Tópart a föld alatt: XIX. Arlói Tóparti Rockparty 2. nap - Arló, 2014.08.23.

írta TAZ | 2014.09.02.

Mostanában kétfajta fesztivál létezik. Van a nagy, sok ezer, vagy akár sok tízezer embert megmozgató, pénzhegyekből építkező, mainstream fajta. Ezeken természetesen olyan fellépők játszanak, akik tömegigényeket elégítenek ki, a legfrissebb divatok és a pénztárcák által vezérelve. Aztán ott vannak a kis fesztiválok, általában különféle vidéki helyeken megrendezett egy-két napos események, amelyek némileg szabadabban bánnak a meghívott fellépőkkel és zenei stílusokkal – és sajnos nem is élnek sokáig, elsöpri őket a pénztelenség, a kishalakat megeszik a nagyok, vagy szimplán elpusztulnak az érdektelenség tengerében. Épp ezért üdítő és dicsérendő vállalkozás a Remorse-gitáros, Oláh Zsolt által kitalált underground hétvége, amely immár 19 éve feszül neki az összes létező (zenei, gazdasági) ellenszélnek.

 

 

Az ország egyik legszegényebb részén, Ózdtól nem messze, egy Arló nevű apró település szélén található egy hegyek között megbúvó horgásztó, és a hagyományokhoz hűen idén is az itteni kemping adott otthont a találóan Hellness Hétvége alcímet viselő fesztiválnak. Mivel a rendezvény második napján játszottak a számomra kedvesebb bandák, ezért csak ekkorra neveztem be magam, de a fesztivál nagyjából három-négyszáz fős közönsége szerint is jól választottam, mivel ez bizonyult az erősebb napnak, így talán csak a volt Pokolgép-tagokkal megerősített Helland fellépéséről maradtam le szomorúan.

Láthatóan lassan indult a szombat, mivel az előző napi koncertek (és az ezeket követő bulizás) a látogatók többségét kissé megviselte – az ilyesmire mondhatnánk a régi tévétorna szlogenjét, miszerint reméljük, kellemesen elfáradtak. Mindenesetre délután négy órakor pontos időzítéssel kezdődtek a fellépések. A színpad mérete ugyan nem vetekedett egy nagyobb, szigetes versenytárssal, de kellemesen elfértek rajta a hangszerek és a hangszeresek. A hátsó falat kedvesen tarkították olyan helyi szponzorok hirdetései, akik egyáltalán lehetővé tették az eseményt (érdemes megemlíteni, hogy a helyi viszonyoknak megfelelően pár ezer forintokról volt szó cégenként). Az első fellépő az egri Mighty Manlifter volt, amely atmoszférikus, néhol progresszív és stoner elemekkel is átszőtt instrumentális zenében utazik. Kiváló választásnak bizonyultak a nyitóbanda szerepére, mert zenéjükben a súlyosságok mellett megbújt annyi finomság is, hogy szépen ébressze a későig heverésző, fejfájással küszködő metalistákat a szétszórt sátrakban. Egy hosszabb, összetettebb dal erejéig énekesnő is került a deszkákra, és csodás, néhol keleties ízekkel operáló dallamokkal színezett. Itt már számomra is kiderült, hogy a zenekar magja a tizenpár éve aktív Vírus tagsága, és itt egyfajta újraegyesülésnek lehettünk szem- és fültanúi, hiszen korábbi énekesnőjük, a nemzetközi színtéren elismert szobrászművészként tevékenykedő Rostás Bea tért vissza hozzájuk. Az egyetlen dal alapján mindenképpen ezt a vonalat (is) erőltetném, hátha Beát gyakrabban is láthatjuk a Manlifter soraiban.

A másodikként fellépő Mabthera sajnos nem túlzottan az én világom, a pandamedvére festett arcok természetesen black metalt toltak, és a stílus „szabványai” mellett fiatalságuk számlájára is írható, hogy viszonylag egyszerű témákat halmoztak egymásra. A vékony gitáros és basszusgitáros a zenét kissé meghazudtolva ácsorogta végig a bulit, viszont a kegyetlen blastbeatekkel gyilkoló dobos srácban tényleg volt kurázsi.

Újabb régi „progresszív ismerős” bukkant fel a következő zenekar, a GodDam Ltd. soraiban, egyik gitárosuk ugyanis a miskolci Haelo és korábban After@All-tag Csontos Krisztián. Modern ízekkel tarkított, pattogós rock-metal egyvelegük üdítően hatott a kissé egyszerű zúzda után. Az már csak hab volt a tortán, hogy beugró dobossal játszottak, aki három nap alatt tanulta meg a nem épp egyszerű témákat, és probléma nélkül, a mankónak kirakott kottákba szinte bele sem nézve dübörögte végig a negyven percet.

