Overkill: White Devil Armory

írta Tomka | 2014.07.17.

Megjelenés: 2014

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://wreckingcrew.com/crew

Stílus: Thrash metal

Származás: USA

 

Zenészek
Bobby "Blitz" Ellsworth - ének Dave Linsk - szólógitár Derek "The Skull" Tailer - ritmusgitár D.D. Verni - basszusgitár, vokál Ron Lipnicki - dobok
Dalcímek
1. XDM 2. Armorist 3. Down to the Bone 4. Pig 5. Bitter Pill 6. Where There's Smoke 7. Freedom Rings 8. Another Day to Die 9. King of the Rat Bastards 10. It's All Yours 11. In the Name 12. The Fight Song (bonusz) 13. Miss Misery (bonusz)
Értékelés

Az Overkill megint megcsinálta. Nem úgy, és nem annyira lazán kicsuklózva, mint az ’Ironbound’-dal, de megint lepakoltak nekünk egy adrenalinon égő, K.O.-t osztogató lemezt. Persze annak, hogy jól sikerült az új Overkill-lemez, nincs igazán hírértéke. A New Jersey-i különítmény talán a legkonzisztensebb thrasher brigád, amelyik megszakítás és sokéves pihenő nélkül, immár több mint három évtizede darálja ezt a ruganyos-robbanékony metalstílust. Aki egyszer rákapott Blitz krákogós üvöltözésére – melyhez foghatót talán csak Udo tudna produkálni, ha a habos altbierek helyett inkább szpíd-vodka kombóra pörögne –, vagy D.D. szikár és pattogós, maidenesen előretolt basszusozására, az úgyis beruház a legújabb eresztésükre is, mert csalódni, azt biztosan nem fog.

Mostanában pláne jó az Overkillért rajongani, hiszen a 2010-es ’Ironbound’ olyan erővel rúgta be a banda sokadvirágzását, hogy pár év távlatából már nyugodtan emlegethetjük azt modernkori thrash klasszikusként. A Ron Lipnicki dobosállattal frissített zenekar végre megtalálta azt a hangzást, aminek köszönhetően már nem kell se a ’90-es évek groove metalos megoldásaihoz, sem valamiféle elképzelt, ideális „modern” soundhoz nyúlnia ahhoz, hogy frissnek és életerősnek hasson. Az ’Ironbound’ a ráncfelvarrás korának tökéletes lemeze: amikor egyszerre kell „21. századinak” és „klasszikusnak” lenni, a mai követelményekhez igazított, de a ’80-as évek komplexebbre vett thrash vadulásaira alapozott egyveleg a nyerő kombináció. Ráadásul a fő dalszerző, D.D. Verni az egysíkú ’Immortalis’ után elengedte magát, és nyugodt szívvel rámolta a thrasher riffek mellé a hard rockosabb vagy épp heavy metalosabb megfejtéseket.

Meggyőződésem, hogy a revitalizált Overkillben nagy szerepe van Ronnak, aki a második lemezére érett bele a csapatba, mivel az ’Ironbound’-ot és a ’The Electric Age’-et is a remek ritmika, a dinamikus építkezés tette olyan izgalmassá. Amikor még a klipes szám is hat perc fölé fut, és tucatszámra férnek bele a tempó- és témaváltások, sőt egy-egy klasszikus rock riffet csak úgy megtúráztatnak a hecc kedvéért, hogy aztán a Black Sabbath módjára szálljanak el (igen, az Electric Rattlesnake-ről van szó), akkor a következő, amúgy 17. nagylemezt várva sincs min aggódni. A ’White Devil Armory’ ugyanabban a szellemben fogant, mint közvetlen elődjei, és jobb is, mint bármi, amit 2000 és 2010 között az Overkill megjelentetett – de a sokat emlegetett két szomszédja által feltornászott lécet azért nem ugorja át.

Pedig roppant ígéretesen kezd, az XDM horrorhangulatot árasztó intrója után robban be az Armorist, ez a mesterien szerkesztett ’Kill-sláger, amiben helyén van az eszement riffelés, a gyomorrugdosó duplázás és a Blitz smirglihangja ellenére is ragadó refrén, ráadásul a hangzás is ugyanolyan bivaly, mint az utóbbi időben. Lipnicki teljesen megvadult, a Down To The Bone-t is géppuska-ropogtatással kezdi, az egész dal lüktet, mintha a groove éra egyetlen tanulsága, a thrashétől eltérő ritmizálás már a banda kisujjában lenne. A ’White Devil Armory’ legnagyobb „újítása” amúgy talán az, hogy az előzőleg meg-megszaladó játékidőből visszafaragtak, a négyperces határ környékén tartott dalok pedig rendesen felpörgetik a lemezt.

A kedvencem mégis két bőbb lére eresztett szerzemény, a Pig és az In The Name. A Pig nem csak azért, mert ez áll a legközelebb ahhoz, mint ami az ’Ironbound’-on a Bring Me The Night motörheadesítettoverkillesített NWOBHM-ja volt, hanem mert Blitz ebben jut el a végső pontra, ahol már egészen hisztérikusan vokalizál; egyszerűen eszelős az egész, ahogy ismétli és ismétli a „disznó vagyok, disznó vagyok” sorokat… Az In The Name pedig azért, mert ez az egyetlen szám, amelyik beváltja a zenészek ígéretét, miszerint a „kétdimenziós”, thrashesebb” ’The Electric Age’ után az új lemez egy heavy metalosabb, változatosabb korong lesz. Nos, ha valami kétdimenziós volt, az inkább az ’Immortalis’, és sokkal változatosabbnak se mondanám a ’White Devil Armory’-t az előző korongnál. De az tény, hogy Blitz többféle hangját is előveszi, néhol Udót, máskor Zetro Souzát juttatva az ember eszébe. Az In The Name-ben is a heavy metalos sikoly, a thrashes üvöltés és a hard rockos ráspoly homályzónájában mozog, a dalban pedig van valami emelkedett, grandiózus jelleg, ami Dio vagy az Accept ’80-as évekbeli dolgait is jellemezte, de közben egy pillanatra sem fenyegeti annak veszélye, hogy giccsbe fordul.

A heavy metalosabb hozzáállás amúgy nem komplett dalokban, inkább csak gitárdallamokban és a melodikusabb szólókban köszön vissza, na meg abban, hogy Blitz talán még fogósabb vokálokat szállított le. Ráadásul az olyan dalok, mint a feltartóztathatatlanul menetelő Bitter Pill, a durván felgyorsított Where There's Smoke, vagy a King of the Rat Bastards, amit már csak a falkavokálos részekért érdemes meghallgatni, simán tartják a színvonalat. Becsúszott viszont két semmitmondóbb szerzemény is, az Another Day to Die és az It’s All Yours, amiket nem csúfolnék üresjáratnak, mert annyira nem unalmasak, de a digipackhoz csapott két bonusz tétel közül bármelyik érdekesebb náluk. A The Fight Songban Blitzék konkrétan ír kocsmapunkot játszanak, ami elsőre elég groteszknek hangzik, de pont ezért működik, a Miss Misery Nazareth-klasszikusban pedig Mark Tornillóval, az Accept énekesével dörmög duettet a frontember, úgyhogy lehet felismerős játékot játszani, és találgatni, hogy épp ki énekel…

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások