hangszert, jöjjön el most pénteken, azaz szeptember 26-án a Club 202-be, ahol a Hammond C3 a Leslie 760-assal és a csöves Marshallal is hallható lesz a színpadon. Mivel műsorunk egyik felében a Deep Purple ’Stormbringer’ c. albumát fogjuk előadni, amelyen Jon minden korábbinál jobban előtérbe helyezte az elektromos zongorát is, az érdeklődők megismerkedhetnek másik billentyűs szerelmemmel, a Fender Rhodes zongorával is, ami szintén megérne egy ilyen riportot.

Ha kiváncsi vagy, hogyan szól a mesterek kezében a hangszer, hallgasd végig Soós Norbert Hammond-válogatását.

Készítette: Tomka, Bigfoot
Soós Norbert-képek: Polczer Eszter

Legutóbbi hozzászólások