Utánuk a már szintén veterán underground egységnek számító Vale of Tears következett, akik 1998-as debütálásuk óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal folyamatosan jelen vannak a színtéren. Náluk már a közönség is összébb húzódott a „tánctéren”, amely egyrészt a színpad előtti szabadtérből, valamint az oldalt található vendéglő fedett területéből állt. Természetesen a srácokon érződött a sok év gyakorlat, csuklóból rázták ki a karcos témákat, Mulicz Ferenc énekes pedig lazán és vidáman vezényelte a csapatot.

Setlist:

Desolate / Sympathy For Passing Time / Surrounded By Walls / Landscape Disguised Agony / Time Judge Modern Ages / Martyrs Prove / Diaporama / Lost Reality / Another Level Of Existence / The Mere Cypher

Skandináv fém után New Orleans-i súlyosság költözött a színpadra a Stonedirt tolmácsolásában. A négyes kiváló ellentétként úgy volt a végletekig laza, hogy közben egy megvadult bölény energiájával tarolták le a hallgatóságot. Kemencei Balázs gitáros még akkor sem vetkőzhetné le a Zakk Wylde-hasonlatot, ha akarná, de szerintem nem is akarja: harántterpeszben csavarta ki a hangokat a Dean bárdból, és hol ultrasúlyos riffeket dobált, hol fifikás szólókat tekert. Endru pedig egy igazi energiabomba, pattogott, pörgött, közben pedig vékony termetét meghazudtolóan öblös southern hangorkánt süvöltött le a színpadról. A ’Redneck Blues’ húzónótájával, a Bleed as I Bleeddel nyitottak, és a legnagyobb zúzás a két éve kiadott ’Inherited Fever’ lemez „slágerénél”, a Hellectric Steelnél érkezett meg.

Setlist:

Bleed As I Bleed / Wretched Me / Monster / Inherited Fever / Kingdom of Medusa / My Skin / Hellectric Steel / Like Fire Into The Sea / Business Is Your Name / Whiskey

Bár azt hittem, hogy egy idő után itt is beindulnak a fesztiválokon szokásos csúszások, a szervezés példásan működött, jól láthatóan a zenekarok is figyeltek egymásra, az időzítésre. Épp ezért még a főműsoridő környékén is percre pontosan indultak a koncertek, így a Bátky Zoli köré felsorakozó BZ Project is óramű pontossággal kezdett, fél kilenckor. Őszintén szólva én legjobban az ő bulijukat vártam ezen a napon, hiszen már régóta kajtatok egy Miserium vagy egy BZ Project koncert után, nagyon kíváncsi voltam, mit tudnak a srácok élőben. A műsor egyaránt épült saját dalokra, feldolgozásokra és BZ múltjából előásott szerzeményekre. A Barricade modern, tempós metalja adta meg az alapot, majd rögtön a Wendigo-klasszikus Broken következett. A közönség ekkorra már teljesen feloldódott, és önfeledten tombolt a színpad előtt. Két új dal is bekerült a programba, a direkten zúzós Slaves of a New Age és a svédmetalos Phoenix egyaránt tarolt – egyesek már a harmadik refrénnél énekelték is a dallamokat, tehát a zúzás mellett „ragadnak" is rendesen. A Stonehenge-korszakot a kiváló Angels, az X-Faktort a zúzósra áthangolt Madonna-feldolgozás, a Frozen képviselte, végül a magasztos Flashback zárta a fellépést. Jót tett a hangzásnak, hogy Iványi Álmos is gitárra váltott, így a billentyűs alapok gépről érkeztek, az összkép viszont még súlyosabbá vált. Álmos és Tari Szabolcs gitárosok a vokálokból is jócskán kivették a részüket, így dinamikus, energikus bulit hoztak össze a fiúk: a sikert az is jól jelezte, hogy a lassan meginduló, és egyre erősebb eső elől sem menekült el senki. Izgatottan várom a következő találkozást, amikor remélhetőleg egy sokkal hosszabb műsort hallhatok majd a bandától.

Setlist:

Barricade / Broken (Wendigo) / Slaves of a New Age / I Don't Give a Damn About You / Frozen (Madonna) / Angels (Stonehenge) / Phoenix / Carry the Cross (Arch Enemy) / Flashback

Fél tízkor lépett színpadra a házigazda Remorse, és aki ismeri őket, most sem csalódhatott. Egyszerre zúzós és végtelenül jókedvű thrash őrület vette kezdetét, amelyben természetesen az újabb szerzemények domináltak. Addigra már keményen esett, de a pocsolyamalacként ugráló, csatakos közönség rendületlenül tombolt a színpad előtt, és Parolával együtt üvöltözték a Harc, vagy a Soha nem adom fel refrénjét. Akadt persze múltidézés is, például az In Versio képében, valamint vendégek is érkeztek: a Megazetor és a Salvus gitárosa, Erdélyi Péter most irdatlan hörgéssel segítette a fiúkat, BZ pedig a ’D.Ü.H.’ lemezre rögzített dal, az Amikor vége II erejéig tért vissza a deszkákra. Azt pedig a koncert ismeretében is nyugodtan lehet állítani, hogy emberileg ez a Remorse legjobb felállása: önfeledten, pontosan és súlyosan nyomták a fiúk. Bár Oláh Zsolti igyekezett elhessegetni a felhőket (igaz, indiántáncra nem perdült), a Várom az esőt refrénje kifejezetten frappánsnak bizonyult a vízözön közepette.

Setlist:

Harc / Soha nem adom fel / Harcra fel / Jég / Várom az esőt / 20/40 / Nem menekülsz / In Versio / 90 / Ha lesz még folytatás / Kín / Amikor vége II

Nagyon szimpatikus a hazai metal-klasszikus Moby Dicktől, hogy egy ilyen független fesztiválra is eljöttek, várták is őket a hívek a zuhé ellenére (bár az átszerelés alatt azért már többen húzódtak a vendéglő teraszának védelmébe). A hírek szerint majdnem csúszott egy nagyot a fellépés, mivel Smiciék Salgótarján környékén eltévedtek, aztán valahol félúton derült ki, hogy a basszusgitár sincs a kocsiban. Minden baljós előjel ellenére fél tizenegy után valamivel elindult a jól ismert intro, ami után jöttek a klasszikusok, amelyeket néhol új dalokkal is megfűszereztek, így például durvultak, akár a vulkán. Igaz, a zivatar ekkorra már Pompejit is megmentette volna a lávától, de a teraszon gőzölgő többség és a színpad előtt tomboló fanatikusok megháláltak minden egyes dalt. A Smici, Mentes Norbi, Göbl Gábor trió megbízható gépezetként tolta a jól ismert dalokat, mögöttük viszont vendégként a Leander Risingből ismert Budai Béla gyötörte meg tanítanivaló módon a dobokat. A konferálások persze nem tértek el a megmosolyogtatóan megszokottaktól, Smici bemondta a következő dal néhány sorát, a közönség tombolt, ők pedig belecsaptak a lecsóba. Viszont itt már képtelen voltam a dalok sorrendjét lejegyezni, hiszen ázott ürgeként rohangáltam a szabadtér és a terasz között. A záró Gazember és Keresztesvitéz kombóra már tényleg csak a legelszántabbak maradtak a színpad előtt, és persze azok, akik nem csak az esőben „áztak el”.

A záróprodukciónak nehéz dolga volt, hiszen egy minden téren kifacsart közönséget kellett ébren tartania nyolc órányi tömény zene után, éjfél környékén, brutális eső közepette. A Sabbath Szombat azonban ezt is megugrotta, és egy kifejezetten vidám múltidéző szeánszt tartottak. Makári Zoltán énekes nem volt hajlandó elfogadni, hogy eddigre már mindenki a terasz tetejének védelmében párolgott, URH-s mikrofonjával folyamatosan leperdült a színpadról, és testközelből hergelte a nagyérdeműt. Bár hangja nem egyértelműen ozzys (mert ozzys hangja csak Ozzynak van), nagyon jól hozta a klasszikus témákat, miközben Oz papa totyogása helyett inkább a búgócsiga jellegű pörgést hozta. Természetesen az első korszakos Sabbath dalait hozták, amibe belefért az újraalakult csapat God is Deadje is.

Setlist:

War Pigs / Into the Void / Hole in the Sky / God is Dead / Live Forever / Children of the Grave / Electric Funeral / Symptom of the Universe / N.I.B. / Iron Man / Paranoid

Hogy mennyire jó fesztivál volt Arlón? Ha még a kilenctől folyamatosan ömlő eső sem tudta szétverni, és a nyárba belenyúló őszi hideg sem tudta megfagyasztani, akkor jól látható, hogy nagyon. A koncertek előtt, közben és után is folyt a buli, a zenészek kötetlenül beszélgettek az ország minden szegletéből, sőt a határokon túlról is érkező metalfejekkel, szabadság volt ez a javából. Az underground ünnepe, amiből remélem lesz jövőre is, hasonlóan színvonalas, lelkes és barátságos bandákkal, összetartó, a stílushoz és egymáshoz a végletekig lojális közönséggel. Aki pedig eddig valamiért kihagyta, jövőre mindenképpen tegyen próbát a huszadikkal, előre garantálhatom a sikert!

Szerző: TAZ
Képek: Kriston Károly

Legutóbbi hozzászólások