Tears in Park: HIM - Budapest Park, 2014.07.24.

12 év hosszú idő, pedig akármilyen borzasztóan is hangzik, ennyit kellett várni minden hazai HIM-rajongónak ahhoz, hogy kedvenceit újból magyar földön láthassa és hallhassa. Ez idő alatt a HIM első finn zenekarként összehozott egy aranylemezt az Egyesült Államokban, valamint megjelentetett jó pár albumot, melyekkel csak most, a ’Tears On Tape’ apropójából jutottak el hozzánk. És ha már jöttek, akkor be is vették Budapestet, egy remek koncerttel nyűgözték le a több ezres rajongósereget.

Hatalmas várakozás előzte meg a bulit, az első true fanok már a koncert előtt több órával megjelentek a Budapest Park bejárata előtt a lepattanóra várva, hátha összefutnak Ville Valóval vagy esetleg a csapat többi tagjával. Sajnos erre sem a koncert előtt, sem utána nem volt esély, szinte hermetikusan el voltak zárva a srácok a rajongóktól, hiába próbáltak egyesek a zöld hálóval borított kerítésen bekukucskálva kicsalogatni valakit, ez bizony nem ment. Nekem is csak annyira futotta, hogy Gasnak beköszöntem, mielőtt felment volna a színpadra belőni a dobcuccot, úgyhogy kicsit csalódottan álltam vissza a sorba, ami időközben igen tetemesre duzzadt, így már csak arra kellett koncentrálnom, hogy a Ville Valo mosolyától megrészegült csajokat „legyűrjem” a színpadig tartó futóversenyben. Miután mindenki megtalálta a helyét a pódium előtt, a kiírásnak megfelelően 19 órakor megjelent a színpadon az Anti Fitness Club.

„Hát ők meg mit keresnek itt?” – fogalmazódhatott volna meg a fejemben, ha nem figyeltem volna a koncert előtt pár nappal történt hivatalos bejelentésre. A csapatot állítólag a HIM választotta ki előzenekarnak a kiküldött „mintazenékből” (képzelem, micsoda bandák közül kellett válogatni szegény finneknek). Na, de ha már így alakult, akkor természetesen meghallgattam őket. Be kell vallanom, hogy rosszabbra számítottam, hiszen amikor legutóbb láttam tőlük egy klipet, akkor még az emo bandák minden rossz tulajdonságával fel voltak vértezve, pedig állítólag punkzenekarként tevékenykednek. Ezt levetkőzve, most egyfajta pop-rock produkciót láthattunk tőlük 30 percben, ami az énekes-gitáros Molnár Tamás szerint a legjobb dalaikból lett összegyúrva. A hangzásra nem lehetett panasz, voltak egész jó ötletek is a nótákban, bár hozzá kell tenni, hogy olyan profi hangszerekkel és cuccal, amivel odaálltak a színpadra, nem volt nehéz mellélőni. Számomra két dal volt ismerős (mindkettő feldolgozás), ezeket valószínűleg akkor hallhattam, amikor leugrottam kenyérért a közeli éjjel-nappaliba, ahol szüntelenül duruzsol valamelyik kereskedelmi rádiócsatorna. Nem akarok igazságtalan lenni velük, nagy dicséret jár a bandának, hiszen egy viszonylag inaktív embertömeg előtt kellett ellenszélben evezniük, de nem adták fel, becsülettel letolták a programjukat, ezzel előkészítve a színpadot a finneknek.

Köztudott, hogy Ville Valo helsinki otthonában fénytől elvonulva tengeti mindennapjait, így nagy összegben lehetett volna fogadni arra, hogy addig nem lép színpadra, amíg azt napfény járja át. Kevéssel nyolc óra után azonban eltűnt a „káros fényforrás”, helyette beindult a füstgép és a színpadi fények, az intróra pedig bevonultak egyesével azt est főszereplői. Migé, Linde, Gas, Burton és Ville, aki ezúttal is bal kezében cigivel, jobb kezében pedig egy üveg sörrel (alkoholmentes!) érkezett.

Linde gerjeszti a gitárt a heartagrammal díszített ládája előtt, Ville huncut mosollyal pásztázza végig az embertömeget, majd beindul a zúzás a Buried Alive By Love-ra. Piszok jó hangzás, energikus kezdés, mindenki elemében van. Ville nagyszerűen énekel, úgy látszik túl van a 2005-től 2007-ig tartó hullámvölgyön, amikor az alkohol eluralkodott felette, alaposan rányomva bélyegét a színpadi teljesítményére. Másodikként a ’Dark Light’ legnagyobb slágere, a Rip Out A Wings of A Butterfly csendült fel, ennek (mint minden dalnak) természetesen hihetetlenül örült a hazai rajongótábor. Ekkor azonban már érzékelhető volt, hogy egyszer-egyszer elnémul Linde gitárja. A harmadik nóta elején (Right Here In My Arms) azonban Ville leintette a többieket, ekkor adta meg magát végleg a hathúros. Mekkora balszerencse! 12 év után eljönnek hozzánk és már a buli elején balul sül el valami. De rutinos rókákról lévén szó, a kellemetlen helyzetet mosolygással és némi humorral orvosolják, a három-négy perces technikai szünet alatt Ville felsorolja, mi található Linde pedálsorán, majd azzal viccel, hogy sírva fognak hazautazni Helsinkibe. Erről az esetről egyébként 2005-ös Rock Am Ring jut eszembe, ahol a Killing Loneliness vége felé Migé basszusgitárja adta meg magát, amit nemes egyszerűséggel jó messzire hajított a nóta befejezéseképpen. Akkor Ville azzal húzta ki magukat a csávából, hogy: „Ez volt a rádióverzió.”

