Light My Fire: A Classic Rock Salute To The Doors

írta Bigfoot | 2014.08.06.

Megjelenés: 2014

 

 

Kiadó: Purple Pyramid Records

Weblap: 

Stílus: The Doors

Származás: Nemzetközi

 

Zenészek
Dalcímek
1. L.A. Woman (Jimi Jamison, Ted Turner, Patrick Moraz) 2. Love Me Two Times (Lou Gramm, Thijs van Leer, Larry Coryell) 3. Roadhouse Blues (Leslie West, Brian Auger, Rod Piazza) 4. Love Her Madly (Mark Stein, Mick Box) 5. Riders on the Storm (Joe Lynn Turner, Tony Kaye, Steve Cropper) 6. The Crystal Ship (Edgar Winter, Chris Spedding) 7. Intro (People Are Strange) (Keith Emerson, Jeff 'Skunk' Baxter, Joel Druckman) 8. People Are Strange (David Johansen, Billy Sherwood) 9. Touch Me (Robert Gordon, Jordan Rudess, Steve Morse, Nik Turner) 10. The Soft Parade (Graham Bonnet, Christopher North, Steve Hillage) 11. Hello, I Love You (Ken Hensley, Roye Albrighton) 12. Spanish Caravan (Eric Martin, Elliot Easton) 13. Alabama Song (Whiskey Bar) (Todd Rundgren, Geoff Downes, Zoot Horn Rollo) 14. Break On Through (To the Other Side) (Mark Farner, Chick Churchill) 15. Light My Fire (Ian Gillan, Rick Wakeman, Steve Howe) 16. The End (Pat Travers, Jimmy Greenspoon)
Értékelés

Kockázatos dolog a Doors dalait feldolgozni, mert az eredmény korántsem garantált. Nemcsak a dolog technikai, hanem az emberi oldalát nézem. Nagyon sajátos hangulatvilággal bírnak ezek a szerzemények, a visszhangosított billentyűs parkkal, a savas gitár-megszólalással, és azzal a bizonyos énekhanggal, amely leginkább utánozhatatlanná tette a zenekart. Jim Morrisonnak nem voltak elődei és utódai sem, mert az általa megkezdett úton senki nem tudott továbbmenni. Valószínű, Oliver Stone is így volt ezzel, amikor filmjében a Doors eredeti felvételeit használta fel.

Nos, ez az album is felemásra sikeredett, nem minden újragondolt dallam sikerült maradéktalanul, pedig olyan muzsikus gárdát hívtak meg – javarészt a hatvanas és hetvenes évek kultikus figuráit –, akik külön-külön is zseniális életművet mondhatnak magukénak. A teljesség igénye nélkül szólnék pár felvételről.

Kezdem a jóval. A legjobb a Roadhouse Blues. Ebben az eredetileg is húzós nótában Leslie West odapakolja gitárját, és rekedt hangját, szóval mindent visz, Brian Augerrel a háttérben segítségként. Apropó, billentyűsök: az ő névsorukhoz tényleg nincs mit hozzátenni, mert mindenki aláírta a jelenléti ívet, egyedül Jon Lord van távol, sajnos igazoltan, immáron két éve… Na de vissza a jóhoz: A Love Her Madly-t kifordították: ez eredetileg egy kicsit banális sláger, jelen esetben a rock irányába gondolták tovább, és ezzel jót tettek neki. A Soft Parade-et Graham Bonnet énekével nem modernizáltak, megőrizték a kor hangzását, bár Bonnettől szokatlan, hogy ilyen mély hangnemben énekel. A másik ex-Rainbow énekessel, Joe Lynn Turnerrel felvett Riders On The Storm sem hangzik rosszul, bár itt Tony Kaye, a Yes alapító tagja is remekel a billentyűkön. Zseniális Keith Emerson zongora-bevezetője a People Are Strange-hez, aztán a nótát is sikerült rendesen „elsavasítani”.

A kezdés viszont kevésbé lelkesítő. Az L.A. Woman sodró rock and rollját sikerült lefokozni egy egyszerű rocknótává. Steve Morse, Jordan Rudess és az egykor a Hawkwindben játszó Nik Turner ugyan remekelnek a Touch Me-ben, de a Szécsi Pál-os énekkel tönkrevágták az egészet. Bár a Break On Through-ban Mark Farnert és Chic Churchillt hozták össze, mégis színtelen-szagtalan ez a produkció. Sajnos elsőszámú kedvencemről, Ian Gillanről sem tudok érdemben nyilatkozni, amilyen vendéglátós stílusban énekli a Light My Fire-t, hiába Steve Howe és Rick Wakeman kísérete. A legvégére hagyták a legfontosabb Doors dalt, a The Endet: szerintem ez az a nóta, amit tényleg békén kellett volna hagyni. Hiteltelen, ha más adja elő, ebben a dalban száz százalékig ott van Morrison lénye. Igaz, Jim halála után a néhai Nico elkezdte énekelni a koncertjein.

Pontszám: 6.5

Legutóbbi hozzászólások