Miután sikerült életet lehelni a gitárba, már semmi sem állt a csapat útjába, hogy elárassza Budapestet a love metallal. Az elmúlt években egy rakás bootleg felvételt néztem és hallgattam végig, de a srácok ennyi idő után is tudtak meglepetést okozni, hiszen hozzájuk képest egy hosszú műsorral érkeztek Budapestre, melynek dalaiba olykor-olykor belecsempésztek egy kis jammelést is. Nem gondoltad volna a HIM-ről, mi? A Kiss of Dawn például tartogatott egy Linde-Migé párharcot, amiben elsősorban a rasztahajú gitáros tudását csekkolhattuk le. Linde nem rossz zenész, de sokat segít neki a wah pedál – ápol és eltakar –, ettől függetlenül nagyon kedvelem, mert a tudásából maximálisan kihoz mindent és jól eladja magát. Az elmúlt 12 év alatt kész hölgyekké érett tinilányok ezeknél a részeknél nem igazán kapták el a fonalat, mondhatnám úgyis, hogy volt bután pislogás, ilyenkor csak céltalanul vonaglottak jobbra-balra úgy, mint az It’s All Tears középrészében, ahol a ’The Greatest Lovesongs Vol. 666’ fekete humorát idézte meg Ville egy „Ave Satanas” felkiáltással. A setlistbe a legtöbb dal erről lemezről került be, szám szerint öt, igazi csemege a For You volt, amiben Ville akusztikus gitárral is besegített. A ’Tears On Tape’ kritikájában már ejtettem róla szót, hogy nagy szerepet kapott ez a hangszer az utóbbi időben. Az új dalok közül szerencsére nem sok került be a programba – All Lips Go Blue, Tears On Tape, Into The Night –, de végig szólt bennük az akusztikus gityó is, csakúgy mint a banda örök klasszikusában, a Join Me-ben, amit a HRM live-ban már láthattatok.

A buli tetőpontja a műsor felénél érkezett el, amikor felcsendült a Soul On Fire, ekkor tapasztalhattam meg ugyanis testközelből, hogy milyen elemi erőket szabadít fel a Ville Valo iránti sóvárgás a csajok részéről. Ment a lökdösődés, a dulakodás az első sorok felé, olykor szó szerint hajba kaptak egyesek, ami egyszerre volt nevetséges és baromi idegesítő. De azért ez kevés volt ahhoz, hogy elterelje a figyelmem a színpadon zajló eseményekről, ahol Migé elképesztő átéléssel pengetett minden egyes hangot, Ville kissé előredőlve, sapkájának tetejét villogtatva énekelt, Gas vicsorított a plexi fal mögül, Linde a kontrollra támaszkodva csapatta a riffeket, egyedül Burton volt a kakukktojás. Ő olyan öregesen, széken ülve kezelte a billentyűs cuccait, természetesen a szájából kilógó égő cigaretta nála is nélkülözhetetlen kelléknek számított.

Mindezek ellenére gyönyörűen színesítette váratlan megoldásokkal a nótákat, kedvencem a Funeral of Hearts hangulatos bevezetője volt, amire rátett még egy lapáttal a csillagfényeket megidéző színpadkép, de az utolsóként érkező Sleepwalking Past Hope is felejthetetlen élményt nyújtott (ami egyébként a banda leghosszabb szerzeménye a maga tíz percével), ide egy szólót is beszúrt, teletűzdelve a ’Deep Shadows…’ turnéján is sokszor felcsendülő zajokkal, effektekkel. Itt ajánlanám figyelmetekbe Burton Metel nevű projektjét, ami ehhez hasonló elektronikus, ambientes okosságokból építkezik, szóval ha nyitott vagy az ilyen zenék felé, akkor biztos bejön majd. No, de zárójel bezárva, vissza a koncerthez.

Az első ráadásblokk három számból állt, ebből a legnagyobb dobás Ville magyar származású édesanyjának, és a jelen levő hölgyeknek küldött When Love And Death Embrace volt, ami után – annak ellenére, hogy nem csillapodott a közönség üdvrivalgása – senki sem számított arra, hogy visszatérnek a színpadra. De pár perc után az előbb emlegetett HIM opusz, a Sleepwalking Past Hope is felcsendült, ennek végeztével viszont jött a lezárás: mialatt a többiek a hangszereikből csiholták ki az utolsó hangokat, addig Ville elköszönt a közönségtől, őt követte Burton, aki integetve vonult le a színpadról, ezután Migé rakta le a földre a bőgőt, majd Linde felakasztotta gitárját a ládára. Végül pedig a hatalmas zúgás közepette Gas eldobálta dobverőit, meghajolt és utolsó emberként hagyta el a love metal július 24-ei szentélyét, a Budapest Park színpadát. Jó idő, fantasztikus hangulat, remek műsor, kiváló hangzás, top formában levő zenészek, mi kellhet még? Mondjuk jövőre még egy HIM-koncert. De ha véletlenül nem jön össze, azért remélem nem kell újabb 12 évet várni rájuk.

Setlist:

Buried Alive By Love / Rip Out A Wings Of A Butterfly / Right Here In My Arms / The Kiss Of Dawn / All Lips Go Blue / Join Me In Death / Your Sweet 666 / Passion’s Killing Floor / Soul On Fire / Wicked Game / Tears On Tape / Poison Girl / For You / The Funeral Of Hearts // Into The Night / It’s All Tears / When Love And Death Embrace /// Sleepwalking Past Hope

Szerző: TAZ
Képek: Mahunka Balázs
Köszönet a Skalar Music Hungary-nek!
További fotók ITT